„Valami olyan térbe érkeztem, ahol éppen lehet lennem” – Beszélgetés Wirth Imrével

– Sok helyen kiemelik, hogy több mint húsz év után jelentkezett 2018-ban verseskötettel (Ő volt a rejtélyes állat), amelyet 2020-ban a Lementem egy üveg borért Hajnóczynak című kötet követett. Hogyan értékeli ezeket az éveket alkotói szempontból, mi formálta a szemléletét, foglalkozott költészettel ebben az időszakban?

‍– Értékelni talán legkevésbé szeretném ezt a 24 évet, de nem azért, mert nem lehet, hanem mert egyszerűen csak éltem, és nem abban a koordinátarendszerben, amelynek fókuszában az írással kapcsolatos létezésmód helyezkedik el. Mintha egy függöny választott volna el ettől, és nem volt se erőm, se képességem talán, hogy igazán meglebbentsem ezt a függönyt. Miközben végig tudtam, hogy ott van. Ez a tudás gyakran fájdalmas volt. És tele volt szépséggel és új tapasztalattal, mert nőttek a gyerekeim, olvastam, olvastunk nekik végtelenül esténként. Ha valami formálta az irodalommal kapcsolatos szemléletemet, az a kívülmaradás „mitológiájának” megélése volt. Azóta megértő távolságtartással nézem a ténykedésemet. A versek akkor elérhetetlen partnak tűntek, sokáig csak prózát írtam, abban el tudtam menekülni a személyesség megjelenésének poétikai problémája elől.

‍
– Paul Celan és Pilinszky János munkásságáról írta a diplomamunkáját. A jelenlegi életszakaszában mire összpontosítana Pilinszky költészetének értelmezése során?

‍– A szakdolgozatom írtam „róluk” az esztétika szakon, költészetük néhány feltételezett, érintkező vonásáról. Azt hiszem, ez is egy menekülőút volt, félelem az írástól, a mélységtől, a téttől. Ugyanakkor Balassa Péter, akit egyszerre „apaként” szerettem és rettegtem, képes volt a jobbik énemet felszínre hozni, hogy komolyan vegyem magam, és így egy ideig párhuzamos világok határán fürdethettem az arcom, az egyetemi és talán majd írói boldogulás határvidékén.

Fotó: Bach Máté

‍
Visszanézve, mintha Pilinszkyt kevésbé értettem volna, mint ma. Vagy inkább rejtve maradt előttem sok minden, amit ma fontosnak tartok, éppen a személyesség Pandóra szelencéjének kinyílása miatt. A Trapéz és korlátban már minden megvan, elemi erővel, elmegy a falig, hogy megírja, végletekig átélje, miről kell lemondania. Utána mindez egymásra rétegződik és az elfogadásra hangolódik. Hozzám, a koromhoz képest Pilinszky már három éve nem ír verset és három év múlva meghal.

‍
– A PhD-ösztöndíját követően oktatóként vett részt az egyetemi szférában. Milyen témák foglalkoztatták ebben az időszakban? Mennyire volt meghatározó ez a korszak?

‍– Igazán „tékozló fiú” voltam. A posztgraduális képzés ideje alatt írtam a Történetek az eszkimóháborúból című kisregényemet, majd mégis tanítottam Hörcher Ferenc meghívására a Pázmány Péter Katolikus Egyetem esztétika szakán (kritikatörténet, kortárs kritika). Kenyeres Zoltán hívott az ELTE-re, a magyar tanszékre, itt is úgy éreztem, hogy végre be kell lépnem a szövegvilág bölcsészettudományi paradigmájának felnőttséggel csábító ajtaján, de mikor kaptam egy ösztöndíjat 1999-ben a Wannsee partján lévő irodalmi kollégiumba, akkor még nem tudtam, de eldőlt, hogy gyerek maradok. Elfogódottságomat, hogy azokkal együtt ülök értekezleten, akik tanítottak engem, Cholnoky Viktor novelláiba merüléssel próbáltam ellensúlyozni, magamat is szereplőnek képzelve. Továbbképzésen irodalomelmélet előadásokat kellett tartanom, a feminista kritika érdekelt. Kortárs szemináriumokat tartottam és a huszadik század első felének irodalmával foglalkoztam. Már nagyon nem találtam a helyem, miközben csoda volt, hogy ott lehetek. Ennek nem felejthető tapasztalata, az idegenség és a vágyódás összegubancolódott mintázata velem maradt.

‍
– 2002 óta szabadúszó, 2016 óta pedig a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa. Milyen tanulságai voltak ennek a (szabadúszó) életszakasznak?

‍– Igen. Azért megrendültem a saját „tékozlásomtól”, az erősödő kishitűségtől, miközben még kezdetben nyoma sem volt az idő múlása felett érzett aggodalomnak. Női magazinok olvasószerkesztője voltam és napi 10-15 kilométert futottam (és persze fociztam), mintha a világból szerettem volna kifutni, vagy elérni valahova. Alázatot tanultam egyre inkább a munkám során. A személyesség lebontását. Megsemmisülési gyakorlat volt, nagyon érzékeny és kedves kolléganők között. Az „én”-től való szabadulás, ami rejtve történik. Sok-sok emlék, amitől összerezzenek, később a testről szerzett mind lehangolóbb tudás és az érzelmek veszendőségének felismerése. És rengeteg ragyogó nap, amire már nem emlékszik senki.

‍
– Nemrég jelent meg a Lementem egy üveg borért Hajnóczynak című kötete. Irodalmi szempontból miképpen kapcsolódik Hajnóczy Péterhez, illetve a kortárs prózához vagy azok képviselőihez? Kinek hozna szívesen egy üveg bort a kortárs magyar irodalom képviselői közül?

‍– Hajnóczy egyre élőbb lett számomra. Még az egyetemen tanítottam A Halál kilovagolt Perzsiából című művét, és ahogy ott a szöveg leleplezi a beszélőt, ahogy az írás bekebelezi az elbeszélőt, megrendített. Élni kezdett számomra valaki, akiben magamra is ismertem, legalábbis a kiszolgáltatottságaival, esendőségével, a szellemeivel való viaskodásával. Az üres, hófehér lap rettenetes magányával és az írás, mint valami téttel bíró valóság káprázatával. A kortárs próza gazdag szövetében lennék Ariadné fonala – persze… Kemény Istvánnal majd’ minden héten ülünk a pomázi Lóitató kocsmában, neki csak ezért nem, de Sajó Lászlónak és KAF-nak szerető féltéssel hoznék egy üveg bort.

‍
– A kötetért idén elnyerte az Artisjus Irodalmi Díjat. Hogy látja, miért releváns a megszólalás szempontjából Ön számára a költészet, megtalálta a helyét benne?

‍– 2012-ben írtam először ismét verset, felfoghatatlan még most is, hogy megjelent azóta két verseskötetem, a díjról nem is beszélve. Nem tudom, miben találtam meg a „helyem”, amíg lehetőségem lesz rá, kerülni fogom ezt a pozíciót. Valami olyan térbe érkeztem, vagyok inkább, ahol éppen lehet lennem. Ahol ki merem mondani, hogy „én”, és le is szakadhatok róla azonnal. Ha nem fogadnám el a működésem olykor szánalmas, olykor napsütötte tényeit, érvénytelen lenne minden, amit írok.

‍
– Előző kötetének meghatározó alaptapasztalata volt az otthontalanság. Itt az emlékezet működése foglalkoztatja, egyik központi motívum a gyerekkor. Miért megy vissza ebbe a korszakba, mit keres itt? Egyik interjúban azt mondta, az itt szereplő versekben az idő kérdése a nyelv által felfüggesztődik. Mit jelent Önnek az idő, illetve milyen kérdés volt a legnagyobb horderejű a versek megírása során?

‍– Nem csak a versekben, de a lassan íródó és engem egyre jobban foglalkoztató mintha-regényemben (A név kátyú, vaddisznódagonya, omladék, szerelem) is kitüntetett szerepe van az emlékezetnek, mint ami narratívát képez minden között, ami létezik. Ennek a lehetősége, a vágy (amíg van), hogy összeérjenek a diribdarabok, és megszólaljon váratlanul valaki vagy valami, rólunk beszélve ismeretlenül is, bevilágítva egy üresnek hitt szobát, ami tele van játékkal, sőt én is ott kuporgok az asztala alatt és várok valamire, belép-e rég halott nagymamám, besántikál-e botjára támaszkodva nagyapám, ennek rabul ejtő varázsa, még ha lehet, melankolikus is, a teremtés reményével ajándékoz meg. Ha a szétszakadt időben létezik simogatás, majdnem minden lehetséges még.

‍
– Két ciklus címében is szerepel a csönd kifejezés. A Pannonhalmi Szemlének is volt tematikus száma a csendről 2019-ben. Ön miképp kapcsolódik ehhez a fogalomhoz?

– Biztos ez is a gyerekkor. Csönd az esti szobában és mozdulatlan félelem, van-e valaki az ágy, a függöny mögött, csönd a karácsonyi csengettyű előtti pillanatban, a rémület, hogy a csöndben semmi sincsen, csak üresség. A csönd egy gömb, ami végiggördül a lebontott ház udvarán. El lehet bújni benne. Ha nekiütközik a panelház falának, kiszakadnak belőle a hangok és jajgatni kezdenek az ablakok. Aztán csönd lesz.

‍– Jelenleg indián kiállítást szervez a Petőfi Irodalmi Múzeumban Rézbőrű volt az alkony címmel. Az új kötetében az Indiánszomorúság című verssel reflektál a témára. Össze tudná foglalni, saját életterében milyen szerepet töltöttek be az indiánok, valamint az ezzel kapcsolatos irodalom?

‍– Radnóti Miklós Gyerekkor és Mivégre? című verseiben is megidézi az indiánt (mint ahogy nagyon sok író és költő a huszadik század eleje óta), mindkettő a veszteség, az elmúlás kontextusában értelmezhető. Miközben sokunk gyerekkorában a játékhoz kapcsolódik az indiánregények világa, és a játék, az önfeledtség, a határátlépés alapmotívumai a Duna-kanyari és bakonyi indiánozásnak is. Az indián a múlt fikciója, a gyerek- és ifjúkor irodalma, ami keresi a találkozást velünk, és rajtunk múlik, hogyan fogadjuk közeledését. Megkínáljuk-e a békepipánkkal.

‍
– Az Élet és Irodalomban 2019-ben jelent meg Egy lassú élet című verse. Hogyan kapcsolódna ehhez a címhez saját élettörténete felől?

‍– Egy barátom már halott édesapja, aki az utolsó pillanatig hiperaktív volt, mondta többször, hogy egy lassú élet a vágya. Innen indult a vers. Az én élettörténetem úgy keveredett ebbe bele, hogy kedveltem őt. És hogy milyen is az a lassú élet, a halál felől nézve, mi marad a vágyból: „egy lassú élet oly lassanutolér, és indiánokfüstjében szúnyoggá válsz,egy lassú élet lehetsz még,marja szemed a sok emlék” .

‍

‍
Wirth Imre költő, író, irodalomtörténész, szerkesztő. 1964-ben született Budapesten. 1984–1991 között az ELTE BTK hallgatója, magyar–történelem–esztétika szakon végzett, diplomamunkáját Paul Celan és Pilinszky János munkásságáról írta. 1991–1994 között az ELTE BTK Irodalomtörténeti Intézetének ELTE-Soros posztdoktori PhD-ösztöndíjasa volt. 1995–1996-ban a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Esztétika Tanszékén oktató. 1996–2002 között az ELTE Bölcsészettudományi Kar magyar irodalom tanszékén tanársegéd. 2002–2011 között szabadúszó, magazinok olvasószerkesztője. 2011–2016 között a Műcsarnok kiadványainak olvasószerkesztője. 2016 óta a Petőfi Irodalmi Múzeumban dolgozik, a Médiatár munkatársa. Legutóbbi kötete: Lementem egy üveg borért Hajnóczynak (versek, Scolar, Budapest, 2020).