Valéria terve

Bánlaki Szőnyi István: Grivica 1933
Az élet a nyolcadik naptól kezdve annyiban változott meg, hogy mi is a konkrét részévé váltunk. Nekem először a vadászattal kellett megismerkednem, Kíra a felderítőkkel tartott, Dávid az őrök közé került, Eleonóra ételt készített. Elszakítottak bennünket egymástól. Minden bizonnyal szándékosan tették, de nem estünk kétségbe.
A vadászatról tájainkon és ebben az új életben kiderült, hogy magányos tevékenység. Errefelé nincsenek nagyvadak – bölények, medvék, mamutok –, ezért nem kell összefogni, nincs szükség csoportos expedíciókra, hogy elejtsük őket. Egyedül cserkésztük be az őzet, a vaddisznót, a nyulat, a szarvast, a fácánt és egyéb madarakat, kisállatokat, mert így volt a legészszerűbb és talán azért is, mert réges-régen elveszítettük távoli őseinknek azt a képességét, amely által mértani pontossággal hangolták össze a cselekedeteiket egy-egy vadászat (vagy bármilyen más feladat) folyamán. Azon az első napon azért mégsem hagytak teljesen magamra, egy Zénó nevű siheder megtanított bánni a számszeríjjal (tűzfegyvert nem használtunk, nehogy eláruljuk magunkat a zajával), és elmagyarázta a legalapvetőbb szabályokat, amelyek lényegében ugyanazok voltak, amiket gyerekkoromban az indián könyvekben olvastam: a szélirányra, az árnyékra kellett figyelni, nesztelenül járni, türelmet tanúsítani.
– Ezek a mi legfontosabb fegyvereink – fejtegette Zénó –, végtére is közel kell kerülnünk a zsákmányhoz, mert bár a számszeríj nem gyönge fegyver, a hatótávolsága jóval korlátozottabb a puskáénál. Nem kapkodhatunk, nem zajonghatunk és nem lehetünk figyelmetlenek.
Élvezettel magyarázott, szívesen és elkötelezetten tanított. Délután magamra hagyott. Estére elejtettem két fácánt. Büszke voltam a teljesítményemre.
Másnap Kíra ment vadászni, én őrjáratba, Dávid főzni, Eleonóra felderíteni. Az őrjáratot párokban láttuk el. Első őrszolgálatomat egy Zita nevű nő mellett teljesítettem. Kezdetben néma csöndben baktattunk. A társam nem kezdeményezett társalgást, s én is hallgattam. Aztán váratlanul Zita megszólalt:
– Ma van a születésnapom – érdes, kissé férfias, bár nem kellemetlen hangja volt.
– Akkor Isten éltessen – mondtam.
– Köszönöm.
Újabb hosszú perceken keresztül battyogtunk csöndesen.
– Két évvel ezelőtt összevesztem a férjemmel a szülinapom előestéjén. Elviharzott otthonról és soha többé nem láttam.
– Ez szomorú – feszengtem. Furcsállottam, hogy ilyen nyíltan beszél velem, miközben alig ismerjük egymást.
– Szomorú – bólintott Zita. – Gyerekünk nem született, mert a férjem prosztatagyulladást kapott a nászutunkon és sterillé vált. Egyedül ültem otthon, végül éjjel tizenegykor lementem az utcára. Szegeden laktunk, a Csillag tér közelében.
– Ismertem. Nem számított valami jó környéknek.
– Hát, nem. Lementem sétálni, hogy ne legyek magam a lakásban. Két kocsma is nyitva volt még, de nem tértem be egyikbe se, féltem, hogy a részegek belém kötnek. Az áruház melletti kis piacon belebotlottam egy hajléktalan asszonyba. Próbáltam szóba elegyedni vele. Ajánlottam neki, hogy aludjon nálam, főzök neki teát, beszélgessünk, meg is fürödhet, ha kedve tartja. De elküldött melegebb éghajlatra. Még egy hajléktalan sem kért belőlem. Zokogtam egész éjszaka, akkorára dagadtak a szemeim, mint két pingponglabda.
– És a férjed hová ment?
– Angliába. Három nap múlva küldött e-mailt. Direkt provokálta a veszekedést, már a repülőjegyet is megvette jó előre.
– Szemét alak lehetett.
– Szerettem.
Erre nem tudtam mit felelni.
− Most már biztosan nem látjuk egymást többé.Zita hangjában igazi, mély szomorúságot éreztem. És ennek hatására már az sem zavart, hogy ilyen kíméletlenül beavatott a magánügyeibe, amikhez semmi közöm nem volt. Egy évvel korábban ezt a nyíltságot indokolatlannak tartottam volna. Nem értettem volna Zita őszinteségének a motivációit, ezért összezavarodtam volna, végül pedig oda lyukadok ki, hogy ez a nő bolond. Végtére is egy normális ember nem lehet ennyire extrovertált. Csakhogy a civilizáció, amely mindent meg akart magyarázni és mindenhol (már-már paranoiásan) ok-okozati összefüggéseket keresett, nem létezett már.
Valahonnan az jutott eszembe: mi más volna a civilizáció, mint otthon tétlen ülő emberek tömege? Ez egy izlandi írótól − ha az emlékezetem nem csal, Ófeigur Sigurdssontól – származó idézet. Egy időben minden érdekelt, ami izlandi, még a kimondhatatlan és megjegyezhetetlen neveiket is ki tudtam mondani és meg tudtam jegyezni. De hogy egészen pontos legyek, nem is maga az író tette föl a (költői) kérdést, ami eszembe villant, hanem regényének hőse, bizonyos Jón, aki valóban élt a XVIII. században, ám ezt a mondatot nem írta le saját kezével. Ezt a mondatot Ófeigur Sigurdsson keze által vetette papírra. És én hajlok arra, hogy egyetértsek vele. A tétlenség a civilizációval kezdődik és a technika fejlődésével nőttön nő. Mióta a miénk összeomlott, alig tétlenkedünk. Még leginkább a folyóparti ligetben töltött időnk hasonlított legjobban a passzivitásra, ám a valódi dologtalanságtól akkor is távol álltunk. Ugyanakkor nem csak a tevékenykedéshez, de a tulajdonhoz való viszony is alapvetően változott meg. Ingóságaink sem maradtak nagy számban, ingatlana pedig gyakorlatilag senkinek sem volt. Hiába állította valaki egy lakásról vagy házról, hogy az övé, ha erősebbek érkeztek, elzavarták és birtokba vették a tulajdonát. Ha nincs állam, a magántulajdon apró tárgyakra redukálódik. A magántulajdont egy közösségnek kell szentesítenie és egy államnak kell megőrizni azt a feltételrendszert, amelyben megmaradhat. Az Áramszünet idején ilyen nem létezett. Talán egyes helyeken igen, ez azonban csak spekuláció. Bizonyíthatóan csak Menedéken találkoztam olyan közállapotokkal, amelyek révén újra értelmet nyert a magántulajdon kifejezés. Csakhogy azon az őrjáraton még nagyon messzire jártam Menedéktől.
Itt van például Tibi, gondoltam, hiheti ugyan, hogy az övé a pince és a birtok, de ez csak szánalmas, nevetséges téveszme. Hiszen nem rendelkezhet fölötte, már nem.
A járőrözés alatt mindvégig ilyeneken járt az eszem. Hosszú utat tettünk meg amúgy, s estére meglehetősen elfáradtam.
A tizedik napon, amit a pincében töltöttem, az őrök közé osztottak be. Unalmas munka volt, egész nap a pince lejárata mellett üldögéltem egy marcona alakkal, akit Karesznak szólíthattam volna, ha kedvem szottyant volna beszédbe elegyedni vele. Nem szottyant. A múlton méláztam és hatalmába kerített a vigasztalanság. Búsultam egyre, lógó orral.A tizenegyedik napon szakácskodtam. Semmi különös nem történt azon a napon, egészen estig, amikor is Valéria fölkeresett bennünket a szobánkban.
− Ügyesek voltatok, mindenütt helyt álltatok. Ezt hallottam felőletek – mosolygott ránk.
– A vitában is jól teljesítettetek. Örülök, hogy itt vagytok.
− Jó itt – feleltük.
− Ti nem gondoljátok azt, hogy ez az egész gyorsan elmúlik, ugye?
− Az Áramszünet?
− Természetesen arról beszélek.
− Nem, nem gondoljuk, hogy hamarosan vége lesz – mondta Kíra.
− Úgy véljük, nincs rá esély, hogy az emberek a közeljövőben megoldják a problémákat, amiből tengernyi akad. Talán technikailag sem, különösen, ha az egész Földre kiterjed a jelenség, de a szervezettség és az összetartás hiánya miatt még akkor sem menne gyorsan, ha nem az egész bolygót sújtotta az Áramszünet. Szerintünk generációk kellenek ahhoz, hogy kialakuljon egy újfajta rend és újabb nemzedékek, hogy újra meghatározóvá váljon a magas szintű technológia.
Valéria mindvégig a szemembe nézett, míg beszéltem. Mikor elhallgattam, így szólt:
− Pontosan ezért most és holnap meg holnapután fölértékelődnek az olyan csoportok, mint a miénk. Kevesen vagyunk, de tudjuk, mit akarunk.
− Túlélni?
− Annál sokkal többet – ingatta a fejét Valéria. – Nem azon tűnődünk, miért jutottunk ebbe a helyzetbe. Azon töprengünk, hogyan legyen ezután?
– Valójában mindegy, mi okozta az Áramszünetet – jegyezte meg Kíra. – Azok az idők már elmúltak, amikor minden jelenségre megfellebbezhetetlen, objektív és tudományos magyarázatok után kutattunk.
– Nem mintha nem lennének fontosak az okok és okozatok – egészítettem ki. – Bizonyos értelemben még fontosabbak is.Valéria intett, hogy ezt hagyjuk abba. Elhallgattunk.
– Hallottatok már az amisokról? – kérdezte.
− Igen – válaszoltam.
− Úgy kétszázezren élnek az Egyesült Államokban. Nem használnak semmit, ami elektromos. Ezzel védik a bolygót és a lelküket. Ha Amerikában is Áramszünet van, az amisok esélyei a legjobbak.
− Ebben egyetértünk – jelentette ki Kíra.
− Az amisok nem csak a szerintük lélekölő technikát – folytatta Valéria –, de egy sor eszmét is elutasítanak. Egyszerű, földhözragadt, mégis szép életet élnek. Komolyan veszik a hierarchiát és a közösségi szellemet, hisznek a családban és a hagyományban, kinevetik az emberi jogoknak nevezett fals jelszavakat, mert látják, hogy nincs mögöttük szív, csak megfontolás. Én három évig éltem Pennsylvaniában, többször megfordultam közöttük. Nagy lelki erő árad belőlük és mélységes, rendíthetetlen nyugalom. Amikor hazatértem, többször eljátszottam a gondolattal, hogy egy, az amishoz hasonló közösséget alapítok itt, Magyarországon. Az előkészületeket fontolgattam már, amikor bekövetkezett az a valami, ami miatt nincs áram és szétesett az állam meg a társadalom. Sajnos, nem tudtam időben megtenni a szükséges lépéseket. De nem adom föl. Szerencsém volt, hogy ide vetődtem, ebbe a pincébe. Szerencsém volt, hogy mások is idetaláltak, köztük ti.
Sandán pillantunk egymásra, s ezt Valéria észrvehette rajtunk, mert hirtelen megkeményedett a hangja:
– Ne ijedjetek meg! Nem szektát akarok alapítani, félre ne értsetek! Jövőt kívánok építeni, egy tiszta, élhető jövőt. Ha majd nemzedékek múltán vissza is tér az elek­tromosság korszaka, legyen alternatívája a technológia rabszolgaságának: a mi alternatívánk, a fenntartható élet, amelyben az ember nem rendeli alá magát saját találmányainak, tudományos fölfedezéseinek, hanem megmarad embernek, önálló, független lénynek, s nem válik önnön technikája szánalmas bábjává. Ti gondolkodó lények vagytok, számítok a megértésetekre! Ne aggódjatok, ne higgyétek, hogy rátok erőszakolok bármiféle ideológiát, ami idegen tőletek. Én a józanészre apellálok. Kizárólag a józanészre! És a vitában bebizonyosodott, hogy ti rendelkeztek ilyennel.
– Értjük már – vetettem közbe.
– Remek! – mosolygott újra Valéria. – Praktikusan mindez egyelőre csupán annyit jelent, hogy kiveszitek a részeteket a munkából. Még csak építkezünk, kísérletezünk. Ám hamarosan eljön az ideje, amikor véget ér a próbálkozás. Akkor megalapítjuk a közösségünket. Nem amissá szeretnék válni, és vallási alapokra sem kívánom helyezni az életünket, de a szabályokat le kell fektetni, az a mód, ahogyan régen éltünk, semmi jóra nem vezetett. Rá kell ébrednie mindenkinek, hogy a kötelességei ugyanolyan fontosak, mint a jogai. Mi több! A közösség szempontjából fontosabbak. Ezért kell a pontos, egyértelmű és közösség-szempontú szabályrendszer. Egy életmódot, egy életvitelt szeretnék kialakítani, értitek? Amely lehetővé teszi a hosszú távú gondolkodást, a virágzó jövendőt. Ez az én hitvallásom. Tűnődjetek ezen! Még a tervezés fázisában vagyunk. Ha majd ezen túljutunk, mindenkinek nyilatkoznia kell. Nektek is. Befogadtunk benneteket, szemben másokkal, akiket elutasítottunk, mert erről is tudnotok kell: akadtak ilyenek. Az elmúlt négy hónapban hét emberről döntöttünk úgy, hogy nem akarunk velük élni. Ti viszont köztünk vagytok. Remélem, akkor is köztünk maradtok, amikor belépünk a következő fázisba! És most jó éjszakát nektek.
Válaszra sem várva, faképnél hagyott bennünket. Egy ideig szótlanul ültünk, gondolatainkba merülve.
– Logikus, amit mond – szólt pár perc elteltével Kíra.
– Az. A kérdés, hogy miféle szabályokat alkot majd. A magam részéről a másik pince titokzatos lakói miatt aggódom. Itt csaknem mindenki keresetlenül őszinte. Akkor miért különül el Valéria családja? Már, ha valóban Valéria családja lakik ott.
– Jogos.
– Abban, amit a technológia rabszolgáiról mondott, természetesen igaza van. Ráadásul nem csupán a technika-függőség volt veszélyes, de az legalább annyira, hogy már nem ismertük a technikát, amit használtunk. Nem értettük, mitől és hogyan működik, nem tudtuk szétszerelni és összerakni. Az én gyerekkoromban a fiúk nagy része még szétszedte a játékait, hogy megnézze, mit talál belül, érdekelték az ok-okozati összefüggések. Az új évezredben viszont egyfelől már igen ritkán volt lehetséges szétszedni a dolgokat, másfelől nem is érdekelte a gyerekeket, mitől működik egy-egy eszköz. Működik és kész, az okok nem fontosak. Megszokták, hogy ami tönkremegy, azt ki kell dobni, a javíttatása alig olcsóbb, mint egy új beszerzése. A szerelés egyre jobban a karbantartásra korlátozódott, arra is elsősorban az autók esetében és a végtelenségig manipulálva… Ez is rabszolgaság, nem csak a kényelmi függőség és az, hogy sokan elsősorban a virtualitásban éltek…
– Vagyis teljes egészében az sem igaz, amit a magyarázatkeresésről mondtam – állapította meg Kíra tűnődve. − Legalábbis az egyedek szintjén nem. Az emberek nem keresték már az okokat…
– A társadalom vezető rétegei és prominensei viszont nagyon is! Teszem azt, az emberi géntérképet úgy keresték a biológusok, mint a bölcsek kövét hajdan az alkimisták. Azt ígérték, amint összeáll a humán genom, megszűnik a betegségek túlnyomó többsége és kétszáz évig élünk. Amikor azonban valóban elkészült a géntérkép, kiderült, hogy alig valamivel tudunk többet ennek birtokában, mint nélküle. Az ember bonyolultabb, nincsenek hozzá kódjaink.
– Viszont, ha jobban belegondolsz, a géntérképet is olyasminek szánták, mint az ipari technológiát: a kiváltságosok ismerik és segítségével bonyolult eszközöket gyártanak. A többi meg veszi, mint a cukrot. De a receptet nem kötik az orrára! És már nem is kíváncsi rá, mert elérték, hogy kivesszen belőle a kíváncsiság. A kíváncsiság kiváltság lett.
– Az autókat az utóbbi évtizedekben öltönyös urak szerelték számítógéppel és nem olajos kezű szakik… Igen, igazad van, Kíra, kedves, igazad van…
− Nem félek ettől a helytől – bújt hozzám Kíra. – Ettől függetlenül úgy hiszem, hasznos lesz az óvatosság.
Még tovább is beszélt, közben azonban vetkőzni és vetkőztetni kezdett. Nem is emlékszem a szavaira, a bőre tapintása, a csókjai, forró lélegzete minden egyebet elnyomott.

(Részlet a szerző Áramszünet című, a Kortárs Kiadónál megjelenő regényéből)