.svg)
„Van, aki szerint a gyilkos én vagyok” – Beszélgetés Láng Zsolt íróval
XXXVI. ÉVFOLYAM 2025. 03. (905.) SZÁM – FEBRUÁR 10.
Sok ideig voltál a Látó szerkesztője, így hát kezdjük egy látós események által ihletett kérdéssel: az utóbbi időben többször is beszélt arról Vida Gábor, hogy a laphoz beküldött prózaművekben gyakran találkozik történetekkel, a formával azonban nem igazán kísérletezik senki. Mik az elvárásaid a jövő prózájától? Mik az elvárásaid a saját prózádtól?
Azt hiszem, érthető, hogy a történeteket inkább a történeteket kedvelő lapoknak küldik, a kísérletezős szövegeket meg oda, ahol többnyire olyan természetűeket közölnek. Azt viszont nemigen tudnám megmondani, mi minek számít. Maga a történetmondás is eleve formai kísérlet. Példának okáért Visky András Kitelepítése merész kísérletezés, mert ugye van egy sokfelől dokumentált valóságos történet, és van a saját törvényeivel működő poétikai tér, amiben ez a valóság megjelenik. Van valami, amit el akarok mondani, ehhez keresem a formát. A Kitelepítés történeteit András sokféleképp mondta el már korábban is, versekben, drámákban, vagyis követhető, hogyan talált rá arra a formára, amivel a maga evangéliumaként megszólítja az embereket. De mondhatom Korpa Tamást is, az ő kolozsvári történetei egyáltalán nem hagyományos formában mesélődnek. Vagy Ayhan Gökhant, aki mintha magát a történetképzést, a kikristályosodás törvényeit kísérelné meg elénk tárni. Kivétel nélkül mindhármukat rendszeresen közöltük a Látóban.
Az elvárások nem foglalkoztatnak. Az elvárásoknak megfelelő szövegek könnyen emészthető és ugyanolyan könnyen távozó pudingfajták.
Melyik szerinted a 2020-as évek legjobb magyar, illetve világirodalmi regénye? Mennyire számít, hogy a 2020-as években íródott?
Tartok az ilyen kérdésektől. Egyszer eldöntöttem, hogy a legjobb zene ever a Furtwängler vezényelte Kilencedik szimfónia 1943-as felvétele, és ezt annyira elhittem, hogy hét évig semmi mást nem hallgattam, csak ezt, naponta többször is.
De hogy ne hagyjam válaszolatlanul a kérdésedet, egyértelmű, hogy átalakulóban van a gondolkodásunk. A legrégebbi időkben, az antikvitástól mondjuk Leibnizig, matematikusok és fizikusok művelték a filozófiát. Ma is így van. A gondolkodás megújítói a CERN atomfizikusai. Az az episztemológiai kétely, amely nemrég bevett formulája volt a gondolkodásnak, átadja helyét a matematikailag is leírható határozatlansági összefüggésnek. Persze tudom jól, milyen nehéz átlépni egyik paradigmából a másikba. Nézz körül, miféle erőszakos észkombájnok mifélékkel szédítik az embereket. Elég volna, ha csak egyetlen napra kikapcsolnánk az áramköröket. Ha egyetlen napig mondjuk méheknek képzelnénk magunkat, mennyire mást tudnánk meg a világról, szeretetről, kölcsönösségről.
Hol az irodalom helye a világ kutatóközpontjai és méhkaptárai között?
Tök egyszerű volna beülni a kijelölt helyekre. De ha valaki nem kedveli az előítéletek táplálta sztereotípiákat, inkább nem ül be. Bill Gates szerint csak három mesterségnek van jövője, az orvoslásnak, a mérnökségnek és a programozásnak. Én négyet mondanék, mert az irodalmat is ide sorolnám. Nemcsak a fantázia miatt, ami nélkül semmire sem megyünk. Hanem mert az irodalom mindegyik képviselője igazi kutató. Közismert, hogy mielőtt a híres kocsizásos jelenetet megírta, Flaubert napokat töltött egy kocsigyártó műhelyben, hogy minden alkatrészt ismerjen. De nem pusztán az írók kutatnak. A kritikusnak sem árt túllépnie előítéletein, ahhoz viszont szüksége van a guglizásnál elmélyültebb kutatómunkára. És az irodalom harmadik legfontosabb pillére, az olvasás is kutatómunkát igényel. Nekem nem szimpatikus az a mondás, hogy „a könyv is áru, el kell adni”. Inkább el kellene dugni. Nagyobb élmény a kincskeresés, mint a vásár.
Ami kérdésed „között”-jét illeti, én szívesen elvagyok kutatók és méhek között. Egyik részről sem ért soha semmilyen atrocitás. Ha jól emlékszem, életemben kétszer csípett, azaz szúrt meg méh, az egyik esetben ráléptem, a másik esetben befaltam. A kutatók meg pláne nem veszélyesek. A CERN-ben írók is dolgoznak, a konkrét kutatásokban is részt vesznek.
2024-ben az irodalmi közbeszéd két kulcsfogalma az autofikció és az alanyi líra volt, főként fiatal szerzők művei körül folytak a viták. Hogyan nézett ki mindez egy több évtizedes írói praxisból nézve? Van-e hatása a te műveidet nem érintő kritikai párbeszédnek a munkádra?
A viták egy része, jelesül az Alföldben, valóban e két fogalom körül bontakozott ki, de zajlott vita a politikai korrektség, meg a metalíra, meg a modernitás moralitása körül is. A francia írók egy része most az Oulipo nevű irodalmi kísérleti műhely tevékenységének továbbvitelén tűzött össze. A németeknél újra aktuális a személyesség és történetiség szétszálazása, az meg egészen felcsigázott, milyen alapos és komolyan vehető diskurzus folyik a svájciaknál a mesterséges intelligenciáról.
Nyilván, ami rám hatással van, hatással van arra is, amit írok. És természetesen hatással vannak rám a legifjabbak szövegei, már csak azért is, mert nem korhoz kötöm az olvasott szerzők kiválasztását.
Mihez kötöd? Milyen az olvasói programod?
A legnagyobb olvasói élményeimet olyan könyvek szerezték, amelyeket teljesen egyedül, mindenféle rábeszélés, ajánlás stb. nélkül találtam meg. Még kolozsvári egyetemi hallgatóként a főtéri antikváriumban bukkantam rá egy hosszú elbeszélésre, beleolvastam, tetszett, megvettem, hazavittem. Jelentés öt egérről volt a címe, Mészöly Miklós írta, akiről akkor semmit nem tudtam. Vagy Louis Aragon Az omnibusz utasai, az is saját felfedezés, valamikor középiskolás koromban. Thomas Mann: Tonio Kröger, dettó, nem hittem volna, hogy tizenvalahány évesen ilyen megrázó tud lenni az olvasás. Szóval, visszautalok korábbi kérdésedre, az olvasó a könyvek Magellánja. Vagy Marie Curie-je.
A tavaly napvilágot látott Az emberek meséje című kötet részben mintha elfordulna a közelmúltban megjelent könyvektől, és háttérbe szorítja a szerzőt, azaz a könyv legvégét leszámítva az autofikciós próza hagyományai helyett még bonyolultabb viszonyt feltételez valóság és fikció között. Hogy látod, milyen elemekből tevődik össze az a világ, amit az apja jegyzeteit felhasználó Zsombor–Étienne–Bernard teremt?
Ez igaz, a könyv végén megjelenik a szerző, és hát az én nevem áll a címlapon. Az is igaz, hogy valóban elutaztam a gyilkosság helyszínére, fotó is bizonyítja, ott állok a chevaline-i parkolóban. Szóval van közöm ehhez a könyvhöz, és úgy látom, hogy benne a valóság és a fikció közötti viszony nem bonyolult. Van egy megtörtént gyilkosság, és van egy kitalált szereplő, aki belekeveredik a valóságos bűnügybe. Van neki egy apja, és ott vannak ennek az apának a jegyzetei, amelyekből a fiú megír egy történetet. Szeret írni, és úgy tűnik, érzéke is van hozzá. Örül, amikor felfedezi, de persze más szájával mondatja ki, hogy az irodalom nem pusztán ábrázol, de teremteni is tud.
Milyen kapcsolatod van a regényeid helyszíneivel? Mindig felméred élőben is a terepet, ha teheted?
Medárdba nyilván nem mehettem el, de a chevaline-i parkoló valóságos, ott voltam. Nem azért, hogy felmérjem a terepet, vagy hogy ellenőrizzek bármit, különben is, már leadtam a kéziratot. Inkább csak a kíváncsiság volt bennem, azaz bennünk, mert a feleségemmel mentünk, aki ismerte, mert felolvastam neki a kéziratot. És jó, hogy ketten mentünk, mert egyedül, azt hiszem, féltem volna. Teljesen kihalt vidék. Ráadásul volt ott egy bukósisakos, motoros alak, aki, amikor észrevett minket, kapkodó mozdulatokkal visszaült a motorra, és elhúzott. Akár a gyilkos is lehetett. De a kezdeti szorongáson, félelmeken túl volt valami megnyugtató is azon a helyen. Zúgott a patak, illatozott az erdő, burjánzott az alpesi hanga. Ráébredtem, illetve inkább megerősödött bennem, hogy a világ nem a gyűlöletre épül, nem az mozgatja a szereplőimet, nem, egyáltalán nem. De mielőtt megkérdeznéd, hogy akkor mi mozgatja őket, jelzem, hogy erre nem kaptam konkrét választ. Inkább csak olyasmiben erősített meg az a terepszemle, hogy a világ a mi pártunkon áll.
Nemcsak a főszereplők, hanem a mellékszereplőnek tűnő alakok valóságérzékelésében is kitüntetett szerepe van az olvasmányaiknak. A hasonló kulturális alap hasonló valóságérzékelést is jelent, vagy csak a köztük zajló kommunikáció lesz könnyebb ezáltal?
Legtöbb kommunikációs modell valóban feltételezi a hasonló kultúrák szükségességét. Az imént emlegetett apa ennek az ellenkezőjét állítja. Sőt, tapasztalja. Ő, a kommunikáció tudósa, a párizsi egyetemi prof jól érzi magát Medárdban, e világvégi faluban, ahol nemigen olvasnak az emberek. Az egyetlen könyv, amit új környezetében talál, A dohánytermesztés ábécéje. Azt se hiszem, hogy Andreával, aki mellett új élete elkezdődik, a közös olvasmányélményeik kötnék olyan szorosan össze.
Hogyan érdemes viszonyulnia az olvasónak ahhoz a műveltséganyaghoz, amit ez a könyv (ahogyan egyébként a korábbiak is) felhasznál? Kell-e ismernie Mandeville, Pascal, Camus műveit, másképpen értelmezi-e rajtuk keresztül a regénybeli történéseket?
Az olvasónak nincs szüksége előismeretekre. A Bolyait is úgy írtam, hogy az is megértse, aki nem tudja, mi a prímszám, vagy mit állít Eukleidész hatodik posztulátuma. Amikor kamaszkoromban elkezdtem falni a nagy regényeket, kifejezetten vonzott az ismeretlen, szerettem, amikor egy könyvben más könyvekkel találkoztam, azokat is igyekeztem elolvasni. Az idegen tájak is vonzottak. Nem tudtam, milyen Dél-Amerika, ennek ellenére érteni véltem a Száz év magányt, Dublinban sem jártam, az Ulyssesben mégis otthon éreztem magam.
Ez a magyarázata annak is, hogy a szereplőid a számukra idegen közegben is otthonosan érzik magukat? Például a párizsi professzor az erdélyi faluban, vagy a francia–magyar oktatási rendszerben szocializálódott fiú Bolíviában? Miért volt szükség arra, hogy a szereplőid kimozduljanak saját közegükből?
Kérdésedben a válasz. Azért mozdulunk ki, mert szükség van erre a kimozdulásra. Kant állítólag soha nem mozdult ki Königsbergből, viszont ahogy Thomas Bernhard írja, táncolt, csak úgy magában, amikor senki nem látta. Rousseau viszont elgyalogolt Annecyből Torinóig, és egészen új gondolatokkal tért vissza. André Tavasz, párizsi prof, akiről beszélsz, abban a világvégi faluban jön rá, hogy most kellene megírnia az új kommunikációs elméletét, mert az valóban új volna. És ha maradna rá ideje, minden bizonnyal megírná. A fia pedig Bolíviában találkozik valakivel, akinek először életében megmondhatja, hogy szüksége van rá, hogy vele otthonosan elvan ebben a világban, olyan kivételes biztonságban, mint az anyaméhben. Ott ébred rá minden bizonnyal arra is, hogy az apja mellett is megélhető mindez, még akkor is, ha az ellenkezője van a szavaiban. Gyűlölködése voltaképpen szóbeli mutatvány. Gyűlöli az apját a szavak szintjén, de a tények nem erről beszélnek, hiszen ott marad a faluban, ott marad apja közelében, könyvet ír neki…
Volt már szó a méhekről és a legutóbbi köteted olvasói is elég sokat megtudnak a létmódjukról. De megváltoztatják-e a szereplőid gondolkodásmódját, ahogy egyre többet tudnak meg róluk? És hogyan keverednek a gyilkosságba?
De hát ez minden felfedezővel így történik. A regénybeli szereplők legtöbbje belemélyed valami újba, amitől megváltozik az élete. André Tavasz találkozik a szerelemmel, illetve valamivel, ami egyáltalán nem emlékezteti a régi szerelmekre, ami nem azokhoz mérhető. Megváltoznak a szempontjai. Maga a szeme alakul át. A fia elmegy az esőerdő mélyére, hogy felkutassa a méhembereket. Ha nem tudna a méhekről annyit, nem biztos, hogy ilyesmire rávehető volna. De ott van Martin is, ez az Elon Musk-féle zseniális kutató, aki felfedezi a méhek társadalmának zavartalanságát biztosító hormont, ki tudja vonni a mézből, elő tudja laboratóriumi körülmények között állítani – az egész világ társadalmát képes volna megváltoztatni, talán elhozhatná a világbékét is, mégsem ezt teszi, bár ifjan ilyesmiről álmodozik, hanem saját maffiás vágyait elégíti ki.
A regény végén lelepleződik egy lehetséges gyilkos. Ugyanakkor a regény egyik szervezőelve a véletlen. Milyenek voltak az olvasói visszajelzések, mindenki elfogadja a megoldásodat?
Mindenkiről nem tudhatok. Az egyik olvasó szerint a gyilkos én vagyok. Oda is jött hozzám, és közölte, nagyon haragszik rám. Láttam az arcán, komolyan gondolja. Többen csak rákérdeztek, én kit tartok a tettesnek. Nem szoktam válaszolni, maradjon érintetlen a szuperpozíció, vagyis a többállapotúság. Ne az enyém, hanem az olvasóé legyen a tekintet, amely Schrödinger macskájának létét vagy nemlétét eldönti. És ugyanúgy, ahogy Schrödinger elhíresült doboza, amelyben a macska elhelyezkedik: egy gondolatkísérlet, a regény is az. Kigondolt dolog. Szervezőelve nem a véletlen. A véletlen inkább a motívuma, a cselekményt befolyásoló indíték. De ismét utalva korábbi kérdésedre, amiért elgondolás, amiért fantázia, attól én még bejártam a tájait, átéltem érzéseit. Másképp egyvégtében üres mondatokban fecseghettem volna.
Láng Zsolt
1958-ban született Szatmárnémetiben. Elemi és középfokú tanulmányait szülővárosában végezte. 1982-ben mérnöki diplomát szerzett a kolozsvári Műegyetemen. 1990-től harminchárom évig volt a marosvásárhelyi Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztője. Bevallása szerint legszívesebben regényt ír, legutóbbi, Az emberek meséje 2024-ben jelent meg. Többek között Déry Tibor-, Márai Sándor-, József Attila- és Füst Milán-díjas, 2024-ben pedig Mészöly Miklós-díjjal is elismerték kiemelkedő irodalmi munkásságát. Különböző írói ösztöndíjakkal a világ sok kulturális központjában megfordult már. Jelenleg Várhegyen, egy Marosvásárhelyhez közeli zsákfaluban él.
