Versek

Ilyen is

A kézfején kiduzzadó erekre

például emlékszem.

Mintha valami folyton elszorította

volna a csuklóját.

Kétgyerekes anyukák keze szokott

így kinézni, megviseltséget és túlélt

éveket sugározva.

Talán ez a város, az a panellakás,

ami képes így ránőni a szívre, és tönkretenni

fiatal érrendszereket. Talán, mikor a

pulóveremben járt le a kapu elé cigizni.

Egy fokos lépcsőre ültünk, idővel már keveset

szóltam hozzá, nem néztem.

Akkor még nem gondoltam, hogy a tőmondatokból

az alanyok végleg ki tudnak halni.

Új emberek költöztek oda, másoknak kellene

jól elrontani, kit érdekel. Hogy az a kanapé,

hogy a kilátást, hogy az ablakot csak nehezen lehet.

Meglátszik a testen mind.

Azt hiszem, sosem akarsz majd gyereket.

Tőlem vért sem tudnak venni rendesen, nincs jó vénám

hozzá, állítólag. Nem mintha számítana az egész,

de mondjuk, ezt elmesélhetném neked, hogy igen, ilyen is.

Mert általában csak a te történeteidet hallgatjuk,

de most például lehetne, vagy bármelyik ugyanilyen

üres gyomrú éjjelben.

Hagyom, jó, átfúj a szél a halántékomon,

nem figyelek, mondasz valamit, ép kezeiddel a vállamon újra.

Mondod, hogy képzeljem el, és csak próbálom nem.

Jó idő

           (P. L. A városnak el kell pusztulnia c. versére)

Gyakran kiálltunk az ablakba villámokat fényképezni

a vihar alatt. Persze sosem sikerült.

Az a város már akkor is tele volt elszalasztott lehetőséggel.

Meg kellett szeretnem. Vele együtt.

Pont olyan volt ez is, mint a többi, amit te porig

romboltál. Egy város volt, a sok közül, ahol azt hittem,

megöregszem.

De mindent, ami nem érvényes,

el kell pusztítani – így gondoltad –, nehogy valaha is vissza

tudjak menni. Pedig mindig sajnáltam, amiket másokkal építettünk,

a parkot, ahová az emberek kutyát sétáltatni mentek,

mi, azt hiszem, felnőtté válni. A hibrid buszokat

a hátunk mögött észre se venni, és az,

hogy nyár volt, csak egy ócska egyebeesés.

És jobb, ha tudod, hogy ezekből a romokból építünk

most közös metropoliszt.

Én hozok bűntudatot, te megalázottságot.

Sminkkel és parfümökkel tömjük be a réseket.

Ebben a hidegháborús övezetben,

bizony, lassan halad a munka.

Nekünk nincsenek atomfegyvereink,

itt sosem volt hivatalos a gyűlölet.

Mégis egy mozdulat az egész,

és most nincs hová az eső elől beszaladni.

Meg fogom szeretni. Ahogy téged is meg.

Aztán pont olyanná leszünk, amiket leromboltál.

És megint nem tudom majd, mihez kezdjek a fotókon az égdörgésekkel.

Kovács Kristóf 1993-ban született Salgótarjánban. Budapesten él. Az ELTE BTK magyar szakos hallgatója. A JAK tagja.

‍