Gagyi Botond: Absent state
Felmondani a rózsának azért a napért, amelyen mindenki a tövisek felől érdeklődik
(Der Rose kündigen für den Tag, an dem alle nach Dornen fragen)
Édes illatú napokon, amikor eső telepedik minden padra
és egy nyugdíjas haragra gerjed a fiatalság nyerseségén
– hiszen az eső fiatal és víz-lábával a padokra lép –,
ezeken a nyomasztó, párás napokon,
a kert csupa ékesség élettere, a csigák és giliszták,
a gyermekláncfű, a nagyszerű rózsák, a fenségesség
meg a zöld gallyak élettere. Elüldögélek, és néha járkálok, lépésem
inkább tánclépés, semmint az úttörő lépte, nem érkezem meg,
sőt el is tévedek. A fa lábujjára lépek.
Gyönge cipőm egy mintát próbál hagyni, valami
maradandó emléket, az eső azonban jön, és eltörli majd. El-
mosódom akkor, az utca alá csobogok,
megfordulok, és a sarkokon a felszínre buzogok,
falakon mászok föl, majd le. Kezem
a páfrány hajában játszadozik, és megtapintja mindazt,
ami gyöngéd és tovatűnt már. Azon gondolkodom,
mily könnyed és különös a felszín, amelyen mi vándorolunk,
és egyáltalán nem élünk. Megnyalom a rózsa nyakát, a karcsút,
és széles stólája árnyékában időzöm. A tövis,
a kis szaracén, tele féltékenységgel. Kardja
öreg, és vágyam fiatal. Az ifjú hölgy megengedi,
hogy egy levelet szakítsak kebléről, egy virág-vitorlát,
egy duzzadó kendőcskét, melyet ajkaim
és ujjbegyeim köré tekerek, hogy, akár egy rajongó, ostoba
fiú, a kis Mukk, előtte fekhessek, mint
olyasvalaki, aki csak rózsa-szavakat szólhat. Hölgyem
nyelvemre fektette a szívét egyetlen egy csókkal.
Ilyen napokon, mint emez. Éjjeleken, mint amazok, amikor
az illatról lemondok, és hogy becsapjam őt,
más bokrok kezéhez és szájához
fordulok. Beleharapok a paradicsomba,
ünneplem a teltség vörösét. Ide-oda leng
gyanúm, a kert suttog. Felfedtek, lelepleztek
engem, a lárvát, aki egy levelet tépdes. A hangya jön,
hogy utánam nézzen. A hűséges dajka lefelé visz.
Néha ház vagyok, amelyet egy csiga
elhagyott. Csöndes emlékként fekszem az útszélen,
és belém nőnek a füvek, és madarak visszhangoznak.
Falaim, kanyargósak és sebzettek, reszketnek, mintha
beomlás fenyegetné őket. Nem gondolok a vidám ünnepekre.
És ők a tövisek iránt érdeklődnek, a hálátlanok. Mondom,
éppen ezért a napért mondtam fel a rózsának.
Ezt biztosan nem élem túl
(Daran sterbe ich jetzt aber sicher)
Mondom az orvosnőmnek
Ő rám nevet és azt válaszolja: minden bizonnyal
Hogyha így akarja
De akár tovább is élhet és
100 évet megérhet és láthatja ahogy unokái
Megházasodnak és világra jönnek dédunokái
De csakis akkor hogyha így akarja
Aztán megütögeti ujjával a fecskendőt
Ahogyan a filmekben szokás
A fecskendő az ujjak között magasra emelve
Benne folyadék bennem pedig kanül
És én döntök és felöltözöm de előbb
Eltávolítják a csövet a karomból
Így állok az utcasarkon buszra várva
A gyermekeim az unokák az esküvőik az unokák gyermekei
A 100. életévem és még nem is tartok 100-nál
Csupán csak itt
Megfigyelés
(Beobachtung)
Ahogyan az eső
A fák csúcsára
Akaszkodik
Víz-lábait
A járókelők
Kabátvállára
Lógatja
A tükröződés
Képei
Hátulról fordulnak
Saját tengelyük körül
És újra vissza
A vízbe
Elpattannak a szálak
A lépések
En passant
Gyorsabbak
Lesznek
Lány
(Mädchen)
Hullj szét
Mielőtt eljössz, hogy beenyvezz
Egy napig ragyog az új fénymáz
Amíg az éjszakában eltávozol
Nyirkosság költözik fatestembe
Nehéz leszek és korhadó
Nyersanyag szagú
Úgy tűnik
Enyved felold engem
Hogyan magyarázom meg
(Wie erkläre ich)
Meghaltak
A mennybe jutottak
Atomizálva
Szálltak
A tudatlanok
A tudni nem akarók tüdejébe
Gyermekeiket
Más országokba vitték
Vagy szüleik hamvát
Szétszórták a hét
Világtengeren
Amely ma a hullámverésben
A nagy ámbráscet gyomrában
Terjeszti vétkeinket
A nyugalom
Partjain
Benő Eszter fordításai
Nora-Eugenie Gomringer németországi és svájci költő, előadóművész. 1980-ban született a Saar-vidéki Neunkirchenben. Apja Eugen Gomringer költő, a konkrét költészet egyik úttörője. Nora Gomringer számos díja közül a legutóbbi az Ingeborg Bachmann-díj, melyet 2015-ben nyert el. 2001 és 2006 között Németország Slam Poetry színpadának aktív alakja, formálója, performanszművész.