Várjuk, hogy felnyerítsenek a csikók… – Pánczél András bemutatta az új Csikófogat-antológiát

Az új Csikófogat-antológia bemutatója volt az irodalmi rendezvény, amelyre nem volt felkészülve a kolozsvári olvasóközönség. Elsőre azt gondolnánk, a fiatal írónemzedék hagyta szó nélkül a szelídebb irodalmi estekhez szokott kolozsváriakat. Némiképp paradox helyzet állt elő: ez volt a kötetbemutató, amelyen talán még a közönség is többször jutott szóhoz, mint maguk a szerzők.

A merész időpontválasztás ellenére január 5-én teltházas érdeklődés fogadta a Vallásszabadság Házának alagsorában a Csikófogat tehetséggondozó műhely pályakezdőit és Pánczél Andrást, a program pedagógiai vezetőjét. A Csikófogat szabadegyetemi rendszerben működő hatféléves irodalmi műhely, amit a Guttenberg Pál Népfőiskola és az Orpheusz Kiadó támogat. Mint kiderült, a műhelynek nem csupán csíkszeredai, kolozsvári vagy szatmári, hanem felvidéki, délvidéki és kárpátaljai tanoncai is vannak, írásaikból áll össze a Csikófogat-antológia. Az idei válogatás kilenc szerzője közül nyolc látogatott el a kolozsvári könyvbemutatóra, szövegeiket Deák Alexandra színművész előadásában ismerhette meg a közönség, a meghívottak pedig mindössze egy-két mondatban tudtak bemutatkozni anélkül, hogy az estet moderáló Pánczél András a szavukba vágjon vagy gúnyt űzzön belőlük.

Kíváncsian hallgatom Osváth Mihályt, ahogy egy dévai önszervező művészeti körről mesél, de Pánczél András hamar félbeszakítja, elvégre az ilyesmi senkit sem érdekel, hallgassuk meg inkább a szerző prózáját. Elmerülök tehát a szövegben, jellemzően fiatalos-szatirikus Hófehérke-átirat bűvös tükörrel, önértékelési nyavalyákkal, sziporkázó lájkokkal. Várnám, hogy térjünk vissza a dévai művészkörre, vagy legalábbis arra, mi járhat e fiatal szerző fejében, ehhez azonban meg kell várnom a könyvbemutató végét, Osváth Mihály egy különös analógiába kezd arról, milyen, ha a szöveg idomítatlan kutyaként rángat maga után, de ismét a szavába vágnak.

A női szerzőkről még ennél is kevesebbet tudok meg, mind szépek, ez külön-külön elhangzik róluk, emellett halkan beszélnek, és egyikőjük korábban hastánccal foglalkozott. Gittinger Fannit két szenvedélyéről kérdezik: balettáncról és pókokról, előbbit testi-lelki épsége érdekében abbahagyta, a pókok viszont továbbra is érdeklik, ez nyomon követhető szövegein is. Volford Éva írásait Tarot-kártyák inspirálták, ezekből egy teljes ciklust tervez összeállítani, szövegében kígyóbőrbe bújik, almákról, szűzleányokról, cselszövésekről ír.

Poloma Máté Pál felkonferálása talán a legelszomorítóbb mind közül. Ötéves csikófogatos pályafutása ellenére nincs vele kapcsolatban semmi említésre méltó azon kívül, hogy három verse fog megjelenni a felvidéki Helyőrségben (ez örvendetes, csakhogy a lapmelléklet nem kapható Kolozsváron). Botos Viktória egyszerre formabontó lélek és a rímek művésze, azonnal meg is kérdezik tőle, hogy skizofrén vagy szándékolt e kettősség.

Jancsó Nóra a gyakran félreértelmezett (és a fantasztikummal felcserélt) mágikus realizmust tartja izgalmasnak, így szövegeiben a márquezi hatásból adódóan leginkább ez dominál. Pál Andrea tollából egy könnyed karácsonyi történetet hallunk, sokkal érdekesebb azonban az a regényötlet, amelyről szó esik a könyvbemutatón, ugyanis távoli rokonság fűzi családját Weisz Borbála huszadik századi Afrika-kutatóhoz. Pál Andrea Weisz Borbála lányának elbeszélései alapján igyekszik rekonstruálni a kutató nem mindennapi életét utazóregény formájában.

Utolsóként Hermán Dániel, az est „házigazdája” és a könyvbemutató szervezője jut szóhoz, őt „személyesen” Erős Kinga kérdezi. Erős Kinga „korszerű megidézése” talán az est legviccesebb mozzanata, ez az egyetlen formabontó humorkísérlet, ami nem a pályakezdő szerzők megalázásából teremt komikumhelyzetet. Hamar megkezdődik a verseny, hogy ki tud több hangzatos irodalomelméleti terminust felsorolni kötőszavak nélkül, és ahogy Hermán Dániel rezzenéstelen arccal és kitartott komolysággal ecseteli, hogy szövegének központi témájául a világ legnépszerűbb hangszerét választotta és eddig ez a legfilozofikusabb műve, csendben felkészülünk a csattanóra.

Hogy a felolvasásokat követően zárul-e vagy nyílik a kör, esetleg épp szétesik, eldönthetetlen. Az irodalmi mentorprogramok válságos helyzetén morfondírozva bizonytalanul az asztalon heverő kötetek felé indulok, hátha az antológiából megtudom, kik ezek a fiatal szerzők és mit gondolnak a világról.

‍

Fotók: Mărcuțiu-Rácz Dóra