Vaszilij Bogdanov: Legendárium II

Salvator Dalí: Pantagruel különös álmai

(részletek)

Amit nem tudhatok meg soha

Az ezüst mívű pisztoly,

s a görbe török szablya,

a könyvtárszobában függtek,

nagyatyám képe mellett.

Régi párbajok, bálok,

szerelmek, lovaglások,

lebegnek a huzatban.

Megíratlan Puskin-vers

részletei lázadnak.

Hosszú ruhás, álarcos

hölgyek kacagása

kel át az esztendőkön,

Velencéből, s megszólít.

Rég elporladt gondolák

úsznak a Canal Grandén,

nagyapám fiatal még,

nem álmodik csatákról.

De eljő Mandzsúria,

a harag napja eljő,

lövést kap bal vállába,

sokáig lábadozik,

és Lermontov verseit

hallgatja nagyanyám,

imádott szoprán hangján.

Többé nem lesz a régi,

s a legjobban az bántja,

hogy nem biliárdozhat,

nem igazi a bal kéz.

Semmi nem az igazi!

Elúszik Szentpétervár,

a fehér éjszakákon,

már nem érdekli semmi,

ül kedves nyárfái közt

és nézi a hintákat.

Ladik lánca csikorog,

szél szántja fel a tavat.

Látja, amint az alkony

lopakodik a fák közt,

halál, fekete frakkban,

feláll, hogy köszönthesse,

aztán hátrahanyatlik,

többé nem tér magához.

Vajon hol van a szablya,

s az ezüst mívű pisztoly?

Arcképe vajon hol van?

A lángok közé vesztek,

mikor égett a kastély?

Vagy valaki ellopta,

s az óta rejtegeti?

Soha nem tudhatom meg.

* Aztán 1980 júliusától, laza sorozatban ismét érkezni kezdtek fáradhatatlan nagyatyám új versei. Amint a cikluscím is mutatja, ismét a családi legendárium felé fordult, mint a hetvenes évek elején, amikor felejthetetlen édesanyját, édesapját, bátyját, Andrejt és varázslatos gyermekkorát idézte fel. Ebben a nyitó versben nagyapja, a mandzsúriai háború veteránja elevenedik meg, kesernyés mélabú árad a múltat idéző sorokból. A költő már tudja, hogy minden jóvátehetetlen, semmit nem lehet megváltoztatni. Soha semmit nem tudhatunk meg, a lényeges dolgok mindég eltűnnek, foglyul ejti őket a fenyegetően gomolygó és feltartóztathatatlanul közeledő homály. – Tatjána Bogdanova

Akták

A család elvonul, tréfálkoznak, nevetnek,

nyomaikat felleled levéltárak sárguló,

barnuló, porosodó, tűzvészeket túlélő aktáiban.

Ükapák, ükanyák, dédapák, dédanyák,

nagyapák, nagyanyák, nagynénik, nagybácsik,

unokahúgok, unokaöccsek, közeli és távoli rokonok,

aktacsomók lapjain élnek. Nevetésük átüt a papíron,

az évszázadokon is átjön és megszólít.

Oroszországban soha nem volt könnyű élni,

még hercegeknek, tábornokoknak, bíráknak sem

De miért is kellett volna, könnyű legyen az a kurva élet?

Anyám és apám a századfordulón látogattak el Amerikába,

megejtette őket a kontinens kétségtelen vadsága

és a szabadság. Évekig fontolgatták, hogy kivándorlunk,

apám leszerel, eladjuk birtokainkat, pénzzé teszünk mindent

és felülünk a hajóra, Hamburgban…

Kondor, így hívták volna a gőzhajót,

apám már a jegyeknek is utánanézett,

bizonyos, hogy dossziéiban,

amit, az Ohrana savószínű szemű ezredese szerint,

szorgalmasan vezettek ügyeiről, szerepel ez is!

Minden szerepel. De aztán váratlanul meghalt nagyapám.

Elmaradt Amerika. Más irányt vettek a dolgok.

Pedig ha elmegyünk, hosszú életkort

élhetett volna meg anyám, apám és ki tudja

mi lett volna Andrejből, belőlem?

Igaz akkor nem találkozhattam volna Lénával.

Mi lett volna jobb?! Forgatom az aktákat a levéltárban,

szállongó porban hibbannak el a család árnyai.

Főbe lőtt dekabrista ősöm kedvetlenül

húzza el a száját. Komoran néz egy másik herceg,

Bánffy Krisztina, erdélyi grófnő reménytelen szerelme,

kastélya ablakában áll és nézi a nyírfáit. Az élet eltelik,

vagy így vagy úgy? Mi is eltűzhettünk volna Lénával,

a húszas évek elején, Amerikába,

megkeresni a szép Klaudiát. Voltak is ilyen terveink,

pláne amikor Bunyinnal együtt, váratlanul

nagy összeget nyertünk, a Monte Carló-i kaszinóban,

de aztán mégis Oroszország mellett döntöttünk,

s azóta viseljük kissé elkapkodott döntésünk következményeit.

Már tudom, nincsen ha… Olvasom a dossziéban, hogy egyik ősöm

kétezer jobbágyot veszített kártyán, és a meglóduló képzelet

mezején, lehajtott fejjel vándorolnak a bús képű muzsikok,

s hátuk mögött lángol a kastély.

Mindennek oka és célja van, mondja a filozófus,

a világ az, aminek ez esete fennáll.¹

Nézem a Ladoga tavon ringatózó bárkákat.

Sirályok kóvályognak a levegőben.

Nem érhet véget semmi. Másik időben, a vízben úszunk,

kutyaúszásban Andrejjel, de már látom, amint lerogy a földre,

zubbonyán átüt a vér. Becsukom a dossziékat.

Hát mégis mire bizonyítékok az adatok?

Igen, őseink sírtak, nevettek, lázadoztak, harcoltak,

kártyáztak, szerettek és beszéltek, sajnos

a kelleténél többet beszéltek és a szolgálatos fülek

a kelleténél többet meg is hallottak szavaikból,

s kelleténél többet meg is örökítettek. Komikus.

Nézem a sárguló-barnuló, foszladozó papírlapokat

és Amerika, a szép új világ,

mint a Titánik, süllyed el a ködben.

Nincs visszatérés!

¹ Wittgenstein

* A leltár, ha másképpen is, mint a hírhedett Jagoda lakásában talált tárgyak lajstroma esetében, ismét visszatér, úgy is, mint formaszervező elv. Az alaphelyzet egyszerű: a költő ül egy levéltárban – most ne firtassuk, hogy tényleg ott ül-e vagy csak elképzeli? –, forgatja a családi aktákat és fel-feltűnnek régen halott ősei. Történetszilánkok, családi anekdoták fragmentumai kavarognak. Végül is a kérdés ismert, a választás mindenkori, verseiben rögeszmésen vissza-visszatérő kérdése. Hogyan is lett volna jobb? De a tanulság már ismert, többször visszatér az utolsó évek mélabús verseiben, nincsen ha, ami megtörtént – megtörtént. „Nincsen visszaút!” – Tatjána Bogdanova

Délutáni álom

Szúrt fényben végleg ellovan

néhány régi lovasroham.

Nagyapám ménje mellett táncol,

óvják egymást az elmúlástól.

Mandzsúria. Lövészárkok

útvesztője. Vad kozákok

vágtáznak egyre, körbe-körbe

és belehullnak a gödörbe.

Lecsúsznak lovaik hátáról,

üvegesedő szemük vádol.

Tűnik a Don. Elvész a puszta.

Felugat a japán géppuska.

Nagyapám a hintaszékben

kábán riad fel. Észrevétlen

hull szét darabokra az álom.

„Úrrá lettünk a franciákon!” –

hallja még őse rekedt hangját.

Egymáshoz ütődnek a lankák.

A tó fölött setét fellegek

keverik a helyszíneket.

Csatáik átcsúsznak egymásba.

Láncon csikorog egy bárka.

Hullámzó tavon tovatűnnek

a hősök. Ázik a bolondünnep.

Franciák, japánok, kozákok.

Telhetetlen a halál. Tátog.

Sorra ismét elnyeli őket,

a féleszű hetvenkedőket.

Nagyapám feláll. Már esik.

Szólítja párbajsegédeit.

Lövöldözni kezd az esőben,

és szertefoszlik észrevétlen.

* A lazán összefüggő ciklus, mint a költő kedves jelképe, a farkát harapó kígyó, visszatér kezdeteihez és ismét szelíd melankóliával idézi fel Mandzsúriában megsebesülő, szeretett atyai nagyapja felejthetetlen alakját. Helyszínek, emlékek, csaták kavarognak, tűnnek át egymásba, sorra nyeli el őket a telhetetlenül tátogó halál. – Tatjána Bogdanova

Az elveszett legyező

Udvara van a teleholdnak,

közepén ifjú nagyanyám,

fehér ruhában, legyezőjén

vörös sárkányfejek. Talány

hova tűnt el a legyező?

Tűzben égnek a sárkányok,

szemük helyén szikraeső.

A kerti széken ülve várok.

Clavicordhoz ül nagymama.

Csajkovszkij, Chopin, Bach, Schumann,

fáradhatatlan variálja,

soha nem halkul a futam.

Liszt. A Mefisztó-keringő

a nyitott ablakon kiszáll,

és az elveszett legyező

sárkányait hívja a nyár.

Én is ott vagyok, rákokat,

s egy vízi rigót figyelek,

ott cikázik, várva párját,

a víztükör most megremeg.

Lehet közel a szörnyeteg,

a vízi rigó menekül.

Kivárom, még bármi lehet,

az egyik rák vízbe merül.

A clavicordnál nagyanyám,

egy Bach korállt variál éppen

és haldoklik a délután

az öböl háborgó vizében.

Egyre örvénylik a patak,

jelezve, hogy közel a rém,

fel is bukkan a mart alatt,

érdeklődve fordul felém.

Ekkor jelenik meg apám,

felemeli a fegyverét,

meghökkenve nézi a rémet,

de hisz hallgatja a zenét.

„Egy zenebolond szörnyeteg,

nagyanyád megbabonázta,

rajongókra nem lőhetek,

épp Bach kísérje a halálba?”

Rászabadítottuk végül

a legyező sárkányait,

láttuk pikkelyes arca kékül,

vak pillantása elvakít.

Két vörös sárkány felrepült,

megnézték, de hozzá se értek,

a szörnyeteg le se merült,

zenében leltek menedéket.

Irónt ragadott puska helyett

rajzolni kezdte, ámulat,

a bús, zenebolond szörnyet,

s a vonagló sárkányokat.

Anyám és Andrej érkezett,

megjöttek a Ladoga-tóról,

bámulták az élveteg rémet,

meghökkenve a sárkányoktól.

Alkony borult a mezőkre,

vízbe merült a szörnyeteg,

sárkányaink a legyezőre,

szállottak vissza élveteg.

És befejezte nagyanyám is,

elhallgatott a clavicord.

Sötét égen, bíborló fétis

feltündökölt a telehold.

De azt a zenét most is hallom.

A maradék rajzokat nézem,

Nem múlik el a régi alkony,

Az is lehet, ez volt az éden?

* A legendáriumciklus első verse, ahol felejthetetlen nagyanyját idézi, de itt még belül marad egy bizarr történeten, egy hallucinációs félálmon, s a zongorázó nagymama csak epizodista. De aztán hamarosan színre lép. – Tatjána Bogdanova