Van-e olyan, hogy nemeuklidészi regény?

Láng Zsolt Bolyai című kötete a címszereplő híres elméletéhez hasonlatosan a párhuzamosságok regénye. Két történet váltakozásában, két eltérő idősíkon, de egymás mellett zajló cselekményekben látszik ez leginkább. Herr Láng a svájci kolostorban olvasgatja Bolyai János óriási jegyzethagyatékát, melyben bonyolult ábrák és megtévesztő gondolattöredékek között ott rejlik valahol a Világtan. A nemeuklidészi regény szinte megköveteli magának a tükrözött szerkezetet, ám az a tény, hogy Láng és Bolyai élete és személye közötti összefüggéseket és párhuzamokat találhatunk a regénybe illesztve, igencsak problematikus szegmensévé válik a szövegnek.
Bolyai elmélete szerint különböző terekben különböző szabályok érvényesek, ami igaz egyikben, nem biztos, hogy igaz a másikban. Ráadásul a térben levő tárgyak is módosíthatják annak viselkedési szabályait, mindezek a matematikai problémák pedig hatással voltak a regényszerkezetre. Nemcsak arról van tehát szó, hogy a szabályszerűen váltakozó (prímszámokkal jelölt) fejezetekben egyrészt Bolyai János és apja, Farkas bonyolult kapcsolatrendszeréről olvashatunk, másrészt pedig metaregényszerűen nyomon követhetjük Herr Láng küszködését az anyaggal, azaz a Bolyai-hagyatékról készült pendrive-ra kerülő másolatokkal. Arra is figyelnünk kell, hogy míg a szerző Bolyait egyre távolítja a történelmi figurától („Nem akartam megírni Bolyai életét”), addig Herr Láng alakja túlságosan is életszerű és néha zavaróan tolakszik a címszereplő helyére.
A két párhuzamos történet által kifejtett hasonlóság a főszereplőkkel kapcsolatosan bizonyos szempontból talán indokoltnak mondható (pl. a tükrözött szerkezetet tekintve). A probléma gyökere viszont az, hogy a regényre és annak címére nézve egészségtelenül, indokolatlanul tevődik át a fókusz a címszereplőről a másik idősíkban az életével és hagyatékával foglalkozó íróra, mind történetileg, mind belső világukat és meg nem értett tudásukat tekintve. A regény végére Herr Láng szerelmi vallomássá fejlődő történetszála már szerkezetében és megfogalmazásában is érdekesebb, a Bolyaiéra hatalmasodó egységként jelenik meg a könyvben. Ezáltal ez a párhuzamos regény egy idő után már nem hagyja, hogy egyformán, vagy a címből kiindulva, az egyik síkot nagyobb figyelemmel és érdeklődéssel olvassuk, ami viszont ellentmondani látszik az alapkoncepciónak.
Kardos András, a litera.hu-n közölt kirikájában (https://litera.hu/magazin/kritika/a-vilagtan-mint-formaproblema.html) az előbbiekben emlegetett párhuzamos történetkezelés kapcsán a két világban elhelyezkedő szereplők otthonosságáról/otthontalanságról beszél. Felteszi a kérdést: „miért kerül a jelenidő »otthonos« világa párhuzamba Bolyai János időnként tébolyult, időnként felemelő, időnként szenvedő, de semmiképpen sem otthonos világával.” Bolyai alakja a klasszikusnak mondható meg nem értett zseni karaktertípusba sorolható, nyilván az életét nehezítő egyéb faktorokkal is szembesül az olvasó, mint a nőkkel kapcsolatos ellentmondásos viszonya, a gyomorfájdalmai, illetve a belső értékek és elképzelések folyamatos ütközése. Ezzel szemben Herr Láng története szép, kellemes (és itt a kellemesen van a hangsúly) ütemben bontakozik ki. Sokáig azt feltételezheti az olvasó, hogy a súlypont a múltbéli szálra helyeződik, mintha az hordozná a központi konfliktust. A szöveg haladtával azonban a jelen eseményei veszik át az irányítást, megfordítva az arányokat, dinamikájával felülírja az előbb vázolt elképzelést. Ez önmagában nem lenne baj, hisz a regény ilyenformán szervesen illeszkedik a Láng Zsolt-életműbe, olvasható a Berlinév (Koinónia, 2004), illetve az Itthonév (Koinónia, 2005) folytatásaként, mintegy létrehozva a Svájc-félévet, csakhát megzavarja az olvasási elvárásokat, különösen azért, mert a Bolyai-regényre való várakozás egy ideje már-már nyomasztóan jelen van a kortárs magyar irodalomban a korábbi számtalan feldolgozás ellenére is. Láng már az első fejezettel beilleszti kötetét ebbe a különböző típusú szövegeket tartalmazó hagyományba és a referenciális olvasástól sem visszariadva, sőt már-már elébe menve annak, az 5-ös számot viselő fejezetben megidézi Esterházy Péter alakját, akit Bolyai János hagyatéka olyannyira megihletett, hogy benne is felmerült a Bolyai-regény megírásának lehetősége. Az, hogy a Láng-féle változat milyen lett, több tényező által is meghatározott, az ugyancsak ebben a fejezetben színre lépő Krasznahorkaival társalgó kötetbeli író ugyanis megfogalmazza Esterházy általa elképzelt koncepcióját: „Nem hiszem, hogy túlságosan eltávolodott volna a mától, hogy belemerült volna a tizenkilencedik századba, egyáltalán, nem hiszem, hogy Bolyait feltámasztotta volna…” (67.) Krasznahorkai pedig kétkedő kérdésével (Feltámasztani? Lehet ilyet?) legitimálja azt a szerzői döntést, miszerint Bolyai János csak a szerzői életúttal párhuzamosan, egyfajta azonosulás-eltávolodás viszonyban idézhető meg. Elgondolkodtató azonosulások egyébként a regényben számos helyen előfordulnak, nem csupán a narrátor és a szereplő esetében, hanem például Herr Láng és Krasznahorkai kapcsán is: „Krasznahorkai ugyanolyan fekete egészcipőt viselt, mint én, viszont több számmal nagyobb méretűt.” (68.) A cipő azonossága és a tény, hogy mindketten ugyanabban a svájci szobában írták regényüket, mindenképpen elgondolkodtatja az olvasót a szerző folyamatos öndefiníciós stratégiáiról.
Egy interjúban Láng Zsolt is elismeri, hogy a párhuzamosságok csalóka természetűek. A regény egyik hangsúlyos történetszála Bolyai János és Bolyai Farkas kapcsolata. A litera.hu-n megjelent interjúból (https://litera.hu/magazin/interju/lang-zsolt-soha-nem-akartam-klasszikus-eletrajzi-konyvet-irni.html) viszont az derül ki, hogy ennek az ellentmondásos viszonynak az ábrázolásában is dominánsan jelen van Láng Zsolt saját apatapasztalata. És igen, a kortárs magyar irodalom összes édesapja.
Ez a történetszál azért is mondható hangsúlyosnak, mert bár János apjával való ambivalens viszonya érthető, végeredményben a Bolyai-sík elején bemutatott konfliktusos, de tudományosan gyümölcsöző apa-fia kapcsolat egy ponton átalakul. Miután betörnek a parasztok hozzá és Rozálhoz, János pedig földjei szétosztását elgondoló ötletével megmenti Rozált és saját magát a fejbe veréstől, hosszan gondolkodik azon, hogy mit ért el, hová jutott. Magát apjához mérvén kijelenti, az apja egy zseni, sőt elismert zseni, emellett ő semmit nem tudott teljesen levezetni és végigcsinálni. Emellett saját fiáról, Dénesről unottan beszél, azt sugallva, hogy egyértelműen nem örökölte apja és nagyapja adottságait, nem is foglalkozik vele igazán, s nincs kimondva, de hasonló adottságok megléte esetén ez valószínűleg nem így történt volna. Tipikusan egy olyan történés ez, ami sok apával megesett már, vagy ennél negatívabb formában is, amikor tehetség híján ugyan, de fiába próbálta erőltetni tudását, sőt még magánál is jobbat próbált létrehozni belőle. Teremtő és teremtett viszonya a kora romantika óta foglalkoztatja a szerzőket. Bolyai János apjával való kapcsolata, majd a saját apává válása is párhuzamot von a fentebb említett Láng Zsolt apatapasztalatával is és a kortárs magyar irodalom összes édesapja jelenlétével, azok viselkedési formáival gyerekeikkel szemben.
Kettejük kapcsolata méltán nevezhető bonyolultnak, hiszen történetük féltékenységgel, sértődöttséggel, haraggal, de ugyanakkor szeretettel is telített. Láng elismerésre méltóan jól játszik a két Bolyai között vibráló feszültséggel. A visszaemlékezések, levelek, belső monológok egyikük vagy másikuk szempontjából mindig más és más érzelmeket hoznak játékba, minden jelenet egyre csak árnyalja a kapcsolatukat, nem lesz redundáns, nem kelti azt az érzést, amikor az olvasó kettőt akarna lapozni, mert az egész életüket körülölelő konfliktus sokadjára is ugyanúgy elevenedik meg. A cselekményszál kidolgozottságának sikeréhez nagyban hozzájárul az is, hogy Láng a karaktereket nagyon plasztikusan ábrázolja. Ezek összetettsége olyannyira meggyőző, hogy akár meg is cáfolnánk a kijelentést a szereplők feltámasztásával kapcsolatban. Nem ugyanabban az értelemben, mint a krasznahorkais beszélgetésben, de megelevenedésről van szó mégis; s ez bár Esterházy kapcsán merül fel, nyilván írói önreflexióként is kezelendő. Hasonló gesztusokkal igen gyakran él a szöveg, ami tágítja az olvasói perspektívát, s habár eleve rengeteg hang érvényesül a kötetben, ezek az önreflexiók kiemelkednek közülük és végig meghatározóak maradnak.
A regénybeli párbeszédek általában izgalmasan építkeznek, ahogy a különböző történetszálak is gondosan felépített mikrouniverzumokat tárnak elénk. Elég sok ideig ez a tulajdonság biztosítja, hogy ne tegyük le, hogy olvassuk végig, mert az élmény, amit nyújtani tud, mindkét sík esetében maradandó. A sok mellékszereplő csapdája ezért nem fenyegeti feltűnően az összképet, még azok sem tűnnek fölöslegesnek, akik nem kapnak akkora kidolgozást, mint néhányuk. Viszont, ha a könyv hosszát és alapfeladatát is számításba vesszük, eljuthatunk egy relatíve kényszeredett ponthoz, amikor az eddig olvasottak tartják fenn az olvasói érdeklődést. A lassú, de ötletes felépítés később annyira amortizálhatja a hangulatot, hogy szó szerint unalmassá válhat az olvasás. A lassúság mellett ennek okozója lehet a mellékes információk sokasága, amelyek nem feltétlenül tesznek hozzá többet a teljes egész értékéhez, esetleg olyan hatásokat kelthetnek, amik kizökkentenek az eseményekből. Egy párhuzamos regény eleve táplálhat hasonló érzéseket, hisz egyszerre két ember történetét meséli, esetünkben viszont a két szál nagyon sok mindenben kapcsolódik egymáshoz, ezáltal kevesebb esélyt ad a fent említett eset létrejöttének. Egyértelműen jó alapanyagként adódik és a kivitelezés is sikeres: egy zseni, aki éltében nem, holtában már sokkal inkább elfogadott tényezőként van jelen, meg a férfi, aki ezt megírja, s ahogyan sikerül neki megírni. Azok a párbeszédek, amelyekben Bolyairól van szó, esetleg épp tőle idéz az író, átfedést képeznek a különböző síkok között, ami főleg azért dicséretes, mert miközben Láng Zsolt gondolatait olvashatjuk, Jánosról is egyre többet megtudunk.
(„ – Herr Láng – szólított a nevemen –, lehet tudni, mi változtatta meg az emberek vélekedését? Mi történt, hogy előbb bolondnak tartották, nem vették komolyan, megkeserítették az életét, utóbb viszont annyira megbecsülték, hogy amint mondja, róla neveztek el a holdon egy krátert? Tudna nekem erre válaszolni?
Járomban és kolompszóval, kitaposott úton megyünk előre, mint az ökrök, mondja Bolyai. Ha valaki letér, és másfele indul, lesajnálják vagy bolondnak nevezik. Aztán egyszer csak felszáll a köd, és kiderül, a letérő útja napfényes, termékeny vidékre vezet. Nyomban utánatódulnak, és később hálájuk jeléül szobrot emelnek neki.”) (191.)
Valóban érdekes, hogy ki mikor és hogyan beszél a címszereplő Bolyai Jánosról. Talán ebben az esetben a legindokoltabb a párhuzamos történetszálak megléte, így ugyanis nemcsak a Bolyai-kortársak perspektívájából látunk rá a szereplőre (legfontosabbak: az apa, Bolyai Farkas, a rivális-példakép-zseni Gauss, a nők, hangsúlyosan Rozál és Juliska, a marosvásárhelyi kortársak, a bécsi katonai akadémia tanárai, vagy akár a falubeli parasztok), hanem az utókor sokrétű viszonyulásmódja is hangot kaphat. Herr Láng ugyanis folyamatosan tájékoztatja környezetét munkája témájáról és természetéről, és az erre kapott reakciók beépülnek az olvasó Bolyairól kialakítandó képébe, ugyanakkor arra is rávilágít ez a megoldás, hogy egy-egy történeti szereplő alakját hányféleképpen lehet használni. A svájci tanulmányút ideje alatt Herr Láng nem csupán a magával vitt Bolyai-hagyatékot igyekszik megérteni, hanem nyomozásokat folytat és mindig nagyon érzékenyen reagál arra, ahogyan a megszólaltatott emberek Bolyairól vélekednek. Az, hogy Harro Stäckel a Gauss-kutató dédnagyapja iratait magyarázva megállapítja, hogy „Gauss Bolyait nem szerette, sem az apát, sem a fiút nem hívta meg az őt jubiláló akadémiai ülésre. Lobacsevszkijt viszont igen.” (119.), hatással lesz a továbbiakban a regény Gauss-képére. A szöveg – bár nem reflektáltan – lehetőséget ad a számtalan regénybeli párhuzam mellett szövegen kívüli hasonló univerzumok összekapcsolására is. Daniel Kehlmann 2005-ös (magyarul: A világ fölmérése. Ford. Fodor Zsuzsa, Magvető, 2007.), később meg is filmesített bestsellere a Lángnál is fontos szerepet kapó, néha az apa szerepébe helyezkedő Carl Friedrich Gauss és a kortárs Alexander von Humboldt párhuzamos élettörténetét mutatja be. A Bolyainál a sikert, a német egyetemi karriert, a világ befolyásolásának lehetőségét hordozó Gauss a maga regényében sokkal jobban hasonlít Bolyaira: megnyomorítják a környezeti viszonyok, a sár, az elmaradottság, a környezete butasága és még saját gyermekei is hasonlóan korlátoltak, mint Bolyai János Dénese. A zseniknek tehát tulajdonképpen hasonló sors adatik saját közegükben, így a gondolatmenet végén a regénybeli apa, Bolyai Farkas igazát támaszthatjuk alá: „…az ember is ki van szolgáltatva annak a helynek, ahova született. A sorsunkat ismeretlen erők alakítják.” (111.) Bolyai János és Gauss viszont ezt figyelmen kívül hagyva csakis az abszolútumra törekszik, sorsuk tehát elkerülhetetlenül a meg nem értés és a magány. Vagy el lehetne másképp is képzelni, a regény lehetőséget ad rá: Bolyai a regénybeli Horchidal nevű szereplő Drakula-regényében is fontos szerepet kaphat, készülhet róla film, története a Szőcs Ádám nevű feltételezett fiában folytatódhat, aki hasonlóan Gauss gyermekéhez Amerikában próbál apja nyomasztó hatása alól szabadulni.
„Őszintén szólva Bolyai nélkül nem hiszem, hogy valaha is igazi író leszek” – mondja Herr Láng (397.). Bolyai nélkül talán nem fogjuk tudni meghatározni a regény nemeuklidészi formáját, a szöveg rákényszerít a különböző univerzumok szabályrendszereinek átgondolására, ütköztetésére.
A három a legkisebb szerencsés prímszám, a legkisebb faktoriálisprím, a legkisebb Fermat-prím, a legkisebb Mersenne-prím. Véleményünk szerint legkevesebb három olvasói univerzum ütköztetése szükséges a regénybeli világ szabályainak vázolásához. Láng Zsolt: Bolyai. Jelenkor, Budapest, 2019.