Valamikor. Most

Még a méltán híres és bölcs megállapítást is – „Cogito ergo sum” – félig-meddig fejtetőre kellett állítanunk. A „Gondolkodom, tehát vagyok” – tisztességes ember számára, azokban az időkben, csak némileg aktualizálva válhatott elfogadhatóvá. Mondjuk, így: „Gondolkodom, tehát NEM VAGYOK HAJLANDÓ.” Csúszómászóink között megmaradni és dolgozni-építeni: nem volt (és most sem az) egyszerű. Még kevésbé könnyű. Pontosítsunk: a mi „saját” csúszómászóink között. Jó bakancsra s megbízható „világjáró” botra volt szükséged, amennyiben arra szántad magad, hogy bátran átvágsz a gusztustalan és fenyegető pocsolyák miazmás levén. Szilágyi István vállalta a feladatot, az utat a kihívó, hétpróbás, de épp ezért férfiembert csábító terepen. Mert példát (is) kellett mutatni a környezetünkben is, de leginkább a még tapasztalatlan, de lelkes kezdőknek. És már elismert, „befutott”, jó nevű íróként is egyre csak építeni – vagyis szorgosan „bütykölni”: szaporítani a híressé vált nyomdai „kutyanyelvek” sorát – ezekre szeretett írni leginkább, még regényeket is, bámulatba és kétségbe ejtve bolhabetűit böngésző híveit – főleg a gépírókat. NEM VAGYOK HAJLANDÓ – ez sem volt kimondottan veszélytelen magatartás az elvtársi világban, de alkotó-teremtő igaz ember számára az egyetlen járható út, amint már említettük, de nem elégszer. Szilágyi példaadó s -mutató alkotónk volt és marad. Távozásakor sincs okunk sivalkodó jajveszékelésre, irodalmias(kodó) búcsúbeszédekre. Lát ő és hall mindent, így ezt is, odaátról, a Túlsó Partról. Integessünk talán szelíden, vagy tisztelegjünk katonásan, jelezve: megértettük és nem felejtjük a tanítást, nem veszítjük szem elől a példát. És gondolkodunk, tehát nem vagyunk hajlandók – holott ma is elvárnák tőlünk jó néhányan az üres tekintetű bólogatást (netán csinos zászlólengetést). De, amint már többször is említettük: „Gondolkodunk…”

További (végtelen) utad is legyen győzedelmes – Bajtársunk a horzsoló-koptató időben!

‍