„Versed felér a Koponyahegy tetejére?”

Tőzsér Árpád Lélekvándor című kötetének verseiről pedáns recenziót írni nehéz feladat. Nem azért, mert a versek úgymond nehéz, veretes szövegek, nem a súlyos műveltséganyag okán, amelyet hordoz a kötet, hanem mert a versek mindegyike olyan mélységeket nyit meg, hogy egy-egy külön tanulmányt érdemelnének. De mivel gondolkodni muszáj róluk, ezért a címadó lélekvándor motívumot emeltem ki, amiben az értelmezés horgonya megkapaszkodhat.
A lélekvándor a kötetnek mindjárt nyitó versét jelentő motívuma is egyben. Püthagorasz lélekvándorlása valamilyen formában a teljes köteten végigvonul. Mítoszok, ősi alaptörténetek, görög és római ókor, a világirodalom emblematikus művei vándorolnak egyik korból (versből) a másikba. A múltból a jelenbe. Majd a jelenből egy újabb múltba. Mert oda-vissza járás van múlt és jelen között. Hatalmas robbanótöltetük van ezeknek a megidézéseknek, ugyanis már csak maga egy-egy név kimondása egy teljes történetet indít el az olvasóban. Ha azt mondom például, hogy Odüsszeusz, nem tudunk nem gondolni az Odüsszeia bonyodalmaira. A neveknek eme működése hatványozott erővel hat akkor, ha ezeket az alaptörténeteket kiragadjuk eredeti korukból, kontextusukból, és teszem azt, a mai, modern korunkba helyezzük. Ilyenkor már a mai korról lehet általuk elmondani valami fontosat. Előfordul, hogy cezúra van a múlt és a jelen között, a jelen csak kitérés, betoldás, mint történik ez a Iuvenalis a Domitianus-kor műveltségéről című versben. Amíg Euripidészt Corinthus megvesztegette, „ma az írót meg sem vesztegetik már. /Vesztik bár: immár neve is kiveszett a fejekből!” (Kiemelés: T.Á.)
Más versekben kulturális allúziók tartják fenn a versgondolatot, a múlt és a jelen egymásba tűnik. „Kr. u. /2017-et írunk. Advent van, a karácsonyi várakozás ideje: Ádám s Éva gyertyája a koszorún már ég, panel-/barlangjaink plafonján az árnyak: sziklaarcok, időn-/ként átrendeződnek” (Világ-advent). „Európa ágáról töppedt mítoszok csüngnek” – mondja a Hadrianus falánál című versben. Benne van a kétely: vajon ezek a „túlérett, hullni kész történetek” – mondanak még valamit a mai kor emberének?
A mítoszok közül is a kezdet, az eredet, az ősbűn, őskiűzetés, a történelem kezdete érdekli talán leginkább a beszélőt. Egzisztenciális élmény is mindez. A lírai én halál előtti egyedülléte az első ember egyedülvalósága (Beteljesedés). Emblematikus a Miltonról és lányáról szóló hosszúvers, amelyben a költő Az elveszett paradicsomot lányának mondja tollba, eközben a versben egy keretes történet is kibontakozik (Deborah avagy az Éden szíve).
A versek beszélőjének nincsenek illúziói korunkról, nem szédíti el a technika száguldása. „Óceánt köpülni indultam egykor,/szörfözök most a net hullámain:/hátha csak kör zárul, s jön új gyerekkor ?! – / Holt vizeken istenek árnya ing” – olvassuk a Kis Testamentom című versben. Azonban nehogy azt higgyük, hogy a pesszimizmus az uralkodó hangnem a versekben. És különben is, a pesszimista hangért a míves, csiszolt forma kárpótol. Virtuóz formagazdagságú kötetet tart a kezében az olvasó, a klasszikus, letisztult verseléstől, a prózaversen át a játékos, csengő-bongó rímelésű humoros versekig. A vers kapaszkodó, menedék, csak azért is. Teremtő ige. „Versed fölér a Koponyahegy tetejére a/jelentés keresztjéhez: beteljesedik” (Beteljesedés). Tőzsér Árpád: Lélekvándor. Kalota Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, Budapest, 2019.