Varjúvész (rövidprózák)

Varjúvész

Fél hektáron ötven diófája volt nagyapáméknak, a korán érő fajtából. Papó egész augusztusban azzal viccelődött, hogy sem az asszony, sem a dió nem jó verve. Tényleg nem volt szükség verésre. Mamóval egyetlen hangos szó nélkül éltek együtt negyven éve, a dió meg leesett magától a földre. Csak arra kellett vigyázni, hogy minden nap legyen valami kis törődés, mert ha nincs gondoskodás, akkor a kártevők rögtön megjelennek.

Volt valami, amit megelőzéssel sem lehetett távoltartani. A varjak minden évben, szeptember első hetében jelentek meg, amikor elkezdett potyogni a fáról az érett dió. Ez volt az éves varjúvész. Az ötszáz kiló termésből száz kilót minden évben elhordtak.

Csúzlival harcoltunk ellenük. Nagyapám fegyvere szívós cseresznyefából készült, a gumit autóbelsőből vágta, a lövedéktartó pedig fekete nyersbőr volt.

Az enyémet Papóval közösen raktuk össze a körtefánk elszáradt ágából, tejgumiból és a kinőtt, téli bakancsom nyelvéből. Reggel hatkor kimentünk az utca végére a patakhoz köveket gyűjteni, és legalább kétszáz darabot szedtünk össze. Papó hatalmas, barna bőrtáskájába pakoltuk, amit a vállán keresztbe vetve hordott még postáskorában. A táska volt vagy húsz kiló, én meg sem bírtam mozdítani. A kék uzsonnástáskámba annyi követ raktam, hogy be sem tudtam csatolni a tetejét. Mire visszaértünk, Mamó kirakta mindkettőnknek a reggeli kolbászos rántottát. Egyél, Huszár, kell az erő, biztatott.

Nyolckor már a kert végében ültünk a málnabokor mögött, Papó a pipázós hokedlijén, én a kisszékemen, úgy vártuk a dögöket. Először három varjú jelent meg az égen, percekig köröztek károgva a kert felett, aztán egyre többen lettek. Negyedóra múlva már kavargó, fekete felhőként takarták el az eget, aztán megállt a körözés és a károgás, egyszerre váltott át a sötét felhő néma zuhanórepülésbe, és pillanatok alatt ellepték az egész kertet.

Látod, így lopják el a jövőnket, mondta Papó. Felállt, a vállára vette a táskát, kivett belőle egy marék kavicsot, megfeszítette a csúzliját, és lőtt. Tüzelj, Huszár!

Mint egy lassított felvétel, úgy zajlott a csata. Amilyen gyorsan csak tudtam, kapkodtam a kistáskámból a köveket. Betölt, céloz, tűz, vezényeltem magamnak suttogva, és ha eltaláltam egy dögöt, akkor diadalittasan néztem az öregre, aki minden találatnál elismerően bólintott.

Az ő csúzlija félelmetesen pontos volt. Minden kavicsa célba talált, tompa, mély puffanással ütötte ki a dögöket. Tyúklépésben haladtunk a fák között, oldalazva, egymásnak háttal, mögöttünk és mellettünk varjak és véres tollcsomók borították a földet. A mozdulataim sohasem voltak még ilyen pontosak és határozottak. Egyre élesebben láttam a célpontokat, egyre tisztábban hallottam a hangjukat, minden lépésemnél éreztem, melyik izomcsoport feszül meg, erős voltam és legyőzhetetlen.

A varjak mély, fájdalmas károgással, lassan szálltak fel, hátrahagyva a mozdulatlan társaikat.

Meghaltak, kérdeztem aggódva Papótól. Menjünk ebédelni, mondta az öreg, ezek csak elájultak, majd magukhoz térnek és elrepülnek.

Mamó a kedvencemet, szilvásgombócot főzött.

Ebéd után lefeküdtem aludni.

A varjak hirtelen jelentek meg, a hátsó szomszéd kertje felől érkeztek, nagyon alacsonyan repültek. Sok száz fekete madár károgva körözött a kertünk felett, és mindegyik tartott a karmai között valami fényeset, amit nem láttam pontosan, hogy mi lehet, csak mikor már a fejem fölött repültek, akkor jöttem rá, hogy égő gyufaszálakat hoztak. Mikor a melléképületek fölé értek, akkor mindegyik egyszerre dobta le a gyufát az épületekre, a diófákra, amitől az egész udvar lángba borult. Lángolt a disznóól, a tyúkól teteje, égett a lehullott dió a földön és a fán maradt dió is, tüzet fogott a szénakazal a kert végében. A szomszédok vizesvödrökkel szaladgáltak, az egész utca a mi portánkon oltott és kiabált, de én csak mozdulatlanul álltam a gádorban, mert a fülsüketítő zajban meghallottam valami furcsa, nem evilági kántálást. Aztán egyszer csak kitisztult a hangzavar, és már nem hallottam mást, csak a varjak károgását, és már értettem, hogy varjúnyelven azt kiabálják, hogy tüzelj a holtakért, tüzelj a testvérekért, tüzelj a holtakért, tüzelj a testvérekért!

Nagyanyám ébresztett fel, mosolyogva ült mellettem az ágyon, egyik keze a mellemen, a másikban egy tál megpucolt dióbél. Mit álmodtál, Huszár, tán te voltál a varjúkirály, kérdezte, olyan hangosan károgtál álmodban, hogy a macskát is felkeltetted.

Felugrottam, mezítláb rohantam a kertbe, hogy megnézzem a pusztítást. A fák között egyetlen ájult varjú sem volt már, tényleg mind magához tért és elszelelt, ahogy Papó mondta.

Nagyapám kint cigizett a kert végében, és az ásójáról vakargatta egy fadarabbal a friss földet. Menjünk, Huszár, uzsonnázzunk, mondta. Kell az erő, holnap újabb dögök jönnek.

Kincs

Míg iskolába nem kerültem, addig a nyarak lassabban teltek. Minden péntek délután fél hatkor nagyapámék kőkerítésének a tetején ültünk a szomszéd Pistivel, lovaglóülésben, és vártuk, hogy a konda beforduljon az utcába. A disznókat a kincskereső Berecki hétfő reggel vitte ki a szikre legelni, és péntek délután hatkor hozta vissza.

Az ötven sertés tömött sorokban jött, mint egy sáros hadsereg, röfögve, zajosan vonultak végig a poros földúton, fegyelmezetten tartva a négyes sort. Berecki nagyon értett az állatokhoz, az öregek azt mondták róla, hogy beszéli a disznók nyelvét. Az apám szerint már gyerekkorában sem kondás, hanem igazi disznóidomár volt, és ő már csak tudta, mert egy évig egy iskolapadot koptatott vele.

Mikor a mi portánkhoz ért a menet, és odakiáltottunk, hogy hé, kondás, adjál csapót, akkor ő az első szóra odajött, ránk vigyorgott fogatlan szájával, elővette a kopott bőrtáskájából a megfont csapókat, mi pedig kedvünkre válogattunk a mesterművekből. Az alku mindig ugyanúgy zajlott. Kiválasztottuk a leghosszabb és legvastagabb csapót, ő azt mondta, tíz fillér, mi meg azt, hogy nincs pénz, erre ránk vigyorgott, és azt mondta, nem baj, majd megadjátok, ha lesz, vagy ledolgozzátok, majd jöttök nekem kincset ásni, mert én tudom, hogy hol van eltemetve Attila, a hun király. Mi röhögve leugrottunk a kerítésről, köszönés nélkül hátraszaladtunk a kertbe, rácsomóztuk az ostorunk végére a rojtolt csapót, és vacsoráig versenyeztünk, ki tud nagyobbat csergetni.

Apám azt mondta, hogy akkor kattant be nála valami, mikor az apjával kertásás közben találtak egy ládát, amiben hun ezüstékszerek voltak. Azóta minden nap kincset keres, mert a régészek, akik elvették tőle a leletet, azt mondták, ez egy feltáratlan terület, és még számtalan érték lehet itt, de nekik ilyen kutatásra nincs szabad kapacitásuk.

Mikor első osztályos lettem, akkor tudtam meg, hogy Bereckinek ikerfiai vannak, és egy osztályba fogunk járni. Szerény értelmi képességűek voltak az ikrek, az anyjuk még négyéves korukban meghalt, látszott rajtuk az anyai gondoskodás hiánya.

Ezt már az osztályfőnökünk, Erika néni mondta, aki szerint a Bereckik mind kondásnak születtek, mint az apjuk és a nagyapjuk, és jó lesz, ha negyedik osztályig eljutnak, mert az náluk tradíció, hogy korán kibuknak az iskolából.

Őrsvezető voltam és kitűnő tanuló, a gyengébbek korrepetálását nekem kellett megszervezni. A Berecki ikrekkel senki sem akart tanulni, mert a házuk a falu legvégén volt, a legelő mellett, az gyalog legalább fél óra, és aki odamegy, az biztos, hogy olyan disznószarszagú lesz utána, mint az ikrek. Úgy döntöttem, példát mutatok, és elmegyek felzárkóztatni a két szerencsétlent.

Az apjuk nyitott ajtót, rám vigyorgott, és azt mondta, hogy na, öcsém, most ledolgozhatod a csapók árát, én meg azt mondtam, hogy nekem ez kisdobos kötelességem, a csapókat meg majd kifizetem, ha ilyen fontos neki a pénz.

Erre ő azt mondta, neki nem kell a pénz, mert az ő háza alatt egy igazi kincsesbánya van.

Itt hun kincsek vannak, mondta, ezt megmondták a régészek is, mikor itt voltak a Déri Múzeumból, csak nincs rá pénze az államnak, hogy kiássák. Mondok neked egy titkot. Itt van Attila király sírja, suttogta, aztán kivitt az udvarra, ami csupa sár és disznószar volt, a hónom alá nyúlt, és feltett a kerekeskút kávájára. Rámutatott az erdőre, ami alig látszott, olyan messze volt, és azt mondta, hogy addig az erdőig az összes föld az övé, mindent megvett, az egész szikes legelőt, és innentől csak idő kérdése, hogy mikor találja meg a sírt.

A fiúkat egy hónap alatt készítettem fel a pótvizsgára. Átengedték mindkettőt, amiért megkaptam a Kiváló kisdobos kitüntetést, de harmadikban elvesztettük őket. Nekik már nem volt idejük tanulásra. Hajnalban keltek, hogy ellássák a disznókat, tanítás után meg segítettek a sírkeresésben. Tizenhat éves korukban kivették őket az iskolából, az ötödik osztályig jutottak el.

A Berecki ikrek az idén ötvenévesek, és még mindig a legelő szélén, a nagyapjuk házában élnek. Mióta az apjuk harminc évvel ezelőtt botulizmusban meghalt, azóta nem foglalkoznak disznókkal.

Az öreg halála után egy hónappal a MOL próbafúrást végzett a szikes legelőn, és földgázt talált, azóta bérleti díjat fizet az ikreknek a földterületért.

A két Bereckit minden nap szokták látni a telepen dolgozók, ahogy vállukon egy ásóval, tyúklépésben járják a pusztát.

Szarvas Ferenc (1972, Debrecen) A Debreceni Egyetem Közgazdaságtudományi karán szerzett MBA végzettséget, informatikával foglalkozik. Szépíró kurzusokon tanult Lackfi Jánosnál, Petőcz Andrásnál, Péterfy Gergelynél. 2022-től publikálja novelláit irodalmi folyóiratokban.

‍