Vaszilij Bogdanov: Ördöglakat

 Ughy Levente: A tengely

Két hangra

‍

 I.

‍

És találkoztam Crnjanskival.

„Nem hiszem, drága Bogdanov,

hogy sikerült túlélnie,

már minden barátunk halott!”

‍

‍

És Hvar szigetén felragyog

magasban a spanyol erőd.

Feltűnik a párizsi utca,

hadirokkantak, drága nők,

‍

‍

templomok, várak, temetők,

és a westminsteri apátság.

Ott bolyogtunk tegnapelőtt, 

néztük Sir Isaac Newton sírját.

‍

‍

És Lisszabon, a fehér város!”

„Atmoszférája meghatároz?”

‍

II.

‍

„Atmoszférája meghatároz,

találkozhatnánk Pessoával,

a Brasileirában ül, 

hacsak nem verseivel házal.

‍

‍

Perben, haragban a világgal

szíve, kis felhúzós vonat,

élteti heteronimáit, 

teremtve a világokat.

‍

‍

Nem tudni a fájdalmakat, 

színleli, vagy tényleg érzi?

Írja, átéli kínjait?

Lapjait festi, összevérzi?

‍

‍

Akkor hát jöjjön Pessoa!”

„Vissza kell hátrálnunk oda?”

‍

‍

III.

‍

„Vissza kell hátrálnunk oda,

Párizs és a Lúdláb királynő 

még várhat, ez most fontosabb,

nem múlhat el így az esztendő,

‍

‍

loboghat a fehér zsebkendő,

meg kell találnunk Pessoát!

Meg kell tudnunk, tényleg átéli,

vagy kitalálja bánatát?

‍

‍

Ricardo Reis, Soares, Campos,

és mind a heteronimák,

Search, Cross, Mora, Tejve bárója

bűvölten várja válaszát.

‍

‍

Vissza kell térnünk Pessoához!

Nem lehetünk hűek a mához?”

‍

IV.

‍

„Nem lehetünk hűek a mához,

dicsérve Titót, Brezsnyevet,

hiszen az olvasónk elátkoz,

Hát ti is meghülyültetek?

‍

Elment megmaradt eszetek,

kérdezi meg, kedvetlenül,

vissza kellene térnetek,

hajnal korotok tündököl.

‍

Párizsi orosz emigránsok.

Anyanyelv. Az ördöglakat.

Londoni rőt házrengeteg.

Robert Browning most elhalad.

‍

Ő sem volt hűséges korához!”

„Csupán az égi látomáshoz?”

‍

V.

‍

„Csupán az égi látomáshoz

lehetünk hűségesek, herceg!

Nem vagyunk bús komédiások,

infantilis, ki ezzel henceg.

‍

Míg percegnek a másodpercek,

csak eltűnő hab, pillanat,

lázas kínai suttogás,

hontalan, elveszett szavak.

‍

Utánunk semmi nem marad,

Ming se, Tao se, yang, se yin,

kivágják a cseresznyefákat,

elköltözik a mandarin.

‍

De mi ketten még itt vagyunk.”

„Versünkhöz igazodhatunk.”            

‍

VI.

‍

„Versünkhöz igazodhatunk,

megpróbáltuk a lehetetlent,

nem tudom, hogyan van vele,

beismerhetem, nekem nem ment.

‍

És nem okolhatom az istent,

én, színről távozó színész,

ki a gödör mélyén is hittem,

végül győzhet a józan ész.

‍

A porondon álltam és merész

szaltó mórtáléval bűvöltem,

önfeledten a közönséget.

Győzhetek még, el is hittem.

‍

Csak lenni kellett volna, lenni!”

„Nem vagyunk senki, se semmi.”

‍

VII.

‍

„Nem vagyunk senki, se semmi.

Feltűnik egy hajdani lány,

romjaink között elbolyong,

akar még valamit? Talány?

‍

Akár tengersíkon a hold.

Az örök kérdőjel sirály.

Tehet értünk még valamit?

Az emberöltő egy agár.

‍

Őrült a korszak, hezitál,

a szív kis felhúzós vonat,

egyelőre még körbejár,

lázálmaink után tolat.

‍

Egyelőre még itt vagyunk.”

„Elhalkul, elvész a szavunk.”

‍

VIII.

‍

„Elhalkul, elvész a szavunk.

Halál után újabb halál?”

„Kilép testünkből a lélek, 

elsuhan, mint egy fénysugár.

‍

‍

Egy darabig még vacillál,

talán megkeres valakit? 

Egy kopár fennsíkon bolyong.

Pulzáló szikra, elvakít.

‍

‍

De senkit, semmit nem talál,

elvész a többi fény között?

Megmaradnak emlékei? 

Beszippanthatják sorsközök, 

‍

‍

Örökre elvész a dalunk?”

„Mi történik, ha meghalunk?”

‍

‍

IX.

‍

„Mi történik, ha meghalunk?

Nem az életünk eseménye,

a halál! – mondja bölcselő.

Ne mondhassuk, mégis megérte.

‍

Mindennek vége lesz, végre.

A madarak, a bogarak

is elvesznek! A sötétségbe

öntudatlanul hullanak.

‍

Bezárul az ördöglakat.

Pessoa s heteronimái,

többet tudhatnak erről is,

sejted, a végét ki kell várni!”

‍

„Kérdések árja kavarog.

Vagyunk, s ha igen, ki vagyok?”

‍

‍

X.

‍

„Vagyunk, s ha igen, ki vagyok?

„Elárulhatja Pessoa?”

„Nincs más megoldás, Milos,

vissza kell hátrálnunk oda!

‍

‍

Tudjuk, mire számíthatunk!

Létezésünknek van értelme?

Valakik játszanak velünk,

be kéne költöznünk a versbe!

‍

‍

Mondatok átjáróiban,

rímek között forgat a ritmus.

Bujkálhatunk a sorközökben,

bűvölhet a szürrealizmus.

‍

‍

„Mindennek ára van, ára!

Érzem-e fénysugárrá válva?”

‍

XI.

‍

„Érzem-e fénysugárrá válva

Léna, Natasa illatát,

emlékszem-e, kik voltak ők,

látom-e még Klaudiát?

‍

‍

Félni fogok? Szorongani,

ha vámost, határőrt látok,

ha spiclik, rendőrök követnek

vagy elmúlnak a szorongások?”

‍

„Jól lenne tudni, mit akarhat

velünk a Mennyei Nagyúr?

S ha nem lesz szánk, hogyan beszélünk,

szerbül, angolul, oroszul?

‍

„Érzem, ha fénysugár vagyok,

mindazt, mi bennem kavarog?”

‍

XII.

‍

„Mindazt, mi bennem kavarog,

többé fel nem idézhetem.

Szumátrába sem jutok el.

Ellobban örök életem?

‍

Várakozunk a végeken,

ködbe vész, tűnik Ithaka,

és London vörös házai

közé sem juthatunk soha.

‍

Véget ér örök vándorlásunk,

ki tudja, hol van a határ,

mihez kezd emlékeinkkel,

akik leszünk, a fénysugár?”

‍

‍

„Az utolsó óra megkondul.”

„Legyint az ember és elfordul.”

‍

XIII.

‍

„Legyint az ember és elfordul?

Meg kell vallanom, hercegem,

látom még a farkasokat,

régi csongrádi teleken,

‍

fogcsattogtatva, esztelen,

ottan zúdulnak a nyomunkban.

Akartak velem valamit,

ott maradhattam volna holtan.

‍

Ki mit akarhatott velem?”

„És velem? A holtak árnyai,

örökös túlélő vagyok, 

nem tudnak múlttá vállani.”

‍

„A nagykapu most megcsikordul.

Zűrzavar, káosz állandósul.”

‍

XIV.

‍

„Zűrzavar, káosz állandósul.

Igen, ez volt az életem,

amit lehetett, elrontottam,

kéj is kevés volt, szerelem.

‍

‍

Csak támolyogtam védtelen,

hetvennégy évem elszelelt.”

„Akiket szerettem, meghaltak.

S a Mennyei Úr nem felelt.”

‍

‍

„Mert mit is felelhetett volna?

Nagy Testvér baljós vigyora,

Koba savószínű szeme 

kísért engem mindenhova.”

‍

‍

„Itt haka vár, de mit akar?”

És találkoztam Crnjanskival.

‍

‍

Mesterszonett

Kánonban

‍

‍

És találkoztam Crnjanskival,

atmoszférája meghatároz.

Vissza kell hátrálnunk oda,

nem lehetünk hűek a mához.

‍

‍

Csupán az égi látomáshoz,

versünkhöz igazodhatunk.

Nem vagyunk senki, se semmi,

elhalkul, elvész a szavunk.

‍

‍

Mi történik, ha meghalunk?

Vagyunk, s ha igen, ki vagyok?

Érzem-e fénysugárrá válva

mindazt, mi bennem kavarog?

‍

‍

Legyint az ember és elfordul,

zűrzavar, káosz állandósul.

‍

* A versciklus megértéséhez annyit, hogy nagyapám, Léna nagymamával együtt, a szerb írószövetség meghívására, 1970 nyarán néhány hetet tölthetett Dalmáciában. A szerbek hálásak voltak a délszláv népköltészetet bemutató orosz antológiában vállalt szerepéért, méltányolták fordításait. Nagyapa ugyan már járt 1964 tavaszán Romániában, de nagymamának, 1925-ös hazatérésük óta, ez volt az első külföldi útja, s még kilenc évet kellett várniuk, hogy elutazhassanak lányukhoz, Amerikába, s végre találkozhassanak velem, hiszen útlevélkérelmüket következetesen évtizedekig elutasították a szovjethatóságok. Az utolsó heteket Hvar szigetén töltötték, itt találkozott nagyapám régi barátjával, Milos Crnjanskival, aki 1965-ben tért haza elhúzódó londoni emigrációjából. 1920-ban találkoztak Párizsban, a találkozás mindkettőjüket meglepte, feltámadt győzedelmes, boldog ifjúkoruk, hiszen sokat voltak együtt, élményeikre a két hangon szóló ciklus fragmentumaiban számtalan utalás található, mint ahogy jelölt vagy jelöletlen Fernando Pessoa- és Crnjanski-idézetek is. A versekben utalások történnek lisszaboni utazásukra is, Pessoával szerettek volna megismerkedni, de sajnos nem sikerült. Meglepő, hogy ötven évvel párizsi bandázásaik után is ott tudták folytatni, ahol abbahagyták, verseket írtak, képzelegtek arról, hogy mi lesz a halál után? Azért ne felejtsük el, két öregemberről van szó, hvari találkozásuk idején a szerb költő 77, nagyapám 75 éves, s egyáltalán nem különös, hogy foglalkoztatja őket, mi lesz a halál után, s mi marad utánuk? És mégis szokatlanul élénknek tűnnek, mint lázas ifjúkorukban. Sok szó esik a versben Fernando Pessoáról is. Egy különc emigráns orosz költő, Pessoa egyik első híve, Eliezer Kamenezky ismertette meg őket a portugál költő verseivel és kísérte el a fehér városba. Róla annyit, hogy nem tért haza Oroszországba, a harmincas évek elején Párizsból Lisszabonba költözött, még hírt adott magáról, a harmincas években leveleztek is nagyapámmal, s Pessoa verseit is elküldte neki, különféle folyóiratokban, a csomagokat Léna nagymama legnagyobb döbbenetére meg is kapták, de aztán jött a háború, és a különös, három nyelven, oroszul, franciául, portugálul író Kamenezky végleg kitűnik a képből. Szerepel nagyapám Ricardo Reis Szibériában című, hosszú ciklusában is, én is nyomoztam utána, de ez idáig sajnos sikertelenül, nem tudni, mi történt vele a háború után. Milos Crnjanskiról még annyit, hazatérésük után évekig leveleztek, a szerb költő 1977-ben halt meg, nagyapám hosszú versben siratta el, s lefordította Lamentálás Belgrád fölött című poémáját is oroszra, amelynek felejthetetlen sorai fel-feltűnnek a két hangon szóló ciklusban is. A terjedelmes ciklus után közlöm az első változatot, egy szonett-koszorút, egészében sikerületlen, el is akarta dobni, de mégis figyelmet érdemel, a téma felbukkanása, fejlődése és a variációk miatt. – Tatjána Bogdanova