Verse

Adaptáció¹

Végül sor kerül erre is –

a vállalkozás eleve megalkuvás.

A kétszeres áttétel a felismerhetetlenségig gyúrja az anyagot.

Hazugságok a hitelesség szolgálatában.

A táj, a maga természetességével, megállja a helyét.

Mondjuk inkább: a helyszín.

De hát ez is félrevezető, hiszen

a valódi helyszínre visszamenni mindig túl költséges.

A táj mégsem idegen,

és még véletlenül sem elrontható.

Szándék itt pedig csakis jobbító lehet.

A stáb nagy gonddal munkálkodik

a valóság valósághű ábrázolásán.

Semmit sem tudnak, noha semmit sem éreznek.

Nem precízió kell ide, remegő kezek kellenének.

Jelenetek aritmiája.

Az engem alakító színész rád hasonlít.

Nehezemre esik nem odalépni

megérinteni hajvonalát.

Kong, mint egy kút.

Szerelmes Narcisszoszként liheg saját árnya fölött,

odaadása kávában kering.

Az a fölösleg hiányzik belőle, ami túlcsordulva jutna másnak.

A téged játszót meg sem néztem.

Szerepe a képkivágaton túlról végszavazni nekem,

felém fordulni, hogy legyen kihez beszélnem.

Jelenléte fontos, bár nem látható.

Elnézve ezt a kalamajkát

úgy érzem magam, mint akinek saját piszkába nyomják az orrát.

Csak délben járok egyet a tűző napon,

amikor mindenki más erőt gyűjt a folytatáshoz.

Ez a kábaság az egyetlen, ami hasonlít valamire.

Ám ha végleg semmi nem alakul sehogy,

marad a sziklás oldalra állított fókusz,

amelyben bármi váratlan történés nem képzavar lesz,

hanem emléke egy történetnek.

A kőomlás helyénvaló, a felhőjárás passzent,

a fű elhajlása örök képlet.

Végtére is:

legalább nem ülünk tétlenül.

¹ biol. ért.: alkalmazkodás a lét feltételeihez

Láng Orsolya: 1987-ben született Szatmárnémetiben. Filmrendezésből diplomázott, jelenleg animáció szakon mesterképzős hallgató. Kötete: Tejszobor (Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár–Budapest, 2015).

‍