Versek

Máthé László alkotása

Régi korál

Hogy megszülettem, bocsásd meg nekem.

Mért nem uralkodsz bennem, Istenem?

A gumicella, melyben csapkodok,

a testem. Húsban hogy legyek szabad?

Kapálózom és mindenem szakad:

szagod fogom, körmöm pléhen kopog.

Megperzselt érett távolod, kő vagyok:

úgy követlek, mint kihunyt csillagok.

Téged elérnem az öröklét kevés,

Még köpésed is mézes szenvedés.

Nyúltam feléd kézzel, dallal, – s lehettem

igaz, ha Terved kifürkészhetetlen?

Örömmel hallasz dicshimnuszt, ha érted esd,

– és hullni hagysz minden bolygót és énekest.

Az ember helye

Úgy keresi helyét az ember.

Egy országban, a földön,

másik emberben,

de sokfelé árulás és hadviselés

tolul. Váratlanul elromlik

minden ott, ahova elmenekül.

Aki magyar akart lenni,

zsidónak kell annak menni.

Aki zsidó akart lenni,

hívőnek kell annak lenni.

Pokol háborúba menni.

Háborúban odaveszni.

Hova mehetne, mint a vemhes állat –

menedéket, odút keres az ember.

Ó, írástudók. Hallgatás szaga.

Terelőutakon várni.

Tévutakat kitalálni.

Utazna is az ember, könyvestől-szobástól,

ha lehetne. Nem, Konstantinápolyba

nem feltétlenül, ámde Londonba igen.

És Firenzébe, New Yorkba szeretne,

nehezen érti meg, hogy nem fog.

Jobb is itt, vásott lemezekkel,

vasserpenyővel, porceláncsészékkel.

Újsághalmok kotlós szagával.

Úgy keresi helyét az ember.

Elhagyott vasútállomások

sora emlékeztet egy volt hazára.

Nem növi ki az első helyeket:

Vaslui vagy Urziceni  – mint kis kacsának

az őt kikeltő tyúk tűnik szülőnek,

kis majomnak a szőranya–

az otthon nevek, helyszínek halmaza,

bár minden lepusztult és elkopott.

Elköltözött az ember. S legyen jó sora,

mégis az elveszettség tartós

füstje szálldos utána.

Nappal sír, éjjel a rádiót nyomogatja.

Zenék, szünetjelek, hibás beszédű,

haverok hadarnak.

Nagy játszma ez, világvevő kaland.

Lassan gyógyul. Mint új bőr

hegesedik rá, benövi

létét egészen új hazája.

A gyermekében nem vigasztalan.

Úgy keresi helyét az ember.

Belebújik egy könyvbe és abban

mintha ma megtalálná istent.

Fülében virágok susognak

egyre hangosabban, egyre hangosabban.

A hasonmás

Álmodban más vagy-e, mint életedben?

A sodrás logikája sem kuszább,

mint tetteid ösztön-diktálta rendje:

aligha borzolja megfontolás.

Ami életünkben megtörténik velünk,

s amit vétlen okoztunk

– a szó mutatja –, az már végleges.

Az álom-munka volna pihenés?

Tátogva hordunk nehéz terheket,

nehéz gúzs köti lábunk, zsibbadás kezünk…

Mégis, az álombéli tett, az félrelebben.

Véget görgetünk ébren, és álomban egy kevés

szabadságot a tarka végtelenben.

Aki vagyok, az ébredéssel mindig tovatűnt.

‍