Versek

Ördög-Gyárfás Ágota: dog_lullaby.exe

A ház nagy volt nekünk

„Bontsd le

az ékes házat,

melyben annyi sok öröm,

s gond vala részed

Bontsd le a házat mindenestül,

építs erős hajót helyette.”

(Gilgames)

A ház talán mindig is túl nagy volt nekünk:

mint az ország háza, nagyobb létszámra épült.

A sajátunk nem kilenc évig, de sokáig épült.

Saját kezünkkel építettük fel, tégláról téglára,

akkor a növekedést még szerettük. De aztán

csak a fájás meg a hiányzás lakott benne helyettünk.

És ez valódi fájás volt, és tényleg csak nőtt, egyre nőtt

a téglák közt a nincs. Mint ahogy Kovács papa

süketült meg, fokozatosan, lassan tűnt el hallása,

hiába vette a kólát, csokoládét, légyölő szereket.

Ami régen egy családé volt, a fogak földje lett,

és a fog angolul azt jelenti: köd.

A ház amúgy is túl nagy volt nekünk,

mint a Parlament: nagyobb létszámra készült.

És korszakai voltak, mint egy századnak.

A mi házunknak csak huszadik százada volt.

Kovács mama volt az első világháború.

Utána a reluxákat mindenki lehúzta volna,

ami ellen főleg Kovács papa tiltakozott,

(kriptai setítsíg, üvöltgette), pedig ő szerette legjobban.

Sokat sírt a reluxák szabdalta ablak előtt.

A második még szörnyűbb volt (Kovács papa),

ahogy egyre többet tudtunk a halálról,

tudtuk azt is, hogy el fog jönni, de

azt nem gondoltuk, hogy ilyen hosszú lesz,

mint a Vásár utca, ami a temetők felé visz,

hogy végül majd szinte megszokjuk,

unalmas és végeláthatatlan túlzás, feleselés,

veszekedés végén a pofon, mint egy atombomba.

Nem sokra rá jött a kommunizmus,

még hosszabb, véresebb és nyomasztóbb

(anya haldoklása), mint azelőtt bármi,

mivel ez már nagyon rólunk szólt.

Egyre inkább rólunk szólt, már-már

saját bűnrészességünk is szóba került

az akkor még nem így visszhangzó szobákban.

De nem volt erőnk vádaskodni, mindannyian

tudtuk: nyakig benne voltunk, nem lehetett kikerülni.

És eljött rendszerváltásunk: apa mint államfő,

nem illett hozzá, ahogy egyre inkább egyedül maradt,

nem volt miért maradnia, elment ő is,

váratlan elköltözése után más lett megint minden,

csak az adósságokra figyelt, színpadi tányérpörgető lett,

varázsló és nyúl egyben, és Balázs megtette, amit lehetett,

egy idő után ő is elköltözött, azt hitte, bírni fog vele,

de a végén már kontrollálatlan volt az áradás, bárki

bejöhetett. Túl nagy volt a ház. Eladtuk végül.

Ezen a képen hallgatok

Ezen a képen én vagyok

huszáregyenruhában

a legszomorúbb huszár

az egész Petőfi Sándor

óvodában. Egy álló és

egy ülő kép, a csákóm

ferde, a kardom markolatára

lóg a nekem nagy egyenruha ujja.

Sokat nevettünk ezen a képen anyával.

Ezen a képen én vagyok

nézem a tévét és nem értem

mások miért nem értenek

mások miért nem beszélnek

magyarul, ahogy azt sem értem

másokat hogy hívhatnak ugyanúgy

ahogy engem.

Ezen a képen meg azt nem értem,

mások hogy lehetnek mások,

más lakásokban hogy lakhatnak,

másik emeletén a Szabadság téri

lakótelep 1/A épületének. Más

épületekről már nem is beszélve.

Sajnálom őket, hogy ők nem lehetnek

én.

Ezen a képen testvérem megsimítja fejemet.

Ezen a képen én vagyok

fociedzés után vernek az öltözőben.

Ha nem értették volna, amit mondtam nekik,

most nem vernének. Ezen a képen megtanulom,

hogy nem feltétlen jó, ha értjük egymást.

Ezen a képen én vagyok:

éppen kikapok az MTK színeiben.

Ezen a képen én vagyok

arról beszélek valakinek

egy kocsmában, hogy a magyar

labdarúgó válogatottat

azért verik meg mindig mert mindenki csak

nevet rajtunk. Nevet rajtuk?

Már nem emlékszem, hogy mondtam.

Ezt hagyjuk abba.

Nem szeretném, ha nevetnének

a magyarokon, azt szeretném, ha

szeretnék őket, hogy ha szeretnénk

magunkat.

Ezen a képen én vagyok

nevetek a magyar labdarúgókon.

Ezen a képen én vagyok

egy verset szavalok éppen.

Arany János írta, mindenki sír rajta,

„Szülőanyám, te szép Magyarország,

hogy ne lennék holtig igaz hozzád.”

mindenki sír, mikor elmondom

a városháza épülete előtt,

miközben a lakótelepet nézem

és a tűzoltózenekar

játszani kezd egy tavaszi ünnepségen.

Ezen a képen én vagyok,

egy másik verset kell szavalnom

ugyanarra a tavaszi ünnepségre,

Föltámadott a tenger,

arra próbálok, anya hallgat engem, kijavít,

ha rosszul mondom, csak tőle fogadom el a kritikát,

azóta nem szavalok, hogy

nem mondhatom el neki fellépés előtt.

Ezen a képen én vagyok.

Toroczkay András 1981-ben született Budapesten. Költő, író, kritikus, szerkesztő. Legutóbbi kötetei: A labirintusból haza (verseskötet), József Attila Kör – Prae.hu, 2015; Búcsú Éhestől (regény), Magvető, 2015.

‍