Versek

‍

indák között

bár tűnne el egyszer

minden ember a világból,

s maradnánk csak ketten

a villogó szemaforok alatt,

az üres téren,

a játékautók között.

én mint Ádám,

s te mint Éva,

akit nem belőlem,

nem értem,

s nem miattam

teremtett.

s ahogy felkúszik

lábunkon a magány,

kapálózol,

foglak, de már

menekülsz vissza,

oda a többihez.

mert téged

nem nekem,

nem miattam,

és nem belőlem.

—

de bár tűnne el.

zöldséges.o.s.

szisszenek,

ha hallom a neved

vagy látom a formád,

de te egyre csak ott állsz,

hol a jegenyefák az égig érnek,

s a lelkedből zöld lángvilág ad

el-elhaló hőimpulzusokat,

reménykedve, hogy más is

hallja a te S.O.S kódodat.

földre

hideg csempén ültél,

s két korty között mondtad

magadnak, mikor kiléptem,

hogy megvárod a hajnal

első sugarait.

ablakhoz tapadt arccal

fogod várni,

hogy hozzád érjenek,

hogy megperzseljenek,

s az éjszaka folyamán szerzett

vérző sebeket

fertőtlenítsék benned.

mert kibékültél

a gondolattal, hogy a test lebomlik

halál után.

s az üveghez fagyott

gyönyörű arcod

egy jelentéktelen

már-már komikus

maszkká változott.

nyugalom

vége lett.

eleredt az eső,

s azt a súlyos tömeget

lerázhatta magáról,

s mint egy nyilakkal teletűzdelt őz

kelt fel a sárból, hogy hazáig baktatva

már semmit se lásson maga körül

csak azt a pillanatot,

azt,

amikor a lelke kikúszott belőle,

s a vaksötét zsinórpadlásról

nézte,

hogy a testnek nevezett agyagedényt

a sok száz isteni szem összetörte.

a madarak helyén

a berregő kaloriferek fölött

köröztek a ki nem mondott szavak

s mint vadász a lápban, a madarakat

úgy lőttem le egyesével őket.

mikor már mind lehulltak,

s a földön csak szótetemek voltak,

elkezdett szivárogni belőlük minden,

amit mondani próbáltál nekem.

a berregő kaloriferek felett

hirtelen újra szálltak a szavak,

te kopogtál, s én: pillanat,

mondtam, mert a régi tetemeket

még elrejteni nem tudtam.

a konyhaszekrény már tele van.

átjárás

egy átjáró szélein álltunk

egymást bámulva,

a zöld fényt vártuk,

vagy hogy valamelyikünk

megnyomja a gombot, hogy

a forgalom leálljon, s az olyan

futóbolondok, mint mi,

elkezdjünk egymás fele futni,

te fehéren, én feketén

s mikor összefutunk az út közepén,

az aszfalt színe

már nem fehér és fekete,

mert mint az életünk,

összefolyt, s már szürke.

Cseke Tamás 1999-ben született Marosvásárhelyen, jelenleg is ott él. Minden más lényegtelen.

‍