Versek

Tűznyelő torkán a láng

Hogy viszonyul a testhez egy balettáncos,

hogy egy fotós vagy festő? Hogy viszonyul

a masszőr vagy az orvos? És hogy a költő?

Hogy a kurva? Kinek mi és mi nem a test?

Mi a testnek a sötét ruha és mi a meztelen fény,

melyik hiányától lesz kiszolgáltatott, feltárt,

s melyiktől nyers és obszcén, akár a hentes

kezében a hús? Mi az érintés a vaknak,

a rúdtáncosnak vagy a papnak, mikor az ostyát

a lány szájába adja, s ujja véletlenül a puha,

nedves nyelvhez ér.

Mit jelent a test a földnek: földolgozandó anyagot,

táplálékot vagy fölösleges lerakódást, terhet?

Mit a víznek, ha benne bomlik apró cafatokká,

miközben kiáztatja a testből a vágy élénkpirosát,

csak az alapfehérrel nem tud mit kezdeni. Vagy ott

a tűz, pazar emésztése, akár egy kamasz fiú:

étvágyának még nem szab határt az öregedés.

Mit érezhet a jég, mikor még szinte hozzá se

értél, máris izzad, s maga lesz az elcsöpögő verejték?

Vagy a hó, ha izgatottan markolod, de már az aktus

előtti ölelésben elfolyik.

Hogy viszonyul saját testéhez a húsevő növény,

miután vegetáriánus étrendre szoktatták?

Mi a tűznyelőnek a láng? De talán inkább:

Mit érez a láng, mikor lenyelik, de rögtön kiokádják?

Nem néz vissza

                       Kozmár Klárinak

                       és Orfeusznak, megértéssel

Fibonacci kacsázik a parton, közben magában számol.

Ha nem lenne meztelen, bal kezét zsebre dugná, hogy

titokban egy koszos, rongyos, de pont elég mély résen át

megszöktesse a vágyat. De most csak nézi, ahogy a kavics

dobálja magát: érinti, löki, lökdösi őt a víz-

tükör. Nem néz bele, alámerül. Először csak alig: érzi

még a víz és kő találkozásának pattogó ritmusát, csak kóstolgatja,

méregeti, mennyi az annyi, meddig mehet.

De gyorsan vált a befogadott kapkodó turkálásra, egyre mélyebbre

merészkedik, akár egy gyöngyhalász, le egészen a tengerfenékre:

puha, rózsaszín húsban keményre csiszolt légbuborékokat gyűjt.

Feszít erőszakkal. A kifosztott testet otthagyja héjastól a sötétben.

Elfogy a levegője. Nem néz vissza.

Sokat vitt el még lyukas zsebbel is, akár tegnap este

a kimerült, fiatal srác hárfakoncert után. Üresen hagyott,

egy egész nézőtérnyi ürességgel, és semmi szemérem.

Szőrös női kéz simogatását kívánta.

Mindegy volt neki, hogy te vagy ő csinálja. Csak legyen

intenzív, és végig – de legfeljebb csak négy percig – tartva

a taktust, precízen. Micsoda mechanika, és pontos fejbenszámolás!

Mégis összepakolsz – kevesebb, mint négy perc – és tempózol

a hotel folyosóján a liftig. Lihegsz, s lihegnél tovább az irányított

zuhanásban, de a mozgás megakad, megáll, az idő gyorsul, órák

telnek el, s egyre csak szorul és szorul, fogy a levegő a 2x3 méter

zárt térben, s a liftboy már rég nem a szeretőd, hogy meghallja

könyörgő éneked. Eloltja a lámpákat a folyosón, és ráérősen tovább-

csoszog. Tudja, hogy ott vagy, de nem néz vissza.

Ájulás előtt – hajnali kettő – a sötéttel és tükrökkel teli felvonóban

eszedbe jut, hogy elhagytál egy arcot, egy fotóról készült rajzot.

Talán még a vonaton. De már nincs vagon, ahová vissza lehetne érte menni.

Nincs rajz sem, csak a férfi a rajzon, de az is már csak ott. Ruhátlanul, messze.

Próbálsz nem emlékezni. De lehet-e nem visszanézni?

Ott lehet-e hagyni Perszephonét csak úgy a sötétben?

Mellár Dávid 1992-ben született Pozsonypüspökin. Jelenleg a Pozsonyi Comenius Egyetem Magyar nyelv és irodalom tanszékének doktorandusza.

‍