Válasz Veronából*

Egy foniáter előadását hallgatom az akadémia dísztermének utolsó sorában ülve. Szorongás fog el, amikor a kivetített laringoszkópiákat látom. Elképzelem, hogy az én hangszálaim mennyire megviseltek lehetnek az eddigi kísérletezésektől. Bevallom, nem szeretem az ilyen jellegű eszmefuttatásokat, mert pszeudotudományként értelmezik az éneklést.

Elönt az unalom és életbe lép az új szokásom. Csendben kisurranok a teremből, kilépek az épület kapuján. Rövid séta után egy üresen álló piazzára érek, ahonnan az eső már mindenkit elűzött. Ösztönösen irányt váltok, és a Via Cappellón találom magam, ahol az utcai lámpák megvilágítják az egyre sűrűbben hulló esőcseppeket. Egy borostyánnal felfuttatott ház árkádjai alatt összecsukom az esernyőmet, és beljebb kerülve, a belső udvar egyetlen erkélye alatt megállva rázendítek arra az énekre, ami mindig megteszi a hatását: Itt állok előtted, szívedre várva.

Egy koravén házmester nyit ajtót, a félhomályban kitapogatom a lépcsőfokokat és feljutok az erkélyre nyíló szobába, ahol megdöbbenésemre most nem Júlia vár, hanem egy vidám arcú, pápaszemes, szerecsen férfi. Kopott bibliából olvas fel: Visszaemlékezünk a halakra, amelyeket ettünk Égyiptomban ingyen…

Elárulja, hogy Zénónak hívják, megkér, hogy menjek vele az Adige partjára. Lesétálunk, és egy rövid kavicsdobálós megmérettetés után feltárja előttem életének legféltettebb titkait. Mauritániában látta meg a napvilágot, ezt követően démonok rabolták el, és emiatt sokáig személyiségzavarral küzdött. Később Verona zegzugaiban rejtőzködött, sosem volt állandó lakhelye, de most már gondtalanul tanyáz a város üresen maradt szobáinak egyikében, amikor épp nem a napi betevőre vadászik a folyóban. A halak képezik egyetlen táplálékát, melyeket állítása szerint sosem száll meg sötét szellem.

Egy márványpisztráng akad horogra. A tűzrakásról én gondoskodom. Egy cserépedényben forralom fel a vizet, amiben rövidesen elkezdődik a főzés. Zénó a tarsolyára mutat, abban kendőbe bugyolált kenyeret találok. A kenyeret olívaolajba mártva, önelégülten fogyasztjuk el a szerény ebédet. A folyó fölött gomolygó párában megpillantunk egy parasztembert, lovát vezeti át a sekély vízen. A ló hirtelen megbokrosodik, kirántja a kantárt gazdája kezéből és elszalad. Zénó a ló után ered, hihetetlen gyorsasággal éri utol, elé áll és egy keresztet vet a fejére. A tomboló állat egyből lecsillapodik. Kisegítem a parasztembert a vízből, aki megannyi hálaadó szóval halmoz el. Zénó felhívja figyelmét, hogy lovában sose bízzon, mert fiatalkorában táborégés üldözte el, és azóta gonosz szellemek veszik hatalmukba. Visszaúton arról beszél nekem, hogy számos ördögöt sikerült már kiűznie emberekből, de az állatok fölötti hatalmában mindig is kételkedett.

Erős késztetést érzek, hogy ezt a csodát minél több emberrel megosszam. Ismeretleneket ragadok meg az utcán, és próbálom szavakba önteni azt, ami történt, de a reakció elmarad. Meghúzódom egy sötét sikátorban, ahol a csatornák már több száz éve farkasszemet néznek egymással. A harmadik emeleti ablakból Zénó hajol ki és mér végig gyanakvóan. Kiolvassa belőlem, hogy kudarcot vallott a csoda világgá kürtölése. Szótlanul lejön és felkísér új otthonába. A Maffei család palazzójának tetőteraszán hat emberméretű istenség – Hercules, Iuppiter, Venus, Mercurius, Apollo és Minerva – fordít hátat nekünk. Térdre borulok az örvénylő lépcsőház szédületében, mire Zénó elém áll, felsegít, és a kőkorláthoz vezet. Elmerengve nézzük az éjszakába burkolózó terecskét. Egy kalmár mogorván ráfordítja kulcsát boltjának többzáras ajtajára, és elmerül a leltározásban. A lámpagyújtogató fényt derít egy rejtőzködő szerelmespárra, majd óvatosan halad tovább a tér még sötétben úszó szegleteibe.

Zénó szótlanul szívja be a sós, meleg levegőt, fejét néha ráhajtva a korlátból kimagasló Venus lábára. Kérdően nézek rá, ő pedig mintha a város minden sóhaját engedné ki magából: Visszaemlékezünk a halakra, amelyeket ettünk Égyiptomban ingyen…

Jegyzet

*     Válasz Papp Attila Zsolt Üzenet Veronába című írására (Helikon, 2024. január 10.).

‍