.svg)
Gy. Szabó Béla: Szigligeti csónakok, 1971
Három árny balladája
Egykor esők szántotta éjben
bágyadt villámlás fénye alatt,
sáros ugaron, lucskosult szélben
három árny inalt, tengve haladt.
– Mily idegen hon, kristály-terasz
visszhangzik amonnan messze,
erdők mámora, nászos-ravasz,
küld örömöt halotti neszre?
– Az a kék templom tánccal tömött,
egyik árny sápít, s döbbenve int,
nicsak, szüzeknek sora kijött,
s homályból fényen járják megint.
Első jel... körtánc, heve tetőz,
várjatok itt, én táncba megyek,
sarkára árnyunk szárnyat kötöz,
s szüzeknek táncos párja leszek.
– Egy várfal holtaktól be is omolt,
felelt a másik, romja elér,
kardcsörtető nép, már harcba bomolt,
s pajzson, mint harmat, gyöngyöz a vér.
Ma itt erőszak himnusza szól.
Fegyver kell, megyek a harcba,
s az árny búcsút int a fenyők alól,
s betűnt a tébolyult zajba.
– Sem templom, se falak, se tánc, se sereg,
a másik rájön, nincs rá szava,
boldog, ki vétkét úgy oldja meg...
hívja angyali kar magasa.
Sorsunknak örök ténye marad,
gyötrelem, eksztázis vár...
térdre rogy az árny, sírva fakad,
elnyeli mohó, cuppogó sár.
Későn, ha látszik az érett vetés...
csillagok búzafej-ezre,
tiszta lesz szemnek, fülnek a rész,
hangtánctól fényesre festve.
Süllyedt öböl a sziklák közén,
ködbe göngyölve őrzi az éj
tenger-villámát, víztükörén
echós szivárvány, sóhaja mély.
S ha virrad, mintha kristály-terasz,
s egy tépett sereg tengve dalolna,
mintha erdő és násznép-vigasz
örömről és halálról szólna.
A hírmondó verse
Ki-be ugrál az egér szájból-szájba.
Azoknak, akik gyermek-lelkűek,
s egy repedésen négykézlábon járva
a várból csúsztak ki, s rosszkedvűek,
azoknak, akik öldöklésből szöktek,
izzadt-porosan az ég alatt,
az öldöklők, akik zsoldosként jöttek,
s az idvezülés egy vágyuk maradt.
Azoknak, akik babonákat vetnek,
és elmennek egyiktől másikig,
jóslatokra, jóskártyákra tesznek,
mítoszt éltetve mától múltakig,
akik keveset voltanak királyok,
akiknek csak egy óra az idő,
kiknek hasában új-élethajtások,
kire mondják: áldott életű nő.
Azoknak, akik epilepsziások,
kikben az ördög végleg büntetett,
térdre vert, s mégis örökmozgó átok,
azoknak, kiket csillag vezetett,
azoknak, akik nagyokat füllentnek,
hízott papok, vattadugós fülük,
hangoskodó felfújt üzenetnek,
s a régi megunt Isten nélkülük.
Azoknak, kiknek hosszú szárny a válluk,
pokolból, mennybe-nőkért szól a szó,
tömeggé törtek, nem néz senki rájuk,
pedig mindük szépséget hordozó,
azoknak, akik gyógyírt sóznak rád is,
jajuk álságos, hamis-tettető,
kik régen holtak, s érte őket vád is,
s az utódokból bujkálnak elő,
s akik, egy másik csillagzaton élnek,
más ábrázattal, sorssal is akár,
s aki e verset írta, nyárnak-télnek,
s akit elragadt Pegazusa vár,
amely, mint a mesékből jött táltos
izzó szenet legel a menny alatt,
mindenkire szomorú hír jár most:
a találkozás végleg elmarad.
Ballada a fekete rózsáról
Egy messzi ódon várban délre lenn,
hol a Nap-tűz csak holt vetést hagyott,
egy kertész ámult: bűvös fenn a menny,
s fekete rózsás álmot álmodott.
Évek teltek, nem hagyta el az álma,
háza fölött, mint zárt darab ég
madárrajok, s mintha álom szárnya
röpítené, s nyeli a messzeség.
Dermedt keze, és két szemének lángja
lassan fonnyadt, zöld távolok alatt,
gyakran hajolt a kikötő-deszkákra
s nézte a vízi gyűrűs fodrokat.
Tenger mélyén roncs-hajók széjjel ázva
tövet fogantak, míg fenn a fenyők
hétszer cseréltek lombot télre-nyárra,
s medret a folyók, új célt vettek ők.
Fehér hajtások, vérszínű rügyek
kádban eresztettek szín-zománcot,
s mikor kakasok fújták kürtjüket
reményt vesztve érezte meg az átkot:
áspis kígyót szoptatott a lánya
három hónapig, majd tűzbe vetett,
hamvát szórta a mestergerendára
a rózsák alá, s minden semmi lett.
Idegenből mágusok sorra jöttek
haza, felfedni titkot, babonát,
s pusmogva, félve új mondákat szőttek
végig hazáig útjaikon át.
A kertészt már rég lápok szedték széjjel,
messzehúzó madárrajok alatt,
ahogy szögben repültek nappal-éjjel,
s utánuk égi üresség maradt.
S a láp mélyéből fel-felvillant teste,
egy-egy éjjel, mint fenn, ha csillag ég,
s daloló férfiak a partról lesve
észlelték: Nyugat ólmos szele tép.
A vizek arra félelmesen folynak,
s mint az igézet dallamból eredt,
egy arc jött fel a mélyből s fordult Holdnak,
szeme sötéten víz fölé meredt.
Vidám kölykök egy percre azt is hitték,
hogy nem más, mint egy vízi denevér,
s mi szárnynak tűnt, s a vizek színre vitték,
szétfolyt szín, mint az alvadt nedvű vér.
S a vének akkor felismerték titkát,
fekete rózsa, régtől álmodott,
holt koponyából növesztette szirmát,
megálmodója lápmélyi halott.
Mostanában, ha szél ver pirkadatra
hét várban futkos hírrel egy bolond,
éjfélkor hull le titkok hét lakatja,
s emberfülekben megkondul a gong:
s hírelik: ódon várban délre lenn,
hol a Nap-tűz mindent kiégetett,
egy árny jár át és késő éjfelen,
szeme helyén fekete rózsa lett.
LÁSZLÓ GYÖRGY fordításai
