Versek

Végetnemérzet

Farkast kiáltok,

hogy rémületet ne kelljen.

Hallgatsz. Hiányok

szédülnek mellettem;

hogy takaróérzet,

genézis az öledben.

Én megadón nézlek.

Demencia. Követtem

az elmosódott alakot

a Kálvin-sínek mentén.

A lent toporgó hallgatott

a pázsit-szinten. Ferdén

villamosok száguldanak,

hol révedt kocsik színe

villan, s kopog, ájul szavam

egy képzelt kocsiszínbe,

hová békében érkezni kell,

nem pedig beesni.

A rák végtére élelmiszer?

Az élet elírt fecni,

hogy: „fejvesztett hitem

egy véletlen képzet

egy elveszett szívben

a végetnemérzet.”

Vakfolt

ez több lesz, mint egy féregnyúlvány

az utca lépcsős végén

nem lesz több szent éter-hullám,

s a furcsa légcső-kémény,

csak a sztondulásig tartósított,

hajszolt „szeretlekek”

a fordulásig narkó-irtott

szerelmeket lehelgetek,

hol nem hittem a valóságban

és sosem hittek bennem,

ott rendít el a csalódás-tan

port vegyít egy szervben

miért van ilyen sötét anya?

Ás és kapar

Létezésem minden apró törésbe új sikollyal

férkőzik. Addig ás és kapar a szintek

mélyén sejtbe-ájult maradványainkig,

amíg a felszín olyan távol köntösét nem

ölti, amilyenben nemrég vágtad rám az ajtót.

Mondjuk néha jól áll. Józannak maradni

annyit tesz, mint tudomást sem venni

az elméd végtelen sikátorain beléd botló

ingerekről. Illumináció: zsigerszintre

zsugorodva tépni fel a benned alvó Ősit.

Az álom a két transzcendentális állapot

narcisztikus harca. Meg akartalak csókolni,

de a szorongás elnyomta: amikor

valaki elsétál a nyitott ablakod előtt.

És most, a kontroll-komplexus

dimenziójában azon gondolkodom,

hogy ha itt is, így is képes leszek rólad

írni, akkor semmi kétség, tényleg szeretlek.

Abszencia

A rohanó órák huzatában állok;

a létünk viharában, vagy talán csak a szélén.

A hangod és a hiánya a hűs érdek-barátok,

meg a vonathang, mely belém mar, hogy: „Budafok! Nagytétény!”

És egyre jobban távolodok a vágyott állomástól,

hol a peronon talán még mindig ott ülsz csendben.

Kérdezik: „A hely szabad?”, s a hűvös légnyomásból

utazóvá lényegül a nihil velem szemben.

Aztán Kelenföld, este nyolc, stroboszkóp-szerű fények,

az aluljáró plafonjáról málló emlékárnyak.

Egy graffiti a szíven, azt hirdeti: „félek”.

A falra vetülök, s a rajzolt lények belém szállnak.

Aztán megállok a felborult és torznak ható térben.

A felismerés megszorít, az állapot már ismert;

mert a sok-sok mezítelen, absztrakt körülményben;

megláttalak Téged, s benned meg (az) Istent.

Szőke Olivér: 1995-ben született Budapesten. Színészkedik, rendez, gitározik, énekel, dalszöveget, verseket ír. Jelenleg Budakeszin él.

‍