.svg)
Bizonyára erősen elhalványult Kenéz Ferenc emlékezetében az 1980-as falusi könyvhónap egyik háromszéki eseménye, amikor neves történész, író és riporter, valamint újságíró társaságában szülőfalumban egy író-olvasó találkozó résztvevője volt. Az a február 8-ai pénteki nap viszont számomra a vele való első találkozást és – úgymond – a meleg kézfogást jelentette, így hát élesen bevésődött memóriámba. Új könyve ugyan nem jelent meg abban az évben Kenéznek, de a korábbiak, kezdve a Homok a bőröndben (1972) cíművel mélyen foglalkoztatták a pályája elején járó kritikust, így nem véletlen, hogy a bölcsőhelyén megforduló költő látására sietett…
S az sem véletlen műve lehetett, hogy a Vitorlaénekben (1967) bemutatkozó költők rendre megjelenő önálló kötetei közül Király László könyvei mellett Kenéz kötetei jelentettek igazi kihívást számára, ennélfogva aztán kereste is a kritikus az alkalmat, hogy – sok hasznos és szép időt töltve falusi elszigeteltségében szövegeik társaságában – írásban is számot adjon ezekről a találkozásokról.
Úgy véltem, aki a költészetre teszi fel életét, az nem szűnik annak határait tágítani, újabb és újabb lehetőségeit keresni a művészi önkifejezésnek és -megvalósításnak, viszont végső soron az éppen adott léthelyzetre s az élet kihívásaira kísérel meg válaszokat adni, a kritikusnak viszont rendszerint a formákkal van közvetlen találkozása („találkozás az egyszerivel”!), tehát írásaiban, úgymond, a forma a valóság, és a formákon keresztül kíván reflektálni az élet kérdéseire. Közvetett úton bár, de magáról az általa is megtapasztalt valóságról, az életről beszélhet ő is egy igencsak a totális hatalom „gondolatrendőrsége” alatt tartott rendszer körülményei között…
Verseit, különösen avantgárd fogantatású poémáit olvasva meg lehetett győződni, hogy Kenéz tényleg ott keresi a költészet forrásait, ahol – saját „tételét” idézve – „a bizonyosságok véget érnek” (Töredék a költészethez, VI.). Ehhez kellett alkotói eltökéltség és önbizalom, valamint elköteleződés valamely végiggondolt gondolat iránt, ami például az „itt és mást” programjában öltött testet akkor egyeseknél. Szakítása egy hagyományos versbeszéddel, amit különben az előtte járó nemzedékből Szilágyi Domokos demonstrált egyértelműen, vagy amiért esszében Bretter György szállt síkra az 1970-es évek elején, nyilvánvaló volt. Az adott helyzetben különben több volt ez a törekvés egyszerű irodalmi kérdésnél, Kenéz 1980 körül be is jelentette az „ellen-élő vers” idejének eljöttét, de érezni lehetett ekkor, hogy szükség van egy – mondhatnám – „ellen-nyelven” való megszólalásra is. Mintha a levegőben lett volna az egyik ókori bölcselőnek a gondolata, miszerint „ami kimondható és elgondolható, annak léteznie kell” (Parmenidész: Töredékek, 6.). Bizonyság lehet minderre Kenéznek az a négy-öt kiváló verseskönyve, amelyek az 1970–80-as években jelentek meg, mi több, amelyek kedvező fogadtatásban részesültek, egyikük éppenséggel elnyerte az év szépirodalmi könyvének kijáró, civil kezdeményezésre, kolozsvári kritikusok alapította Pezsgő-díjat is.
Kenéz Ferencnek, akinek a jelenléte éppen a diktatúra utolsó, legnyomasztóbb évtizedében jelentett biztatást és reményt a romániai magyar irodalmi életben, s nemkülönben vigaszt az olvasók számára (mígnem a rendszer összeomlása előtt néhány hónappal kitelepedni kényszerült), annak a költőnek a jó két évtizedig tartó hiányát a hazai olvasóközönség fokozottan érezhette. 2008-nak kellett eljönnie, amikor is addigi költői munkásságából maga a szerző készített válogatást erdélyi könyvkiadó részére (Nagyregény. Válogatott versek 1968–2008. Csíkszereda, Pallas-Akadémia Kiadó), s ezzel tért vissza Kenéz igazából – eltekintve a szórványos folyóirat-közleményektől – régi olvasóihoz – miközben minden bizonnyal újakat is megnyert! –, egyáltalán a rendszerváltás utáni erdélyi magyar irodalmi életbe, ahol aztán újabb és újabb kötetei rendre megjelennek, egy folyamatosan alakuló, termékeny és megújulni kész alkotói pályáról tanúskodva.
Van ezek között a könyvek között új verseket, versciklusokat, illetve nagylélegzetű lírai műveket tartalmazó kötet (Édesgyökér. Öregnapló, 2011; Vendéglétra, 2012; Cérnafű, 2017), az egész költői életművet utólag „szerzett” szerzői kommentárokkal, reflexiókkal, korabeli interjú- és naplórészletekkel kísért átfogó válogatás (A sóvárgás birodalma, 2015), nemkülönben emblematikus lírai alkotás, a Kolozsvár-oratórium a verset értelmező utószóval, amelyet egyik nemzedéktársa, Aradi József jegyez az új kiadásban, Árkossy István pedig könyvgrafikusként tette egyedi kiadvánnyá (Szabadnak lenni mit jelent?, 2021).
***
Kenéz Erdélyben történt költői „újraindulásakor” magam is megszólaltam, költészetét illető néhány gondolati tartalomra összpontosítottam, kiemelve például lírája irányultságát, valamint szemlélet- és beszédmódjának egyediségét, aztán egy újabb kötete megjelenésekor, amelyben már közreadta 2009–2010-ben írt Kolozsvár-oratóriumát, az irodalomtörténeti vonzásaira és választásaira is kitértem, no meg a versbeszéd tekintetében ezúttal is jellemző alulpoetizáltság, antipoetikus eljárások s az irónia kiemelésére. Szót ejtettem a groteszk minőségek uralmáról, amelyek összességükben erős kritikai magatartást tanúsíthatnak a létező adottságokkal és uralgó elvekkel szemben…
Ama falusi könyvhónapokat elsodorta a történelem, a magyar könyv évenkénti sokévtizedes seregszemléje, az ünnepi könyvhét viszont túlélt rendszereket, háborút és forradalmat. Az ünnepi alkalomra könyves bódékkal, pavilonokkal beépített pesti Vörösmarty tér 2017. június 10-én, egy szombati napon így lett a Kenéz Ferenccel való újabb találkozásom helyszíne, a későbbi években pedig a Duna-korzó, illetve a Vigadó-tér, ahol napernyős asztaloknál és teraszokon elfogyasztott kávé és sör mellett esett szó köztünk irodalomról és életről.
Megvallom, az egymásra találás újabb nagy eseményét számomra az jelentette, amikor a Szerző ajánlatára az én utószótanulmányommal jelenhetett meg válogatott verseinek kötete 2020-ban Budapesten a Magyar Napló és a Fókusz Egyesület kiadásában (A visszaírt betű).
A bizalom sok-sok apró – vagy inkább: komoly! – jelét is éreztem Kenéz részéről az utóbbi évek során. Hogy csak egy ilyen említtessék ezúttal, ami például az alkotó ember gondjának és felelősségének megosztásáról tanúskodik, aki nyolcvanadik évéhez közeledve magánlevélben azt írta egy alkalommal: „mindenesetre a végére értem annak az útnak, ahová a verssel el lehet jutni”.
Különben is adakozókedvében volt az utóbbi néhány évben újból Kenéz, számos versét ajánlotta hozzá közel álló személyeknek, s így az évtizedekkel korábbi alkotói korszakából való dedikált verseivel együtt akár egyetlen kötetben is felmutathatná, hogy az évtizedek során kikkel volt személyesebb kapcsolatban, kiket érzett magához közel állóknak barátként és író- s művésztársként.
Az élet állítja kérdések elé az alkotó embert, akinek aztán mindig késznek kell lennie az önvizsgálatra, hogy józanon ítélhesse meg, hogyan gazdálkodott a rábízott talentumokkal, hogy vajon az évtizedek során létrehozott műben jelen van-e az őt kihívások elé állító életvalóság lenyomata? Ehhez a gondolathoz társítható, amit Kenéz fogalmazott meg 2019-ben egy „dísztelen” versében (A barátom regénye), amelyet alulírott figyelmébe ajánlott, a benne foglalt üzenetről pedig bizton állíthatom, hogy nem tévesztett célt, minthogy irodalomról beszélve is az életkérdések munkálnak bennünk, s az életet sem tudjuk irodalom nélkül elgondolni. Talán helyénvaló ezt a gondolatot kiemelni, kiváltképpen akkor, amikor éppen nyolcvanadik születése napján köszöntöd íróbarátodat…
Isten éltessen, kedves Barátom!
Kézdivásárhelyt, 2024. március havában
