Van idő visszanézni

Fák testén daganat mászik,

keresnek valami rétet,

ahol dühöngve kiszakadsz

belőlük és magadba szívsz

mindent, ami ellenséged. 

(Lenyalja)

Ha Wirth Imre Lementem egy üveg borért Hajnóczynak című Artisjus Irodalmi Díjat kapó kötete Hajnóczy Péter poétikájával állt párbeszédben, akkor az Úgy járkálsz, mintha lenne otthon című új könyve Paul Celan szellemiségét szólítja meg. A versek ebben az összefüggésben többet mondanak el, mint amennyit önmagukban elmondhatnának. A meghatározóan szubjektív verselbeszélői hang művészeti-művészetelméleti összefüggésben is értelmezhetővé válik, ezáltal pedig tágul az értelmezői horizont, többszólamúak lesznek a vershelyzetek. Ezt az olvasói lehetőséget a négy ciklusra tagolt kötet második cikluscíme (A meridián szélén) kínálja fel az olvasó számára, ebben található a címadó vers is, amely a kötet legkomplexebb szövege.

‍

A földrajzi időzónákat meridiánok határolják. A meridián szélén állva láthatók igazán az időre tagolt élet fő metszéspontjai, a múlt és a jelen hatása, a jövő távlati kérdéseivel – ezen a ponton tudna, miként Celan költészetében, nyelvvé válni a múlt. Ez lesz a költészet nyelve, ami képes megmutatni, hol otthonos a művészet, illetve miért válhat teljesen otthontalanná. Magához a megmutatáshoz ez a kötet azért nem érkezik meg, mert hasonlóan Celan elképzeléséhez, a költészet végtelen beszéddé válik, egy nyelv lesz „csupa halandóságról és hiábavalóságról”. Paul Celan Meridián című beszédében, amelyet a Büchner-díj átvételekor 1960-ban olvasott fel Darmstadtban, a költészet, a szépség nyelv általi előállítását magányos és keserves tevékenységként írja le.¹ Ezért is adhatja Celan könyvének Bartók Imre A sérült élet poétikája címet (L’Harmattan, 2009). Wirth Imre új kötetében is megtalálható a szomorúság és boldogság közötti ingadozás meridiánpontja. A szenvedés és a halál, a beszéd és a némaság örök dilemmájában képződik meg a megszólított idő; a vers befogadója, miközben ő maga is hozza a saját idejét, minduntalan ennek a belső időnek a hatása alatt áll. A végtelen beszéd ezért sem vált át párbeszéddé, a megszólaló a különböző, dialogikusságra nyitott beszédhelyzetekben is önmagát szólítja meg: Miért írsz, teszi fel önmagának a kérdést.

Wirth Imre új kötetének versei az én által uralt versek, a szövegek szubjektuma gondolkodásban a meridián szélén áll, ahol úgy járkál, mintha csak otthon lenne. A címadó vers hatása éppen az itt érzékelhető elmozdulásban áll: ez az a pont, ahol a beszélő ki tud lépni, és a magányosság, egyedüllét tapasztalatát valamiféle egyetemes világérzéssé képes tágítani. Különösen a jelenkor sokféle zarándoklétet kínáló életformái teszik közössé az otthonkereséssel járó válsághelyzetekkel történő azonosulást.

A kötet legfőbb ellentmondása éppen ebben a dilemmában keresendő: noha a cím járkálást, mozgást sejtet, a versekben alig érzékelünk dinamikát, mintha a versek beszélője nem akarna kibillenni a saját teréből, csak Isten felé, esetleg a saját emlékei felé: Ki tudja, / milyen messze jut egy emlék?” (Hová fogsz menni?). Wirth Imre új kötetének egyértelműen az a legfőbb tapasztalata, hogy nincs otthon sem fizikai, sem szellemi, sem pedig művészeti értelemben. Az „Úgy járkálsz otthon, mintha még otthon lennél” felütést négy sorral lennebb a következőképpen távolítja el magától: „Úgy járkálsz, mintha lenne otthon”, azaz tovább rétegződik az én és az otthon kapcsolata: itt elsősorban az otthontól való lelki eltávolodás jelenik meg, az ötödik sor viszont az otthon létét is tagadja, tagadásával ellehetetleníti. Az otthon hiányának tapasztalatát mélyítik a testhez társított szempontok-asszociációk is: gyakran találkozunk az elhagyott test szimbólumaival. A test a „hámba fogott bőr állatok” helye, ahol „szarusodó kopogás” és bőrlécroppanást hallani. Máshol a romlottság érzésének ezt a tapasztalatát a bőr és rajta a gombák képei közvetítik. De a különféle testtel kapcsolatos elidegenítő ismereteinkkel együtt is tudnunk kell otthon lenni a saját testünkben. Ha ez nincs így, akkor a belső otthon idegenné válik. A versek beszélőjének testtudata a szégyen érzetét közvetíti,² ami leszűkíti a létezés vagy az emlékezés mozgásterét, a tétovaság kijátssza az életben való jelenlét igazi nagy lehetőségeit, és „Kibillen helyéről / minden” (Mondhatok valamit?).

Ezt a jelenlétet teszi nyomatékossá a saját múltunk alapos ismerete, a velünk és bennünk történtek feldolgozása, átkeretezése is:

szavakat

számlálok éjszaka:

minden betűben ott

a féreg, átfúrja

az emlékezetünk. 

(Nem lett volna)

Az Úgy járkálsz, mintha lenne otthon kötetben egy önmegvalósítás nélküli, beteljesületlen élettel kell megvívni a számvetést azért, hogy találjunk utat ahhoz a múlthoz, ami valójában sosem volt igaz. Ebben a magányban a versek beszélője az emlékeit Istennek tudja hagyni (Sűrű és néma éj). Celan megközelítésében az alkotás esztétikai szempontból Istennel való párbeszéd, valószínűleg ezzel az értelmezéssel dolgoznak az Úgy járkálsz, mintha lenne otthon szövegei: több vers a felütés, a fohász révén leginkább az istenes versek felé tart. Ezt a kapcsolódást már a kötetnyitó vers megteremti azáltal, hogy a krisztusi szenvedéstörténetre utal (de később is találkozunk Krisztushoz és Istenhez kapcsolódó szimbólumokkal). A „Kövezzetek meg, ha nincs igazam” nyitóvers egyberakja a veszteségélményeket, melyek közül kiemelkedik a gyerekek „elvesztésének” tapasztalata, ami együtt jár a felnőtté válással: „elvesztettük a gyerekeink végleg”. Ezt a tapasztalatot a művészet felől is lehet értelmezni. Éppen Paul Celan fogalmazza meg idézett szövegében a következőket: „A művészet, amint bizonyára emlékeznek rá, marionettszerű, jambikus-ötlábú, és – amint Pygmalion mitológiai története is bizonyítja – gyermektelen lény.”³

A magára maradt énre az alkotás pillanatait ihlető magány „felejtés-csuklyát” von a szörnyű éjszakába, s mivel „vége / a szerelem miatt jóváhagyott halasztásnak”, a második versben a kő lesz a megszólított, mintha meg-, vagy pontosabban maga ellen fordítaná a vázolt szimbólumrendszert, mintha a kővel önmagát azonosítaná. A megszólító és önmegszólító versek a romantika hangulati jellegzetességeit idézik, az egyedüllét, a magány, a sírás hangulatteremtő hatása egyre inkább felértékelődik. A magány elvezet a következő felismerésig: „fogalmam sincs a szeretetről”.

A belső világban, amely egyedül képes lehetőséget teremteni arra, hogy el tudjunk „szökni a sohanemvoltba”, eltűnik a jövő, olykor maga az idő is felfüggesztődik. A beszélő megáll a cselekvésben: „Lassan gyűrsz össze mindent, papírt, tányért, időt” (Ragyogás, rég szerettem volna), azaz az emlékezés: felejtés. A kötet alapélményét meghatározza, hogy „volt egy kimondatlan nyár” (18.). A legtöbb vers tragikus kicsengésű, mert „a holnapra tervezett élet elmarad” (14.), ezért is „Egyre gyakrabban álmodom / kevés erőfeszítéssel megfejthető álmokat” (Egyre gyakrabban). A kiemelhető életesemények hiányát a versek szerkesztési elve szintén nyomatékosítja azáltal, hogy a kötetben nincsenek címek, a kezdő sor a műcím. Wirth Imre versei megművelt, kimódolt költészetet hoznak létre, amelyben sem az elbeszélt múlt vagy a megjelenített énállapotok, sem a beszélt nyelv nem akar direkt kapcsolatot teremteni a befogadóval, ezért lehet az a benyomásunk, hogy a túlpoetizált nyelv és versbeszéd elidegenítő hatású. A kimondásra alkalmas eszközt ilyen értelemben megtalálja, mivel a költészet nyelvet teremt rá, hogy amit a lírai én elhallgat, ezen a nyelven mondhassa ki. A lehetőség különleges olyan helyzetekben, amikor még a betűknek is néma csöndje van (Tényleg nem akarsz), és amikor fájnak a rossz szavak (Sűrű és néma).

Wirth Imre: Úgy járkálsz, mintha lenne otthon. Scolar Prím, Budapest, 2022.

Jegyzetek

1 Kántás Balázs: http://real.mtak.hu/30896/1/CELAN_MERIDIAN_TANULMANY_u.pdf

2 A szégyen irodalmi megközelítésével legutóbb Muszka Sándor azonos című kötetében foglalkozott. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2018.

3 Kántás Balázs: uo. 

‍