Valóság az, ami ténnyé válik bennünk – Beszélgetés Visky András íróval, költővel

Jóllehet a Kitelepítés című regényedben szereplő történetekből sokat hallottam és olvastam már gyerekkoromban, mégis meglepett, ahogyan elfoglalták helyüket ebben a könnyed narratívában, ahol a nyelvet a költészet uralja, a fantázia és a fikció, miközben tudom, hogy a történetek igazak, ha nem is mindig így történtek. Vagy igen?

Csak annyit tudhatunk, és ennél én sem tudok lényegesen többet, hogy a Kitelepítésben mindig így történnek a történetek, az olvasás jelen idejében, mert az írást az olvasó történteti, ráadásul ő sem egyedül, hanem a benne visszhangzó sokféle idővel és tapasztalattal együtt. Valóság az, ami ténnyé válik velünk, bennünk és általunk, ennél többet nem tudhatunk. A könyv megírása a „mi”-tapasztalatot erősítette fel bennem, és azt, hogy az „én” önmagában teljességgel értelmezhetetlen, létezése nem is lehetséges, mert a nyelv áll ellent bármiféle kisajátításnak. A „mi” is lehet kisajátító, persze, de még ezek a kisajátító pusztítások is közösek, és nem zárulnak le, a múlt nem bírja megakadályozni, hogy ne ömöljenek bele a jelenünkbe. Az én létigeragozásom a „mi vagyunk”-kal kezdődik.

Amikor mondtad, hogy regényt írsz, elcsodálkoztam, aztán nagyon kíváncsi lettem. Most úgy látom, mintha mindig ezt a regényt írtad volna, a világ rendje, a legtermészetesebb értelemben, megkövetelte tőled ezt a regényt. Mégis, melyek azok a mozzanatok, amik a megírásához vezettek? Valóban a bosszúállás gesztusaként indult?

Emlékszem, hogy amikor be mertem vallani neked, akkor már látni véltem a végét, már létezőként hivatkozhattam rá, erőt nyertem kimondani a bűvös szót, „regény”, addig viszont konok tagadásban éltem. Noha persze „látható” volt addig is, de ez a most nyilvánvalónak látszó pusztai vándorlás a könyv megszületésével fedte fel igazán önmagát, előttem is. Károlyi Csaba kritikáját olvasva döbbentem rá, hogy még a színházi könyvem is a Kitelepítést jelentette be, erről fogalmam sem volt, a legelső kritika pedig, a Jánossy Lajosé pontról pontra megvilágította a lépegető köveket, létük számomra sem volt ennyire világos. A kezdetet két szöveghez kötöm, egyik sem vált a könyv fejezetévé, de mindkettő beépült a maga kudarcával a könyvbe. Bérczes László a Magyar Napló szerkesztőjeként küldte el nekem Somogyi Győző rajzolt Kárpát-medence-térképének részletét, erre a képre írtam a Megérkezés északra című prózát. Majd a Jelenkor 1992-es „halszámában” közöltem A csodálatos halfogás című írásomat, amelyet a homília műfajába soroltam. Ezt a ma már számomra is teljességgel olvashatatlan szöveget Madaras Péter és Selyem Zsuzsa apartmanjában kopogtam le a Borháncson, a helyszínt jól ismertem, hiszen korábban is barátaim, Salat Levente és Zakariás Erzsébet laktak ott. A „homília” mint hangzó szöveg, mint egy jól meghatározott közösséghez intézett beszéd, mint a részesülés nyilvános megosztása már attól kezdve érdekelt, csak hát halvány sejtelmem sem volt, mire vágyom, mi hiányzik és mit is keresek valójában. És a bosszú, hogy ne kerüljem ki ezt sem: anyámat valóban így vigasztaltam, még Lăteşti-en, nos igen, a megírás bosszúját és elégtételét ígértem meg neki.

Mondhatjuk azt, hogy egyfajta, a költészetedben, színműveidben is kibontakozó, személyes (és családi) mitológia fel- és leépítése, számvetés és leszámolás nagyregénye volna a Kitelepítés?

Mondhatjuk, de ezt a könyv mondja, ha mondja, én ugyanis csak dolgoztam, monomániásan persze, de ez inkább alkat kérdése, semmint valamiféle ünnepélyes fogadalom tudatos beváltásának a folyamata. Engem egyszerűen érdekel a valósággá váló történetek megszületése és élete, Dosztojevszkijtől Thomas Mannon és Kafkán át Kertész Imréig, vagy Esterházy Péter nagy apakönyvéig, sőt a megunhatatlan Márk-változatig. Fontos felfedezés volt számomra Nicolae Steinhardt boldogságnaplója, ki is adtam, akkor még kiadói vezetőként, mert lenyűgözött, de nemcsak a könyv, hanem a körülötte kialakult élénk kanonizációs beszélgetések is a román irodalomban. Steinhardt apámmal is volt egy börtönben, apám csak homályosan emlékezett rá, amiképpen egyébiránt Steinhardt is csak távoli utalást tesz apám barátjára, a legendás Richard Wurmbrandra. Ha már Wurmbrand, aki a Kitelepítés Richárd rabbija: ő nagyapádról, az én nemzedékem számára oly tüneményes Horváth Jenő teológusról egy elképesztő szépségű haszid történetet terjesztett – a trilógia második kötetében olvashatod majd, Deo adjuvante.

Egy interjúban¹ azt mondod, egy régiónak, egy kisebbségi társadalomnak a történeteként is, de akár összmagyar történetként is felfogható a Kitelepítés. Továbbmennék: származásotok révén az osztrák vonal is bejön, fogolytársaitok révén a román, a sváb, a görögkatolikus történetek is tágítják a képet, illetve a világháborúk utáni, átmeneti tisztogatások árnyalatai is megmutatkoznak. Ráadásul a helyszín egy nagy európai folyó deltája. Kelet-európai történet, ahol összeérnek az európai szálak? A Duna-delta mint európai Bermuda-háromszög, ahol az emberek eltűnnek, majd felbukkannak?

Szép ez a Bermuda-kép, a titokzatos eltűnéseknek, az időből való kihullásoknak ez a viharos háromszöge, bennem viszont nem így él a Delta, én inkább a folyó, nevezetesen az Idő hordalékaira gondoltam, és arra, hogy mintegy oda görbül a tér, ez a nyers, vad és elképesztő szépségű vidék válik a raszkolnyikok, azaz a szakadárok gyűjtőhelyévé. Itt zajlottak le, előttem, a legszélsőségesebb istenkísérletek, számomra legalábbis a bibliai elbeszélés adta meg az értelmezési keretet. A lágerek nagy paradoxona az, hogy szélsőségesen hierarchikusak és az emberi egyenlőség szélsőséges szituációit tárják fel egyszerre, olykor ugyanabban az eseményben, egyetlen szempillantás alatt. Át lehet fogni bennük a létezést, ez pedig mégiscsak a költészet, illetve a nagy elbeszélések terepe, azt hiszem.

Családregénynek is mondható talán, de a családnak tágabb körben mintha itt részei volnának mások is, Nadia pilótaasszony, Aurél, Nicu bölcsész, Goma úr, Pătrașcu pap, Antonescu marsallné, Romulus orvostanhallgató, de még Marin pungás és Livezeanu őrnagy is – mintha a láger összehozott volna egy kényszercsaládot, olyasfélét, mint a Buendía család, ahol csodák történnek. Lehet ilyet mondani? Lágercsalád?

A kitaszítottak és puszta létezésük miatt bűnösök között meg tud jelenni az együvé tartozás erős érzése és a szolidaritás, legalábbis egy gyermek, akinek a létezés iránti bizalma még mérhetetlen, sokszor ezt érzékeli. De itt meg kell említenem még egy fontos román vonatkozást is, amivel Caragialénál vagy Lucian Pintilie filmjeiben találkozunk, hogy tudniillik az ortodox kultúrkörben az üldözőket és üldözötteket időről időre együvé terelik a nagy vallási ünnepek, a karácsony és a húsvét. Mindkettő a másik megvendégelésének a kötelezettségét rója az emberre, sőt nagy érdemnek számít, ha valaki az ellenségét megvendégeli, de legalábbis a Hristos a înviat! húsvéti köszöntéssel köszönti. A láger felől nézve a román társadalom ritualizáltabbnak tűnik a magyarnál, a szokások a kényszerű együttéléshez is nyújtanak túlélési technikákat. Paul Goma másként írja le ezt a lágervilágot, de a Kitelepítés nézőpontja a legkisebb gyermeké (is), aki nem kételkedik a bibliai elbeszélés mindenek felett való igazában, így tehát a hiányzó apa színe előtt él, hozzá méri az életét, neki akar megfelelni és örömet okozni.

Többekkel találkoztál, tartottad a kapcsolatot a későbbiekben a bărăgani fogolytársak közül. Egyikükre én is emlékszem, pont nálatok voltam, amikor fogadtad, hozta a kéziratát és a térképet, amit a telepről rajzolt. Mutattad is később, hogy a telepnek eredetileg sarlót és kalapácsot megidéző alaprajza volt. Hogyan látod az ő fogságélményüket, annak nyomait? Miben különböznek a tiedtől?

Aurel Păunára emlékszel, az örökös építészhallgatóra, a temesvári diák-56 egyik prominens figurájára. Ő mindig is visszavágyott Lăteşti-re, úgy beszélt róla, mint a szeretet, elfogadás és egymás iránti tisztelet közösségére. Azt hajtogatta, hogy soha nem volt olyan boldog, mint ott, abban a letisztult, a kommunistákat mint egyetlen ellenséget csalhatatlanul beazonosító világban. Megrendítő volt hallgatni a történeteit. Sokszor jött hozzánk, végiglátogatta a testvéreimet is, bejelentés nélkül érkezett, a legabszurdabb időpontokban, mi meg családtagként fogadtuk. Rávettem, írja meg az emlékeit, rajzolja meg nekem a láger térképét, állítsa össze a lágerlakók listáját, és írjon minden név mellé valamit, amire emlékszik. Sokat segített nekem, az emlékiratát ki is adtam, nagyon értékes dokumentum, hiszen valóban megbízhatók az emlékei.

‍

A különbség talán az, hogy az általam olvasott anyagok nem a nyelvvel, hanem az emlékezettel vívott csatáknak a lenyomatai. Goma regényeit kivéve, aki egy villódzó töredékekből álló gesztusnyelvet alakított ki magának, tele általa megalkotott szavakkal. Az ő szócsonkjai az el- és leharapott nyelvet idézik, fontos kordokumentumok, még a nagy eltévelyedése is a kor tragikus karakterét mutatja fel. A kirekesztett a kirekesztők kirekesztésével védekezik, kisstílű összeesküvés-elméletekben kezd hinni, gondolattalan magyarázatokat fabrikál – ismerjük a saját társadalmunkban is a léleknek ezeket az elsötétüléseit.

„A korábbi hatalmi csúcs képviselői némelyikét személyesen ismertem, a láger viszont megmutatta az ember elképesztő kicsinységét: ez az egyik legfontosabb lágertapasztalatom, hogy az ember végül is meztelen” – mondod egy másik interjúban,² ugyanott sok szó esik a Bethania-mozgalomról, amelynek Édesapád, Feri bácsi is része volt, és ahol az egyenlőség nagyon fontos szempont volt. A hit hogyan tesz egyenlővé? Lehet olyan, hogy hívő ember hisz valamilyen hierarchiában? Mindenki lemeztelenedik előbb-utóbb?

Veszélyes volna általános mondatokat mondani erről, hiszen a hit folyamatosan érintkezik az álhittel, a megigazultság tudata szörnyűségekre képes. A hívő ember, az, akire leginkább gondolok, egy önmagát mindegyre megszüntető hierarchiában hisz. Isten a teremtés legvégén megalkotta önmagának a trónust is, de nem ült bele, a világ pedig a Szombatból, azaz a nyugalomból és örömből jött létre, és nem a szombat reményében, hogy ugyanis így vagy úgy arrafelé haladunk, és valamikor talán el is érjük egymás békességes befogadásának az állapotát. A történelem nem ezt mutatja. Nem a nyugalom, elfogadás és a közös étkezőasztal felé haladunk, a Föld erőforrásainak most már csaknem száz százalékát a gazdagok nagyon is szűk rétege birtokolja. Akik ugyanolyan emberek, mint mi, legtöbbjük hisz abban, hogy ők a haladás biztosítékai és szolgálják az emberiséget. Nem találkoztam még olyan emberrel, aki ne hinne, és akinek az élete ne valamilyen igazolhatatlan „végső” képzetre épülne. Számomra a hit a világ egésze érzékelésének a gyakorlata, annak a sokféle valóságnak a megtapasztalása, amit az emberi lélek tükröztet. Erő és öröm származik abból a hitből, hogy a világ, benne az ember egy „első”, nagyvonalú megszólalásból született. Örök megszólítottságban élünk. Erőfeszítés is a hit, a figyelemé, hallgatózásé, a nézés megtisztításáé. A Lélek halhatatlanságának a felismerése is szép feladatnak tűnik nekem. Lemeztelenedni a másik jelenlétében a legnehezebb, én mindenesetre semmivel sem bírok, amit ne kaptam volna.

„(...)gyűlöljük magunkat, mert szerettük a konszolidált szocializmust. A hatalom pedig erre a nosztalgiára és a biztonság iránti olthatatlan, de persze nagyon is emberi vágyunkra építi a szabadságmegvonó politikai projekteket. A szabadság fogalmi párja nem a biztonság, hanem a kockázat” – mondod máshol.³ Emlékszem, a kétezres években egy beszélgetéssorozaton dolgoztál Mihai Măniuțiu színházrendezővel, arról mesélve mondtad, hogy Măniuțiu nem hisz a gonoszban, mert a diktatúrák előbb-utóbb mindig megbuknak. Ebbe bele akartam kötni akkor, de csak később fogalmazódott meg bennem: megbuknak ugyan, de valamilyen formában mindig új erőre kap az önkény, a hatalmi mánia, a másik fölötti uralom hiú vágya, a narcizmus, az önmegvetésből fakadó kompenzálási kényszer, ezek pedig megalapoznak az újabb diktatúráknak és szörnyűségeknek. Én inkább úgy látom, folyamatosan a pokol árnyékában élünk, a mennyországban vagy a jóban nehezebb hinni. Van még esélyünk erre?

Uramisten, a Mihai Măniuţiu-könyv! Itt várakozik azóta is a közvetlen közelemben, hogy megszülessen végre… Nagyon szép időszak volt, a mély beszélgetés és barátság különös ajándéka. A gonoszság ügyében arra jutottam, hogy akkor járunk jól, ha feladjuk az ember jóságába vetett hitet. Semmi nem igazolja, hogy az ember jó volna, Madách is jól látja, túl az elvakult modernitás-valláson, hogy csak a gép forog, az ember az alkotásai révén is pusztán a gépet pörgeti. Az emberi jóságba vetett hit elfedi, hogy igenis létezik Jóság, amire, Kertész Imre szép tanítása szerint, nincs magyarázat, és ami az extrém helyzetekben olykor teljesen váratlanul megmutatkozik és beváltja önmagát. A jóság hozzánk képest mindig kívülről jön, és nem birtokolható. Az ember beleszületik a véres történelembe, prenatális állapotában is érzékeli már a történelemben felhalmozódott gyűlöletet és feneketlen agressziót.

Nem a gonosz kap új erőre, az ugyanis folyamatosan velünk van, áthatja mindenestől az életünket, megmérgezi a szerelmet, egymás nyomorult tárgyaivá válunk, még mielőtt észrevennénk. Erőmítoszok kapnak lábra a szemünk előtt, az igazságot például az erővel állítjuk párba, a legkülönbözőbb ideológiák végső, vallási természetű kinyilatkoztatásként erőltetik ránk magukat, a politikai cselekvés pedig nem egyéb, mint a hatalom megszerzésének, birtoklásának és megőrzésének furmányos logisztikája, semmi más. Most, hogy a politizálás helyébe a leplezetlen hatalomtechnika művelése lépett, úgy látom, újabb apokalipszisre van szükségünk, hogy egymás szemébe nézzünk és végre hátsó gondolatok nélküli mondatokat mondjunk egymásnak.

Édesanyáddal, Jucika nénivel, amikor utoljára találkoztunk, már nem működött úgy a tudata, a memóriája, mint korábban, de megismert. Látogatóban voltunk náluk a családdal, ő pedig karon fogott, bevitt a hálószobába, elővette édesapád könyvét, a Méz a sziklábólt talán, rábökött egy részre, hogy olvassam. – A férjem sorai – mondta utána boldogan (lehet, hogy nem ugyanezekkel a szavakkal, de ezt mondta). Sajnos annyira zavarban voltam, nem emlékszem, mit is olvastam akkor. De nem lehetett ellenszegülni neki. Mit is mondott róla Esterházy?

„Kicsi, sugárzó anya. Gátlástalanul kiélhetem – másfél percig – anyaéhségemet. Mintha tudná. Mintha mindent. Már-már annyira idegesítő ez, mintha tényleg az enyém volna, enyém anya. Bemutatkozom. Hogy a nevem, hallja, jó; a kérdés, hogy jó-e a szíved. »Valóban ez a kérdés«, vigyorgok boldogan. Erre azt mondja évődve és szigorúan: »Nem szeretek így utcán találkozni. Jobb volna otthon, nálunk, ott jól megnéznélek, akkor látnám, hogy szidjalak-e.« »Én egy jól szidható valaki vagyok«, mondom büszkén” – ezt írja Péter a Hahn-Hahn grófnő pillantásában. Nagy ajándék nekem ez a boldog bekezdés, és persze az egész fejezet, amelyben a közös utazásunkat írja le a Bărăganba és a Duna-deltába.

Én és a testvéreim a ti gyermekeitekkel együtt nőttünk fel, egymás testvéreiként, néha egymás árnyékában. Ők a legrégebbi barátaim. Édesapád és családod története, a börtön és a Bărăgan történetei példázatokként éltek a mindennapjainkban, alapköve volt a nevelésnek, amit kaptunk, csakúgy, mint a Biblia vagy Martin Buber Haszid történetei, amelyek apámat is éppúgy elbűvölték, mint a te édesapádat. Hogyan látod, mit jelent(het) ez az örökség a mi generációink számára, van-e dolgunk a kitelepítés és a fogság igéivel, mondataival, jelen(t)éseivel? Hogyan viszonyulnak mindehhez a gyermekeid?

Csak a szembesülés és a lázadás, azaz a megküzdött bensőségessé válás feltételével válhat „örökséggé”. Nehéz szó, nem meglepő viszont, hogy bibliai. Meghódítandó országot, veszélyes terepet jelent az örökség, konkrét földet, közös életlehetőségeket, beleértve az eljövendő Messiás életfeltételeit, aki egy megölhető, erőtelen gyermek képében a szelídség uralmában bízva jön közénk. Megöljük, persze, de hátha nem fárad bele a feltámadásba… Gyermekeim már felnőttek, képtelen vagyok bármit is mondani mintegy „a nevükben”. Bárhogy is lenne, bárhogy persze soha sincsen, csak valahogy van, én mindenképpen sokat kapok tőlük, fontos nekem az iróniájuk, fontosak a beszólásaik. Valamivel könnyebb helyzetben vagyok most, hogy átadhattam nekik a Kitelepítést. Ennyire és erre jutottam. Nincs nemzedék, amely megúszná a maga kitelepítését és annak értelmezését.

Emlékszem, édesanyád temetése után veletek voltam, és este, miután édesapád aludni tért, elővetted a szekus dossziékat, amikre talán nem sokkal azelőtt tettél szert, és olvasgatni kezdted nekünk a jelentéseket. Sorra kimagyaráztad a besúgókat, egyikük esetében azt bizonygattad, hogy ő miért nem volt besúgó, holott előttünk volt a jelentés, amit rólad írt. Ez nyomot hagyott bennem akkor. Abban a közösségben, ami a Bărăganban kialakult, Marin pungás volt az egyik besúgó, akit csak édesanyád szólított Marin úrnak következetesen. Bár mindenki félt tőle, Jucika néni, mint mindig, ahogy később én is tapasztaltam, a leglecsúszottabbaknak is a méltóságához beszélt, félelmében is. Hogy van ez? Miért kellene megbocsátanunk? Segíthet ez valakin? Van méltósága a gonosz elaljasult kiszolgálóinak?

Megbocsátani, igen, jó szó, de sejtelmünk sincs, valójában mit jelent. Nem a megbocsátás kihirdetésével kellene kezdenünk, hanem a szó jelentéseinek a fölfedésével, és a megbocsátás rítusainak az elsajátításával, erre gondolok. Hiszen a megbocsátás mindenekelőtt tett. Erre nem sikerült rátalálnunk ’89 után, mert ’89 előtt sem tudtuk, mi ez, így aztán a megbocsátás és a megtisztulás helyett a gyűlölködés mindennapi kenyere maradt nekünk. Így tengetjük nyomorult kis életünket. Viszont azt érzékeljük, gazdag asztal körül könyököltünk ki helyet magunknak, hiszen a gyűlölet valóban maga a bőség kifogyhatatlan szaruja. Csak úgy árad felénk, újabb és újabb hullámokban, a történelem hordalékait vetve a lábunk elé, amiből eszünkben sincs közös történetet alkotni.

Megbocsátani csak egymás szemébe nézve lehet és érdemes, ez meg, hogy megálljunk egymás előtt és bevalljuk önmagunkat, rettenetes feladat. És persze közös is, mindkét felet kötelezi, az üldözöttet is, nem csak az egykori üldözőt, a megbántottat is, nem csak azt, aki megaláz másokat. A regényben a megbocsátás poétikai elfoglaltság és kötelesség, a közéletben pedig etikai. A regényben kötelező, a társadalmi életünkben pedig elengedhetetlen szabadnak lennünk. A társadalmi életünkben közösen aljasulunk el mindig, egymás aljasságaiból élünk, a másik gonoszságára alapozzuk saját kis szánalmas erkölcsünket. Közösen vagyunk meztelenek.

Jegyzetek

¹ https://youtu.be/WdbeB8LzPiw  

² https://transtelex.ro/kultura/2022/11/13/visky-andras-kitelepites-interju

³ https://index.hu/kultur/2022/09/19/visky-andras-interju-kitelepites-duna-delta-uj-regeny/

Visky András 1957-ben született Marosvásárhelyen. Író, költő, drámaíró, egyetemi tanár, színházi teoretikus. A Kolozsvári Állami Magyar Színház dramaturgja, művészeti aligazgatója. Édesapját, Visky Ferencet az ’56 utáni ideológiai tisztogatás politikája idején, 1958-ban 22 év börtönbüntetésre ítélte a román kommunista vezetés (ebből hat évet le is töltött). Nem sokkal ezután feleségét, Visky Júliát és hét gyermekét – köztük az ekkor kétéves Andrást – egy Bărăgan-alföldi táborba internálták. Miután édesapja 1964-ben szabadult, a család is hazatérhetett kényszerlakhelyéről. 1976-ban érettségizett, majd Temesváron tanult tovább. 1982-ben szerzett mérnöki diplomát. 1989-ben Kolozsvárra költözött és pályát változtatott. A Korunk szerkesztője lett, majd 1999-től egészen 2009-ig a Koinónia Könyvkiadó igazgatója és főszerkesztője volt. 1990-ben kezdett dramaturgként dolgozni a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. Egyetemi tanári pályáját a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Színházi Tanszékén kezdte (jelenleg ugyanitt docens). 2009-ben József Attila-díjat kapott. Pályája során nagynevű rendezők egész sorával dolgozott. Drámáit magyar, román és amerikai színpadokon is bemutatták. Kitelepítés című regénye a Jelenkor Kiadónál jelent meg 2022-ben. Idén Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjjal tüntették ki.

‍