Versek

fűcsomó

hogyha szájba nőne fáradt fűcsomó,
arra köpöd, amerre csak menni kell,
s köröm alól kipucolt ezüstgolyó
nélkül kaparsz csak már, a semmivel,
mert anyák szavát talán ha hallanád,
mely mint segélyhívás, mindig megszakad,
mégis ebben szuszog csak a jelszavad,
mint ki ugródeszkán néha félrelép,
és a tompa csobbanása elmarad,
mint egér, félelmében a falba rág,
nem kiút, de hitnek mára épp elég,
lopni merni kell, akár a tűzhozó,
így talán majd áldozatnak elhiszel,
megterítve mindeneknek asztalát,
morzsa lesz a test, talán ez megvisel,
ám ha törted, akkor most már vedd is el,
mert vacogó húsba már csak halva rág,
és a vér csöpögjön, mint a görbe szó,
mert talán a görcs ma végre hazavisz,
de hová, hogyha még a szél is letagad,
s a fűbe lépni és harapni se szabad,
mert akár a pára, mindig reszketeg
öledbe csapódik le már a haza is,
mert akármit is kér, úgyis megszeged,
hadd matasson hát a pergő porcokon,
magyaráz vagy kérdez, mint a gyors pofon,
mégis jelét, mint ereklyét hordozod,
hulljanak hát morzsamintás abroszok,
lakja őket elmosódott albatrosz,
ha süllyedéskor sem önmagad mentenéd,
visszaül körmök alá a barna kosz,
s ha rágod, nő ajkaidra majd sanda rúzs,
mert ha már a tenger is egy ferde kép,
minden hullám is folyton csak balra húz,
hagyhatnád ugyan, de ugyan meddig is,
ömlenél magadba végre, mert elég
volt csobogni, mint elégett tejberizs,
mert ha már a felhőket sem hallgatod,
szemedben se fészkel meg már semmi sem,
arcgödrödben fürdenek torz alkatok,
szublimálsz csak, hogy megmaradj ennyiben

ajánló

mondd, mi vagyok, ha te nem vagy? meddig alázzon a légzés?
orrba szorulva a meggymag, mint a halál, csupa félkész,
kis tagadásba beül még, úgy vicsorogna akárhogy,
szája plakát, szeme szürkés, és dalolászva becsámcsog.
mert ha te nem vagy akárhol, mondd mi lehetne belőlem?
csak latyakos, puha sárból állna a véna a bőrben
mert csak a módszer igazság, abba gurul be a tézis.
gyúrja szemébe a hagymát, nemcsak üvölt, odanéz is,
mégse lehet dialógus, mert az eső kaparász csak.
s majd ha kopik ki a fókusz, fúrja az arcot a rácsnak,
mégse vagyunk idezárva. ha éjszaka fordul, az angyal
vállfa csupán, csupa vállfa, s hullik a trombita hanggal,
s ápol, akár ha takarna, meg úgy szegel épp, aki fázna.
vázahiány helye tarka, friss szuszogás csokimáza
ömledez össze a földre, mert ha te nem vagy akárhol,
itt se, vagy épp ahol én sem, hullik a kulcs ki a zárból,
mely csak a borda s a köldök, tikkadozó sima szennyszag.
mondd, ha a szél sose dörmög, mondd mi vagyok, ha te nem vagy?