.svg)
Válaszok és ellenválaszok Trianontól az ötvenes évekig – A Gyergyószárhegyi Írótalálkozóról (I. rész)
A tizenharmadik alkalommal megszervezett Gyergyószárhegyi Írótalálkozóra idén október 14. és 16. között került sor. Az Antológiák népe címszó alatt futó rendezvény témája ezúttal a nemzedéki antológiák voltak, amelyeket a meghívottak röviden ismertettek a résztvevőkkel, végül pedig sor került a Csiki László-díjak átadására is. A kétévente megszervezett tábor idén is a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központban kapott helyet.
Az első nap eseményei röviden összefoglalhatóak: miközben a meghívottak a délután folyamán megérkeztek és elfoglalták szobáikat, addig a Csiki László-díj kuratóriuma egy zárt körű megbeszélésen tanácskozott a későbbi díjátadót illetően.
A második napot reggelivel és a rég nem látott ismerősök üdvözletével indították a résztvevők. Miután mindenki jól lakott, elkezdődhetett az előadássorozat, amely a nemzedéki antológiák köré összpontosult. A programot Markó Béla nyitotta meg, aki több antológia mellett az Alapművelet (1985) című kiadvány szerkesztője. Rövid áttekintést követően, amely során bevezette a bemutatásra váró generációs antológiákat, mesélt ezek irodalomtörténeti relevanciájáról és kiadásuknak körülményeiről, amelyek közül néhányat ő maga is közvetlenül átélt a hetvenes években.
Az első antológia, amelyről szó esett a Tizenegyek (1923) volt, amelyet Sántha Attila mutatott be. A Kolozsváron megjelent antológia egy irodalmi csoportosulás szerzőinek műveit sorakoztatja fel, verseket, prózát és tanulmányokat egyaránt. Ahogy a cím is rámutat, tizenegy szerzővel találkozhatunk a kötetben, amelyek közül Sántha Attila Balázs Ferencet és Tamási Áront emelte ki. Az antológia az első generációs megmozdulás Trianon után, amely a Kós Károly-féle újfajta transzilvanizmust képviseli, és az említett szerzők révén egyfajta mágikus realizmus jellemzi (erről rövid vita alakult ki a résztvevők között, továbbra is nyitott kérdés marad, hogy milyen viszonyban áll ez a Latin-amerikai mágikus realizmussal – szerk. megj.).
Sántha Attila Zsidó Ferencnek adta át a szót, aki az Új arcvonal (1931) és az Új erdélyi antológia (1937) című köteteket mutatta be. Az Új arcvonal 1931-ben jelent meg, nyolc évvel a Tizenegyek után, így attól elhatárolódva, annak kritikájaként is értelmezhető. Tizenkilenc szerző művei olvashatóak a kötetben, köztük Wass Albert és Kovács József, akik inkább realista eszközökkel dolgoznak. Hat évvel később jelenik meg az Új erdélyi antológia, amely közvetlen elődjével száll versenybe, bár a két kötet szerzői között elég nagy átfedés figyelhető meg. A szerzők névsora többek között az előző kötetet harsány kritikával illető Dsida Jenővel is bővül. Nem egy paradigmaváltó antológia, ugyanakkor szerkezetileg átfogóbb: a versek, prózák és kiáltvány jellegű tanulmányok mellett a szerzők életrajzi adatait is tartalmazza. A kötetek recepciója megosztó volt, sokak szerint olyan elvárásokat generáltak, amelyeknek nem feleltek meg, és bár a cél a generációs jelleg érvényesítése lett volna, ehelyett egyéni megvalósításokkal találkozik az olvasó.
A következő programpont a szocialista realizmussal és a sztálinista antológiákkal való ismerkedés volt Balázs Imre József révén, aki elmondta, hogy az antológia-forma több szempontból is illeszkedett a korszak társadalmi-politikai koncepciójához, többek között, mert önmagában is egy kollektív, közösségi relevancia hordozója. „Az antológia, mint médium a sztálinista időszakban megjeleníti azt a gondolatot és meggyőződést, hogy a művészet szükségszerűen társadalmi relevanciájú, illetve egy kollektív erőfeszítés része.” Ebben a korszakban az antológiák szervezőelve a reprezentativitás, egyaránt jelen vannak befutott és pályakezdő szerzők is. Példaként megemlítette a Hazánk magyar költői (1953), az Ünnepi szó (1950), illetve a Fogj bátran tollat! (1950) című antológiákat és röviden mesélt ezek ideológiai és irodalomtörténeti vonzatáról is.
A délelőtti előadásokat rövid viták és beszélgetések zárták, amely során a jelenlévők közül bárki hozzászólhatott a bemutatókhoz. Szó esett többek között a két világháború közötti irodalomközpontú rivalizálásról Magyarország és Erdély között, a transzilvanizmusról, transzilvanista önállóságról mint történelem által kikényszerített szükségszerűségről, és az egyes antológiákban megfigyelhető cenzúráról is. Ezek a beszélgetések az ebédlőasztalnál – transzilván szokáshoz híven – erdélyi csorba és töltöttkáposzta mellett folytatódtak.
