Versek

Kusztos Juli munkája

A páskomligeti erdő feláldozása

Az erdő nyirkos, párás, zöld és gonosz.

Közepén tisztás: körbeveszik csenevész vörösfenyők

és öles tölgyek, a kivénhedt madámok.

Ledér kökény virágzik, átsejlik rajtuk a test,

a keresztre feszített madárijesztő.

Ezen a ponton megállhatnánk, és elkezdhetnénk

nevetni, de attól félünk, a vérehulló fecskefű

könnyei maszatolnák össze a homlokunkat,

és belénk fúródnának a tüskék, szirup

csordulna ki nyomukban, mert belenövünk

az erdőbe egy szempillantás alatt.

Nincs veszélyesebb a kigúnyolt isteneknél.

Az erdő sóhajtása autótülkölés,

vakációzók szabadultak el, megrohamozzák

az agglomerációt.

És itt attól vakulunk meg, hogy az iszalag

és a kerti kanna színei ütik egymást,

szárnyával a káposztalepke legyint meg.

Fagylaltfolyamokat nyalunk szárazra szomjunkban.

Nincs veszélyesebb a kigúnyolt híveknél.

Itt vagyok veled és nem gyászolok.

Egy istent vártam, minimum,

és kapok egy praktikát, amivel a növényzetet

védik, a vadakat, amik elfogadták, hogy

belőlük lakmároznak a számkivetett állatok.

Itt vagyok veled és nem gyászolok,

csak szégyellem magam,

a szentmihályi úton fehér por kavarog,

öles jegenyék prüszkölnek tőle, útonállók,

kizsebelik összes ottfelejtett álmod,

itt vagyok veled és csak állok,

ezen az erdőn semmi sem visz át.

A túloldalról kedélyesen csikorgatják foguk

széles járomcsontú, megnyerő gyilkosok

és régi barátok, akik elköltöztek onnan.

Felharsan az angyal, káposztalepke,

az orromra száll és birizgál,

aztán fehér porrá szóródik szét az úton.

Túlnőnek az erdőn a második szempillantás alatt.

Fehér por kavarog utánuk az úton,

jegenyék tetején lesben álló állatkák prüszkölnek tőle,

harsogó madarak, akiknek kis teste úgy pördül le

az első viharban, ahogy lepöckölnek egy száraz levelet.

Az efemer természete

Legtöbbünknek valaki más neve

biztosítja a halhatatlanságot – akkor

mondtam, hogy ezerszer inkább foszlom

szét, elkülöníthetetlenül az alkonycafatoktól,

miközben eperfák elpilledt gyümölcse

hullik le az ágról és kenődik szét az aszfalton.

Vonatablakokban tükröződöm és folyók,

ártéri erdők csíkjaiba vésem magam kő

helyett – ahogy én emlékszem, a kőbe

puha, apró gyümölcsök préselődnek,

részegek taposnak rajtuk és gyerekek

alkarját, mancsát festi meg a vérük,

míg egy elhanyagolt kúria félig leszakadt

redőnye kacsint gonoszul a falból,

míg a hegyek öblébe süllyed a nap,

amely életem felében csak vakított,

ha fel mertem állni vele szemben.

Ezért kellett beleoldódni az éjszakába,

ezerfelé szakadni, hogy ne kapjanak meg

teljesen, egy részem legalább lebegjen

várakon, rácsokon, tömlöcön kívül.

Múlhatatlanságba zárva élni nem tudok,

így kapcsolódom semerre szálló bóbitákhoz,

eldobott csokorról guruló vacokhoz

egy kiszáradt végtelen réten.

Az én nevemben minden efemer,

és efemer leszek a saját nevemben.

Keresztút

Igen, mind azt mondták, hogy itt fogsz ácsorogni,

Vakargatva a fejedet, Máté, Márk, Lukács és János.

Bárgyún meredsz a vadvirágbugákra, nevükön töprengve,

Élőhelyet keresve nekik.

Mert árok vizenyős lankája növeszti őket,

Vagy szikes föld, ligetes dűlő?

Az evangélisták nem gondoltak a flórával.

Veled se, ahogy autópályák mellett,

Nyerőgépek előtt ácsingózol a délibábra.

Azt mesélték, tótágast állnak a házak,

De te csak fehéres, sűrű remegést látsz ott,

Ahol megolvad és lejteni kezd a terelővonal.

Jegenyék és nyárfák gallyai formázzák arcukat,

Mátét, Márkot, Lukácsot és Jánost.

Szemüket forgatják, össze is vihognak.

Mindig csak részleges információt kell közölni

Az áhítatosokkal, a megzavarodottakkal

És eltévelyedettekkel. Akik felismerhetők

A füstfelhőikről, a borszagú böffentésről,

A kávé színezte fogsorukról meg a plakátba

Öltöztetett testükről. És annyira viccesek,

Amikor csodálkoznak az útkereszteződéseknél:

El kellene dönteni, merre. Úgyis leragadnak,

Kiszórakozzák magukat és visszafordulnak,

Bealkonyul, és lemászik a fáról

Máté, Márk, Lukács és János.

Mindig rommá röhögik magukat azon,

Mennyi félreértés adódik a négyféleképpen

Előadott történetből. Aztán belefekszenek

A délkelet-pesti lankákba, hátukkal

Homorítva a völgyeket, felpolcolva a dombokat,

Szempillájuk függönyözi el az eget.

Nagy Márta Júlia: 1982-ben született Debrecenben, jelenleg Budapesten él. Kötet: Ophelia a kádban (JAK-füzetek, Budapest, 2014).

‍