Vajon Nagyi Kolozsváron járt

Vajon az emberek tényleg elveszítették fogékonyságukat és igényüket a varázsra? – teszi fel a lényegi kérdést Vajon Nagyi legújabb kalandjai közepette, miközben éppen Kincses Kolozsvár utcáin cirkál unokája nyomában. Ahogyan a mesebelivé avanzsált város sem veszített hétköznapi forgatagából, úgy a szerző maga sem aprózta el: a varázs és a mese szükségességét latolgatja, környezetvédelmi és etikai kérdéseket feszeget, s közben tükröt is tart napjaink rohanó, „modern” világának. A Vajon Nagyi és az aranyásók folytatásaként megjelent ifjúsági meseregény rövid, „kényelmesen egydélutános”, ugyanakkor kifejezetten izgalmas olvasmányélményt nyújt.
Egyáltalán nem célom az első könyv ismertetése vagy méltatása, azonban fontosnak tartom kiemelni, hogy a két könyv között szoros viszony áll fenn. Bár utóbbi önmagában is jól megáll a lábán, mégis számos visszacsatolás jelenik meg benne, így a második kötetet inkább a teljes narratíva, az előzmények és a karakterek hátterének ismeretében érdemes olvasni. A történet ezúttal is magával ragadó, csupán annyi különbséggel, hogy az újabb kalandot a Nagyi perspektívájából követhetjük nyomon. A szereplők adottak, Vajon Nagyit a Kérdőjeles és Felkiáltójeles manók párosa kíséri Kolozsvár utcáin, de míg az előző részben Ferkó törekedett a Nagyi kiszabadítására, addig most utóbbi indul unokája keresésére.
Az amúgy szerethető s egyben elgondolkodtató történeten túlmenően az az igazán érdekes, ahogyan Szabó Róbert Csaba mesét ír és a mesével bánik. A repertoárjában eddig főleg felnőtteknek szóló rövidprózai alkotásokat publikáló szerző a Vajon Nagyi-történetekkel egy új olvasóközönséget céloz meg. A szövegen tagadhatatlanul megmutatkozik a szerző mesékre vonatkozó ars poeticája: a gyerekek nem buták, és nagy hiba a nekik szóló irodalom kapcsán annak nézni őket. Az alkotás eleve kompetens olvasókat feltételez, megértésre és befogadásra képes, sőt fogékony közönségnek tartja a gyerekeket. A szöveg nem magyarázó vagy didaktikus, inkább rámutató és figyelemfelkeltő erővel bír. A nyelvezet könnyedén értelmezhető a gyerekek számára, mégis sokszínű és jól válogatott, a felnőtt olvasó szempontjából sem tűnik egyszerűsített beszédnek. A történet sem reked meg a városi kaland fonalán, olyan problémákat és felvetéseket is belecsempész, melyek főleg a „felnőttek világának” részét képezik, azonban ilyen formában érdekfeszítőbbé, s elgondolkodtatóbbá válhatnak a gyerekek számára is. Vajon Nagyi már rögtön a történet elején, Kolozsvárra érkezésekor megjegyzést tesz a dühösen száguldozó emberekre, illetve az első könyvben történtek apropóján, egyfajta visszacsatolásként itt is említésre kerül az aranyvárosi, azaz a verespataki ügy. A környezetre és a társadalmi kérdésekre rámutató részletek finoman szövődnek bele a mese narratívájába. A történet szerves részét képezik, vagy csupán elejtett gondolatokként, megjegyzésekként szerepelnek, ám minden esetben koherensek a kontextussal. Elsősorban lokális viszonylatban értelmezhetők a felvetett problémák, de univerzalitásuk miatt az adott helyszíneken nem jártas olvasók számára is befogadhatóvá válnak.
A szerző meséhez való viszonyulása kapcsán szintén érdekes, ahogyan az alkotás körbejárja a műfaj kereteit, miközben pont a mese legitimitására kérdez rá. A klasszikus értelemben vett mesék a valóságból, az élet nehézségeiből, az adott kultúrák hiedelem- és szokásvilágából merítenek. A tárgyalt szöveg sokkal inkább értelmezhető modern mesének, ami az univerzálisnak tekinthető problémákat és állapotokat lokális viszonylatban tárgyalja, konkrét helyszínhez és közeghez kapcsolja. A modern világ „nagy” kérdései köszönnek vissza a történetben. Nem egy teljességében fiktív, eleve mesebeliként predestinált világban járunk, inkább a realitás és a fikció finom érintkezéséről van szó, ahol fennáll a varázslat, de a mesebeli felismerhetetlensége és teljes tagadása is. Vajon Nagyi világa úgy válik mesebelivé, hogy a realitás referenciapontjai bele vannak szőve a történet amúgy fiktív világába, így bár tudjuk, hogy mesét olvasunk, nem tudunk teljesen elszakadni a valóságtól. A mesebeli és a valós nem kizárják egymást, hanem egymásmellettiségüket, érintkezési és kapcsolódási pontjaikat emelik ki. Ezt lovagolja meg a meseregény egy kifejezetten érdekes momentuma is, mikor a Vajon Nagyi és az aranyásók fizikai könyv valójában is felbukkan a történetben. „A csikóhal a táskájában kezdett kotorászni, végül diadalittasan előhúzott egy rajzokkal illusztrált könyvet, aminek a borítóján címként a Nagyi neve szerepelt. – Persze, nem úgy értem, hogy ti vagytok azok, hanem a könyv szereplőinek a jelmezeibe öltöztetek! És ez zseniális, pont itt, pont ezen a tüntetésen! – lelkendezett. – Vajon Nagyi, Aranyváros, ami pont olyan, mint Verespatak, csak mesebeli, értitek!” Ugyan megtudjuk, hogy a könyvet a történet szerint Zsuzsi, Ferkó első kötetbeli gyerekkori barátjának az apja írta a gyerekek és a Nagyi meséi alapján (amit előbbiek már csak fikciónak, utóbbi pedig a jelen valóságának él meg), mégis a könyv szerepeltetése, az intertextualitás is igyekszik legitimizálni a mesebeli és a reális világ egységét, miközben a valóságok rétegződnek.
A történet kellően kalandos, a feszültség majdhogynem a lezárásig fokozódik, azonban a konfliktus merőben eltér a klasszikus értelemben vett jó és gonosz összecsapásától. A szereplők a bonyodalom lezárásaként szolgáló „összecsapás” végére csak bizonyos konszenzusra jutnak, egy kellően lekerekített történetre váró olvasó kissé üres kézzel marad a lezárás után. Mindemellett a hős szerepébe állított Vajon Nagyi törekvései is tulajdonképpen kudarcba fulladnak, nem tudja megakadályozni a manók távozását, s így mögöttes értelemben a varázs eltűnésének sem tudja útját állni. Nem marad alul konkrét küzdelemben, de az ütköztetett érdekek konfliktusából sem kerül ki végül győztesen. A kurta befejezés végülis elgondolkodtató lett, nem éppen „megúszós”, azonban a hátrahagyott űr miatt inkább további magyarázatokat, lehetséges folytatást, vagy legalábbis pontosabb lezárást igényelne.
Elengedhetetlen szót ejteni az illusztrációkról is, hiszen Orosz Annabella rajzai a borítótól és a címnegyedtől egészen a tartalomjegyzékig szerves részét képezik a könyv egészének. A rajzok kellően absztraktak, mégis precízek, jól felismerhetők a kolozsvári helyszínek, ezáltal a valóságot tükrözik, mégis meseszerűek. Az olvasás folyamatát nem megszakítják, sokkal inkább támogatják a szövegrészek közé beszúrt, legtöbbször egész oldalas rajzok. A beszédes illusztráció majdhogynem önállóan is képes a történet képi elbeszélésére, de nem csak vizuálissá teszi a főszövegben elbeszélteket, szoros viszony áll fenn kép és szöveg között, s így egyfajta multimediális narráció jön létre. Különösen látványos a gyorsaságot, a tömeg kavalkádját szemléltető elmosódó, színes ábrázolásmód. Továbbá a textus a külalak szempontjából is összhangban van a képekkel és a tartalommal: a szöveg inkább egy gyermekkönyvekre jobban jellemző, esztétikus betűtípusba van szedve a nyomtatott szövegekre általában jellemző talpas, változó szélességű betűkészlethez képest.
Végsősoron a Vajon Nagyi és a száguldó város az első rész alapján kialakított elvárásoknak is eleget téve mutat be egy modern világbeli (kolozsvári) mesét. Az érintett témák relevanciája, illetve az azokra irányuló figyelemfelkeltés okán nem csak a gyerekeknek, hanem a felnőtteknek is értékes olvasmányélményt képes nyújtani, miközben rajzaival gyönyörködtet, s úgy szórakoztat, hogy mégis továbbgondolásra és mélyebb értelmezésre sarkall.

Szabó Róbert Csaba: Vajon Nagyi és a száguldó város. Gutenberg, Csíkszereda, 2020.