Üzenet a csillagállásról

Szilágyi István 85 éves

‍

Merjünk-e művek mellett az íróra is figyelni, ha szigorúan hárítja a kérdéseket?

Kérdezzük a leírtakat, születésnapon is; itt vannak írásai. A Digitális Irodalmi Akadémia révén elérhetők – a kíváncsi olvasónak nyújtott ajándék (érjük be vele?). De böngészhetünk onnan kimaradtakat és műveiről szólókat: megannyi tűnődés ember és mindenkori jelene viszonyáról. Az író Rousseau-féle elvonulásokkal ellensúlyozza a vasverő-képet, amellyel környezete azonosítani próbálja. A fémtárgyak gondos készítésében ott ugyan a lélekpróbáló türelem, de az erdei, hegyi rejtekhelyek csöndjében: a lélegzet visszafojtásában is. Csoportos és egyéni terheket – történelmet – hordozó vízsodrás? „(...)negyven éve a Szamos az ablakunk alatt folyik, ami ugyan nem egy igazi nagyvíz, de örökös víz” – tűnődik az időről Fekete Vincének adott interjújában („Én mindig folyóra, nagyvíz mellé vágytam” – Székelyföld, 2008 augusztus).

Nagy esemény a név megszerzése, a „beérkezés”, módja sem érdektelen. A magyar irodalom erdélyi értelmezésében is erős tagolóelv volt a csoporthoz tartozás. A nyers valót átlényegítő életességről, gondolatiságról szólt Szabó Gyula író, amikor az erdélyi írónemzedékek különbségéről és reménybeli összeéréséről töprengett – bár a fiatal Szilágyi Istvánban az egyre érettebb prózával jelentkező, bár a nemzedéknek nevezhető csoportba nem a többiekkel vállvetve, hanem „kicsit külön” úton járó érkező szerzőt üdvözölte (Utunk, 1967. december 29.). Ez az író tiltakozik is a nemzedéki besorolás ellen, nem is: „azt a törvényt, hogy ami apámnak jó volt, jó lesz nekem is, sokan szegték meg közülünk” – állítja. Ugyanakkor mintha a személyiség belső visszhangossága teremtené a mi-tudatot: „Mintha valami különös tehetetlenség folytán barkába, fűbe-fába, zúzmara-bóbitás bogáncsba kényszerültünk volna szétszórni magunk; hogy aztán valahányszor bozótban, virágban, hínárban kelljen fölkutatnunk szétmorzsolódó énünk allúviumát, s összerakjunk belőle valami önmagunkról elképzelhetőt” (Hiányérzet-kráterek). Hordozzuk magunkban a korábbi éneket (én-eket), az emlékezés rendezés, hangsúlyok alkalmazása, a helyzet rögzítése: örökös előmunkálat. „Maga mit csinál, kérdezte Domokos. Írok. Erre fintor. Mit? – Novellát.
Erre is fintor. Ez mind az? – Igen, mondom, de van még belőle a szekrény tetején is. Sőt magyarázom: az Utunk valami pályázatot hirdetett, gondoltam, beküldöm. Újabb fintor, de most már afféle jótanulókat büntető: »ezeknek«? Hervay fölbátorodva a Domokos fintorain, meg tán a nagyobb diák jogán menten okítani kezdett: Vigyázni kell, fiú. Az ember ne adja el magát, valahogy így.” (Szilágyi István: Huszonéves „nagyöregek”)

A Kő hull apadó kútba című regényt érettségi előtt álló kolozsvári diákoknak tanítva tudomásul kellett vennem: sehogysem a stílust: a történetet akarták nyomozni. (És hány nyelven olvasható ez a regényformájú dráma és ez a kimunkált, elidőzésre hívó prózanyelv hány meg hány díjat eredményezett az 1975-ös Pezsgő-díj óta!) De a szerző legalább annyira értékeli a szűkebb körű, személyesebb találkozást olvasóival, a pályatárs elismerő félszavát, hiszen az elbeszélő hangulatba feledkezés öröme, a mondatszövevény kialakítása időtlenséggé váló kegyelempercek és idegtépő évek munkája, lényege. Réges-régi, sejtjeiben megújuló elvárás önmagával szemben; ezt sugallta Szilágyi egy emlékezetes találkozása a kolozsvári magyar szakos egyetemi hallgatókkal a 90-es évek derekán a Bölcsészkaron.

Hangzások, jelenetek felidézése: balsejtelmek örökös újraélése? „Azt meg akkor még a felnőttek sem látták előre, hogy egyszer csak rekvirálni kezdik a Kraszna utcai szép fót-ökröket; vagy hogy a diákok ének nélkül ballagnak majd el a rákövetkező nyáron – s nem afféle szent hévvel, mint negyvennyolcas elődeik – a háborúba. Aztán meg, ha amúgy sem lesz kinek szóljon a kollégium tornyában a harang, minek üljön az is ott tovább; véletlenül éppen végignézhettem, mint cipelik le az öreg schola grádicsán a katonák. De egyelőre valamirevaló felismerésekre a fémek »lélekvándorlását« illetően még ez a látványosság sem késztetett.” (Szilágyi István: Katlanváros)

Az Agancsbozót értelmezésekor – a Kő hull apadó kútba című (1975-ben megjelent) regényére utalva – Thomka Beáta elemi veszélyeztettség állapotát érzékelte: „A kivételes hatású műélmények rendszerint felfokozzák bennünk az érdeklődést az iránt a lény iránt, aki a műalkotás idejére jelenlevővé teszi, univerzumának részeként felfedni engedi magát, majd visszavonul és rejtőzik, hogy művenként más-más alakban öltsön testet. A szerzőtől lényegesen bonyolultabb kategóriáról van szó, egész jelenségsorról, -rendszerről, melynek felfejtésében az elbeszélő, a nézőpont stb. fogalmakra, illetve arra a rétegelt viszonyhálózatra támaszkodhatunk, melyet ezek a szerzővel s a műalkotás egyéb tényezőivel, konstitutív elemeivel létesítenek” (A befogadás kihívásai I. A csapda mint menedék – Jelenkor, 1991/4.).

Történelmi virtualitásba visz az (erdélyi) internethasználat előtt a Hollóidőben is. „Honnan is kezdjük e titok szálalását? (…) Míg élünk, e titok pányváján fogunk kerengeni?” Van-e s ha van előzetes tudásra épül kollektív identitásunk? Hogyan próbál az ember (belső) szabadságra jutni a kijátszhatatlan(nak tűnő) politikai hatalommal szemben? Ezt Mester Béla doktori disszertációban fejtette ki (könyvalakban: Szilágyi István: Hatalom, ember, technika, 2004).

Találkoztam Szilágyi Istvánnal mint az Utunk főszerkesztő-helyettesi feladatait ellátó emberrel elszigetelésünk fokozódásának – 1980-as – éveiben, nyugtalan szellemével, számomra akkor valami titokzatos jóvátehetetlent jelző írásaiban. És láttam a Helikon főszerkesztőjeként hatalmasan egyensúlyozni a szokatlan anyagi és lapterjesztési feltételek között, fiatal munkatársakat a lap mellé szólítva, a felelős irodalmár elismerésre méltó szerepében (1990–2013).

Déry-díjas, József Attila-díjas, Kossuth-díjas író, a Nemzet Művésze díj birtokosa, de a 80. születésnapját őt a Petőfi Irodalmi Múzeumban köszöntők figyelmét Ady Zilahi ember nótája című versével próbálta magáról más szerzőre, az ünnepi fényről a történeteket rejtő vidék inspiráló homályára terelni („Istenem, csak egyszer lennék / Csókos, ifjú, boldog másik…”).

Ezen a csillagon című novelláskötetére koncentrálva (Utunk, 1967. február 10.) Szabó Gyula állapította meg Szilágyi István prózájáról, ezzel az író 85. születésnapján is egyetérthetünk:

„(…) különböző elemekből tevődik össze ez az irodalmi égitest”.

‍