Versek

Hans Mattis Teutsch: Tánc

Óriások a híd lábánál

Egy piszkosfehér hősugárzó igyekezett

felfűteni a kihűlt falak közti teret.

Súrlódási energiánkkal segítettük,

de inkább csak alkalmazkodtunk a hideghez,

ahelyett, hogy a hő eljutott volna hozzánk.

Bepárásodott az ablak, ahogy a szobából

elszívtuk az összes oxigént, és

kifújtuk a tüdőnkben felhalmozódó szén-dioxidot.

Hazudtál nekem, azt mondtad, annyira szúrt

a birkagyapjú, hogy a takaró alatt

egyetlen percet sem aludtál, persze a párnádon

virító nyálfoltot nem tudtad megmagyarázni.

Teljesen más dimenzióba képzeltük magunkat,

úgy vettük fel az ágy formáját,

mint ahogy a higany a fali hőmérőben

egyre magasabbra szökik.

Dolgozunk, és dolgozik a fűtőtest,

ma mindannyian túlteljesítünk.

Ez a szoba most a legkisebb nagyüzem,

és a higany az egyetlen folyadék, ami nem nedvesít.

II.

A fűre tetted a telefonom, azt mondtad,

ott könnyen megtaláljuk, és legalább

nem ejtem bele a folyóba.

Csak egymást visszük fel a hídra,

az értékeinket nem. A deszkák

nyikorgásától halt meg a víz, de a halak

bizarr elevenséggel hajszolták

az elkerülhetetlen kölcsönhatást

a Hold tükörképével.

Kétszer ekkora erővel,

az állad könnyen eltörné a kulcscsontomat.

Nem a monoton szuszogásom nyugtat,

hanem a fények teljes hiánya –

mások úgy gúnyolják: sötétség.

Téged meg annyira zavar a csend,

hogy a múltról, meg valamennyi

lehetséges jövőről beszélsz,

de, hogy most mi történik,

arra a kerti törpék a legjobb válasz.

Várják, hogy végre felnőjenek.

A februári ónos eső lemarta szemükről

a csillogást, piros kalapjuk elsárgult.

Szemben állnak egymással, feszült várakozással,

de sosem mondanak semmit.

III.

Tavalyi emlékeinket lezabálta a disznóólról

a mohó középszerűség.

A falu határán a masszív ganészag

eszembe juttatja, hogy mindig itt

a legkellemetlenebb a fogínyvérzés.

A betonra ráférne a töredezettségmentesítés,

biztos a lemezek és a földkéreg mozgása,

biztos csak a megyétől akart eltávolodni.

Mire hazamegyünk az első busszal,

talán sikerül. A sörpadok mellett

hagyott őszinteség, kinek a szaga?

A tiéd már biztosan nem.

A te illatod most dohány, fű, sör,

és valami olcsó, gejl parfüm.

Pont ettől az enyhén szúrós, hányingert

keltő matériától leszek szerelmes.

IV.

Én vagyok az alak a sarokban,

lenn az alagsorban. Így már

nem lehetek szabályos.

Két alak voltunk, mégis egyetlen

árnyék a tablóképeken. Az ölelés

alapállapot, szótlan hiány, és

megint, mint a mágnes, tudod:

vonzóerők az ellentétes pólusokon.

Körülöttünk vasreszelék. Nem látlak.

Magam elé képzellek, meztelenül

gitározom a szőnyegen, zsályaszagban.

Beszúrás, oldaltörés

Viszket a tüdőmbe szorult ordítás.

Tegnap este nem volt rá idő,

ma reggel pedig bennfelejtettem.

Elvakarom. A tíz körmöm alá beragad.

Egyenként mind a tíz csak suttogás.

Nem hallom, hogy mit akarok mondani neked.

Már annyira megszoktalak, hogy csak

az ingemen lévő hajszálakról jutsz eszembe.

Elfáradtam. Te mindig azzal vagy elfoglalva, hogy

boldog legyél, én is mindig azzal vagyok elfoglalva,

hogy boldog legyél, neked pedig arra van szükséged,

hogy boldog legyek attól, hogy rendszeresen közlöd,

nem sikerült téged boldoggá tenni.

Melletted az lett a hobbim, hogy folyton

kudarcot vallok. Meg színt. Pirosat és zöldet.

Nekem arra van szükségem, hogy megmutasd,

hol van az a hely, ahol nem kell zárójelben élni,

aminek az egyik végén te fuldokolsz,

a másikon pedig én. A felesleges szóközöket

most törlöm ki épp. A Google Maps

sem mutatja, merre van a boldogság.

Itt? Itt nem. Biztosan nem itt.

A pályaudvaron a buszsávban

elhagyott piros tornacipők, szétdobálva.

Valaki mezítláb ment haza tegnap este,

pedig nagyon hideg van. A pláza oldalán

a kiégett CCC felirat még véletlenül sem

ritmusra villog. Egészen mindegy, hogy

a fülemben épp mi szól. A váróban egy

csapzott szakállról a földre csöpög

a kannás bor. Egy nő áttolja a tócsán

a babakocsit, és még húsz méteren át

csíkot húz maga után. Odakint egy

felnyírt hajú lány rám néz: kellemes

negyedmásodperc. Az aluljáróból

majdnem visszafordultam, csak aztán

rájöttem, hogy majd utólag

úgyis ideírok valami kifogást.

Tulajdonképpen

éhes disznók vagyunk –

rendszeresen arról álmodunk,

hogy mással szeretkezünk, mint

akivel általában szoktunk. Fecskék,

akik nem csinálnak nyarat, pedig nagyon,

nagyon hideg van. Ebek, akik tűrik,

hogy karóhoz kössék őket. Ugatni félünk.

A Feszty-körképet pesti kórképre cseréljük,

rányáladzunk a vászonra, elnyomjuk rajta

a cigit, majd a belvárosban lelógatjuk

egy tízemeletesről, hogy mindenki lássa.

Pencs Attila 1998-ban született Székesfehérváron. Idén érettségizett a tatabányai Bárdos László Gimnáziumban. Zenél, ír, mérnökinformatikusnak készül tanulni az Óbudai Egyetemen.

‍