Vasárnap

Végül ez is festészet valahol – mondogattam magamnak mintegy vigasztalásképp minden alkalommal, amikor egy elkészült festett üvegalakot elhelyeztem szülőfalum templomának ablakába. Lassan haladtam a projekttel, nem kis részben azért, mert gyűlöltem ezt a munkát. De hát mit csináltam volna, nem volt más, amit egy magamfajta, képzőművészeti egyetemet sem végzett, nincstelen művész csinálhatott volna a faluban. Igazából még hálásnak is kellett volna lennem fiatal, energikus papunknak, amiért munkát és fizetést adott nekem.
A fizetést mondjuk tágan értelmezte: minden üvegalakot egy-egy láda olcsó miseborral honorált, ennél többre mondjuk nem is volt igazán igényem, nagyjából egy hét alatt készült el a legtöbb figura, addig pedig megtehettem, hogy minden este a munka után – és, bevallom, néha közben is – mattrészegre ihattam magam a fejfájdító, és érezhetően szesszel feldúsított nedűvel. Kedveltem Dénes papot, nem voltak illúziói az emberekkel kapcsolatban, és egy rossz szót nem szólt, amikor kialkudtuk a fizetség mennyiségét, persze, ehhez az is hozzájárulhatott, hogy ő maga is előszerettel fogyasztotta, nem kizárólag szakrális célzattal, a fentebb említett csodaitalt. Azt hiszem, ő legalább annyira utált ebben a kis faluban lakni, mint én, de hát legalább neki meglehetett az a megnyugtató tudata, hogy a döntés nem rajta múlott, kihelyezték ide, a világ egyik végére.
Én viszont magam döntöttem el, hogy hazaköltözöm azután, hogy másodéven otthagytam az egyetemet. Istenem, milyen idióta voltam! Azt hittem, ez átmeneti időszak lesz, hogy majd kimegyek minden nap a paradicsomi domboldalra (és ezt irónia nélkül mondom: a dombról idillinek hatott poros kis falunk, két óriási fa szegélyezte az ösvényt, ami bevezetett a főutcára, és megfelelő szögből nézve az aranymetszés szabályait tökéletesen követve magaslott ki a cseréptetők között templomunk fehér tornya), és majd eszméletlenül egyedi tájképeket fogok mázolni, fákkal, faluval, templomtoronnyal, háttérben pedig királykékbe bukó hegyvonulatokkal.
Egyszer meg is festettem. Hát, mit mond­jak, pocsék lett. Hazaérkezésem más­napján megbizonyosodtam magamban afelől, hogy teljesen tehetségtelen vagyok. Nem is értettem, hogy miért nem vettem eddig észre. Amikor a dolgozószobámban felskicceltem egy-egy festmény vázlatát, egészen jónak tűnt az egész, aztán ahogy kiértem a dombra, mintha elfelejtettem volna, hogy hogyan kell helyesen használni az ecsetet. Néha még elfogott az alkotás láza, mázoltam és mázoltam, szinte megszállottan, órákon át, éreztem, ahogy a kezem a következő ecsetvonásra készül, tudtam, milyen színt akarok kikeverni, és sokáig úgy tűnt, ez végre jó lesz.
Aztán sosem lett az. Másnap, mikor józan fejjel, a kora reggeli fényben megszemléltem legújabb képemet, mindig rá kellett jönnöm, hogy úgy szar, ahogy van. És nehogy azt higgyék, hogy ezt csak a bennem lakó, hiú és hatalmas művész mondatta velem, aki elvárásainak sosem lehet teljesen megfelelni. Én, Isten bizony, megpróbáltam eladni a képeket, de még a koszos kis kocsmában sem voltak hajlandóak egy üveg ócska, köményes ízesítésű alkoholos italt adni érte (pálinkának nem lehetett nevezni azt a löttyöt), és még az én drága anyám sem volt képes soha egy őszintén dicsérő bókot mondani alkotásaimra, pedig mindig próbálkozott. Olyanokat mondott, hogy fiam, én ilyent nem tudnék festeni (ami valószínűleg még csak igaz sem volt), meg hogy fiam, de jó, ezen teljesen felismerhető a gólya (amit én galambnak szántam).
Ráadásul mindig idegesítően megértő volt velem. Ő támogatta, apám ellenében, hogy iratkozzak be képzőművészetire, hiszen az itthoni iskolában én voltam a legjobb rajzos, egyszer még díjat is nyertem egy rézkarcommal, amit tizenöt évesen csináltam, és hát a mi családunkban még sosem volt igazi, díjnyertes értelmiségi, mondogatta néha. Sosem volt szívem bevallani neki, hogy csak azért sikerült olyan jól a Kéttehenes gazda portréja, mert a körvonalakat egy másik, ismertebb festő képéről kopíroztam le. Titkos szégyenfoltom ráadásul azóta is az iskola főfolyosóján függött. Azért is döntöttem el, miután sikeresen leérettségiztem (ami már alapvetően is nagy dolognak számított a faluban), hogy elmegyek festészetet tanulni, mert be akartam bizonyítani magamnak, hogy tudok én mások kéznyomának követése nélkül is Kéttehenes gazdát festeni.
Két év alatt 45-ször festettem meg a gazdát, mindig ugyanazzal a szakállal, ugyanazzal a hét mély barázdával az arcán, ugyanazokkal a szarkalábakkal a szeme alatt, ugyanazzal a két tudatlan és akaratlan tehénnel az ekéjébe fogba. Kezdtem úgy érezni, hogy fejlődöm, hogy másodév végére végre tökéletesre festem majd őket. A végzős festészet-vizsgára el is vittem a 46-odik, addig legjobbnak ítélt Kéttehenes gazdámat. A tanár csak egy futó pillanatig nézett rá, sóhajtott egy rövidet és csendeset, majd bekanyarított egy hármast, én pedig összetörtem.
Utána még egy hónapot maradtam a városban, az anyámék által küldött pénzt teljes egészében borra költöttem, minden nap egy fokkal olcsóbb, rosszabb, és nagyobb üveg (egy idő után már kétliteres flakon) volt az adagom. Majd eljött a nyári szünet, én hazautaztam, és azt mondtam anyámnak, hogy az egyik tanárnak túl modernnek tűnt a stílusom, ezen összetűztünk, és én magam döntöttem úgy, hogy otthagyom az egész konformista, szűklátókörű bagázst a fenébe.
A Falukép templommalnak a huszonötödik verzióját próbáltam javítgatni a fészer mellett felszerelt műtermemben, amikor megjelent az ajtóban Dénes pap, és felkért arra, hogy a kis katolikus templomunk ablakaira felfessem az apostolokat, Jézust, a főbejárat fölöttire pedig magát az Úristent.
Elvállaltam. Egyrészt nem is voltam teljesen magamnál apám házi pálinkájának félliterétől, meg aztán az a gondolat is eszembe jutott, hogy ezt talán még meg is tudnám csinálni, hiszen nem volt más dolgom, mint megfesteni 14 szakállas fickót, más-más színű ruhákban. Na jó, talán az Úristennek egy kicsit hosszabb lesz majd a szakálla, ő igazán hasonlítani fog majd a Gazdára. Három hónapig teljesen jól haladtam a melóval, egymás után szállítottam le az újabb és újabb szakállas apostolokat, Dénes pap meg hajlandó volt nem észrevenni, hogy Szent Péter és Szent János csak annyiban különböztek egymástól, hogy Péternek vörös köpenye volt, Jánosnak meg zöld. Az Istent a végére tartottam, és ahogy eljött az Ő hetének ideje, elmentem Dénes paphoz, megittunk egy üveg vöröset, közben megalkudtam vele, hogy az Úristen bizony megér három ládát is, hiszen három személy egyben, s bár Jézus külön helyet kapott, pontosan a főbejárat felett, ő külön kép volt, nem számolhattuk bele az Isten mögöttes háromságába. Dénes pap részeg volt, kezet ráztunk rá, én pedig utána három hétig szenvedtem az Istennel.
Nem akart sikerülni, még annyira sem, mint Péter meg társai, meg aztán elfogott a lelkiismeretfurdalás is, hogy három ládáért csak nem szállíthatom le ugyanazt még egyszer, Istennek többnek kellett lennie, mint Szent Péternek nagyobb szakállal. Megpróbáltam eltérni a megszokott sémámtól, másképp fogtam neki a köpenyének, szerettem volna, ha másképp tartja a kezét, mint többiek, és egy fokkal nagyobbnak is akartam megfesteni.
A határidő előestéjén kezdtem pánikba esni, Dénes pap terve az volt, hogy a teljes kollekciót a húsvéti éjféli misén mutatja be, vasárnap befejeződik majd a nagy munka, helyére kerül Isten, elkészültnek lehet majd nyilvánítani a templom felújítását, ehhez képest Isten hatodik verziója is elképesztően aránytalan és béna lett. Egyszerűen nem szoktam hozzá, hogy nagyobbat fessek, a feje hatalmas lett, a kezei nevetségesen kicsik, márpedig ha nevetségessé teszem az Atyát, biztos voltam benne, hogy Dénes pap visszakéri a fizetséget, amit már természetesen elfogyasztottam.
Éjjel négykor az utolsó üveg boromat nyitottam fel, amikor megláttam saját árnyékomat a műterem falán, az utóbbi hetekben teljesen elvadult szakállam, meggörnyedt testtartásom, árnyrajzban köpenynek ható festőkötényem, és eldöntöttem, hogy ha Isten megteremthette az embert a saját képmására, akkor én is megalkotom Őt a sajátomra.Másnap délben felállítottam egy létrát a templom hátsó falánál, és elkezdtem Istent a helyére rakni. Életemben először elégedett voltam egy festményemmel, hasonlított a Gazdára is, de a körvonalaiban az én tökéletes másom volt. És talán a fény is furcsán eshetett, s talán Dénes pap is a kelleténél többet ivott aznap délben, mert hangos óbégatás kíséretében viharzott ki a templomból, szaladt el a falu kocsmájába elmondani mindenkinek a jó hírt: Isten megmozdult a képen, Urunk a mi kis poros falunk templomát tisztelte meg azon a húsvétvasárnapon.


Szabó R. Ádám: 1989-ben született Gyergyószentmiklóson. Jelenleg Marosvásárhelyen él, az Erdélyi Magyar Televíziónál dolgozik.