Úton

A kalauz benyit a fülkébe. Morog az orra alatt, és kiveszi zsebéből a jegyellenőrző terminált. (Ami kinézetre egy mobiltelefon.) És már lendül is felé két másik mobilkészülék. A kalauz lecsipogtatja a QR- kódokat. A harmadik kód egy hagyományos, pénztárnál váltott menetjegyen van. (Persze ez sem az a kis sárga, kemény kartonlap, amilyent pályája kezdetén használt a vasút.) Ez egy másodpercnyi szimpátiát kelt az egyenruhásban.

A nő parasztasszony. (Ilyen már nincs is! Gazdálkodó van!) Meg lehet ismerni a ruhájáról. Ami tiszta és vasalt, de nem a legújabb divat szerinti. (Bár már nincs olyan, hogy legújabb divat. Divattorlódás van. A nőn fekete műszálas nadrág és vajszínű, gombos nyersselyem blúz. Ez talán soha nem is volt divatban.)

A másik két utas, egy vörös arcú szeplős meg egy hórihorgas, az új, de fantáziátlanul szabott öltönyökről ítélve, vigécféle lehet. Mégsem lehetnek azok, mert a vigécek, az üzletkötők, már saját autóval viszik az árumintát. Munkások ők, kiknek nem telik kocsira, vagy telik, de spórolnak a benzinnel, csak akkor használják, ha az egész családot kell vinni. Akkor éri meg.

A kalauz, ahogy fogja mindentudó készülékét, tőrré lényegíti azt át. De nem azzal döf. Inkább szavakkal:

– Változott a menetrend. Nem áll meg mindenütt ez a szerelvény.

– Hol nem áll meg? – kérdi a vörös férfi.

– Például Szolnokon.

– De hát én éppen oda tartok!

– Sajnálom.

– Miért adták ki nekem Szolnokig a jegyet?

– Nem tudom. Természetesen majd reklamálhat az állomáson.

– Hogy reklamálhatnék, ha meg sem áll Szolnokon?

– Szoboszlón megáll. Ott reklamálhat. És felszállhat egy következő személyre. Amelyik Szolnokon is megáll. Ott újra reklamálhat.

– Kabán sem áll meg? – kérdi a másik férfi.

– Ott sem. Mert sztrájkol a vasúti szolgálattevő. Magának is Szoboszlón kell átszállnia.

– És nekem? Én Ceglédre mennék – kérdi riadtan az asszony.

– Cegléden… – és látszik a kalauz elsimuló homlokán, hogy úgy döntött: megkegyelmez utasának. – Cegléden megáll. Nyugodt lehet.

A kalauz lezuhan a kupéülésre. Kimerítette az önlegyőzés. Egy félliteres műanyagpalackból kiissza az utolsó korty vizet. Nagy levegőt vesz.

– Jól van? – kérdi a nő.

– Jól, köszönöm. Dehogy vagyok jól! Hajnali négyig nem tudtam elaludni. Akkor meg azt álmodtam, hogy egy nagy fekete bogár bemászott a fülembe, és már az agyamba kezdi belefúrni magát!

– Ilyeneket én is szoktam – mondja a szeplős férfi, s hangjában inkább elégedettség van, mint részvét. – Csak nem bogárral, hanem kullanccsal. Biztos azért, mert egyszer tényleg belemászott egy kullancs a fülembe. Orvos szedte ki. Úgy megszívta magát a véremmel…

– A Lyme-kórt elkapta?

– Szerencsére nem.

A kalauz legyint. Az asszony pogácsát kínál körbe. Mind vesznek. Elgondolkodva rágnak.

– Az álmok csak álmok, nem a valóság – szakítja meg a csendet a vidéki nő. – Nincs mit adni rájuk. Az foglalkozzon velük, akinek nincs jobb dolga. Nekünk van. Nyakunkon a tengeri. A kombájnos megfizethetetlen. Törni sem győznénk. Napszámos nélkül? Pláne, hogy az uramnak fáj a dereka. Csak a fotelben tud aludni. De ha a kutya vakkant, rögtön felébred. Igaz, háromszor törtek be hozzánk. Mindig ugyanazok. A Poszik testvérek. Sosem lett bajuk belőle. Még minket fenyegettek. Az uram szerint ez a világ a pokolra jut. Nincs igaza. Ha eddig nem jutott, már nem fog. Kibírjuk. Na, vegyenek még!

– Kölyökkoromban én is loptam – mondja a magas férfi. – Szenet meg fát. Pedig volt nekünk is, de olyan izgalmas volt beosonni a szomszéd portájára. Apám megtudta. Úgy elvert a szíjával, hogy még most is látszanak a nyomai a hátamon. Apám nem volt rossz ember, csak akár búsongott, akár danolt, a szíj után nyúlt. Ez szórakoztatta. Nevetett, ha üvöltöttem. Viszont állatot sosem bántott. Húst is alig evett.

– Az állatokat én is sajnálom – bólogat az alacsonyabb férfi. – Az is olyan, mint az ember. A malacnak a koca meg a kan: a szülei. Nekem három gyermekem van. Meg egy autóm. Egy igazán szuper. Nagyon vágytam rá. Tíz évig spóroltam. De ha most végiggondolom az életemet, mégis mindig az a kanális jut eszembe, ahol pulyaként pecáztam. Az volt jó, nem az autópályán száguldani.

– A peca szent dolog – jegyzi meg a magas.

– Viszont lelkiismeret-furdalásom van. A halak miatt, amiket kifogtam. Mert megöltük őket.

– Máshogy nem lehet őket megenni. És mára amúgy is elpusztultak volna.

– Valahogy minden zavaros, ami ma van. Vagy unalmas. A régi jó dolgok kihulltak. Már orosz lekvár sincs. Az orosz laktanya boltjában árulták. Civileknek is.

– Sztálinszalonna lehetett az.

– Hol volt már akkor Sztálin! Lekvár volt. Jó lekvár!

– Még ugyan sokféle lekvárt lehet kapni!

– Az mind csak színezett cukor.

– Állatot leölni bűn – folytatja a korábbi gondolatot az asszony. – De bocsánatos bűn, mert enni csak kell valamit. Nem élhetünk puliszkán, mint nagyanyáink. És az állat is öl. A tyúk megeszi a bogarat, pondrót. A minap az egyik kendermagosom egészben bekapott egy egeret. Nehezen, de lenyelte.

Az útitársak elképzelik az aktust és álmélkodnak. A vörös arcú férfi elismeréssel hangjában mondja:

– Igazán mohó jószág! És maga levágta már ezt a tyúkot?

– Majd vasárnap. Nem zavar, hogy egeret evett. Én már tyúkhúst fogok.

– A tyúk megöli a kisebb állatot, de tyúkot nem öl! – fordítja a magas férfi új, vészterhes irányba a beszélgetést. – Az ember viszont leginkább a másik embert öli. Egész élete során. Azzal, hogy szidja és megjegyzéseket tesz rá. Már aludni sem tudok ettől. Meg persze a háborúk, amit most is csinálnak az iszlámok! Nincs az embertől alávalóbb fajta!

– Nincs! – bólint a vöröshajú. – De legalább nem eszi meg, akit megölt!

– Mééég nem! De eljöhet az is.

A fülke utasai előtt kibomló kannibálorgia képét egy új utas oszlatja szét. Titkárnő kinézetű fiatal hölgy. A haja tépettre vágott és szolidan melírozott. Olyan, amit mindenki szeretne megsimogatni. Az érkező a kalauz felé mutatja a menetjegyét, aki nem veszi elő a készülékét, csak bólint a fejével.

– Tegye el, hiszek magának.

– Megtisztel vele.

Aztán mégis lecsipogtatja a jegyet.

– Muszáj. Újabban utánunk is szaglásznak. A jegyellenőr-ellenőrök. Néhány kalauz saját zsebre dolgozott, az igaz. Egy ezresért engedték, hogy a bliccelő eljusson Pestre. Vagy akár Győrbe. Ahová magácska is tart.

– Én nem Győrbe megyek, hanem Münchenbe.

– Megvehette volna egyben a jegyet odáig. Olcsóbb lett volna.

– Győrtől ingyenes az utazás. Az OPV fizeti.

– Mi az az OPV?

– Óvodapedagógusok Világszövetsége. Idén Münchenben lesz a konferenciánk. A magyar csoport Győrben saját vagont kap. Sokan megyünk. Mi nagyon aktívan…

– Tehát ön óvónő.

– Igen. Mestervizsgás.

– Nekem volt egy óvónő menyasszonyom – szólal meg váratlan hevességgel a magas férfi. – De… visszament a bolt. Lecsapta a kezemről egy orvos.

– Az én férjem is orvos. Vagyis a volt férjem. Mert válunk.

– Az a fickó, az orvos, Kanadába vitte Bettit. Szerintem azért, hogy ne találkozhasson velem. Nagy házuk van. Gyerek nincs. Velem lett volna már… nem is tudom, mennyi.

– Nekünk sincs gyerekünk. Mondhatom, hogy szerencsére. Huhh… jól kiadtam magam.

A magas férfi a jobb mutatóujját figyelmeztetően felemeli:

– Az a jó, ha az ember olyat választ, aki… hát… anyagilag is az ő színvonalán van. Én hidegburkoló vagyok, hozzám illik egy eladó, egy postás, egy újságárus, egy cukrász…

– Van már kiszemeltje? – kérdi a gazdasszony.

– Van. Egy cukrászlány.

– Az remek. Majd készít otthon is tortákat.

– Bár eljutnánk odáig! Mindennap beszélünk, mert reggel nála iszom meg a kávém, és próbálom elhívni moziba, étterembe, focimeccsre, de ilyen helyekre nem jár. Hová hívjam? Cukrászdába? Abból elege van.

– Mi érdekli?

– Érdekli… a divat. Meg a Forma–1. De az idei magyar nagydíjon már túl vagyunk.

– Hívja el a kamionok futamára! – javasolja a másik férfi. – Az a jövő héten lesz. Ott igazán izgalmasak a balesetek.

– Megkérdezem. A bátyja is kamionos volt. Moszkvánál meglőtték, a pakolóhelyen nem akart tejelni a védelmi maffiának. Túlélte, de már nem kamionozik. Pizzát hord ki biciklivel.

– Az én fiam is! – mondja kacagva az idősebb asszony. – Inkább, mint hogy a háznál segítene! Nincs bejelentve, fizetést sem kap. Csak a borravaló az övé. Nem tudom, mennyi lehet, mert minden este elveri a játékteremben. Hanem ezek a pizzások nagyon meggazdagodtak a covidban! Pedig mi a pizza? Lepény. Egy bundáskenyérnek a nyomába sem ér. Miért nem kopasztott tyúkot rendelnek az emberek? Én hordanám. Hordom is! De csak három házhoz. És ott forintra vissza kell adnom. Sóher népség lakik mifelénk. Legalábbis az idősebb. Megfogja a garast. Ebben nőtt föl. Én is ilyen vagyok különben. Meg az uram is. Gyűjtünk, gyűjtünk, de minek? Lehet, se a falusi háznak, se a földnek nem lesz értéke, mire a fiam odáig jut. De nem bírunk szórakozni, utazgatni. Fáj, hogy a semmire elúszik a pénz. A tévét nézzük este. Az is egy semmi már. A Kerék volt az utolsó jó adás.

– Az autósmagazin? – kérdi a vörös hajú férfi.

– A Szerencsekerék. Azt megfejtettük. Na, még a lakodalom a szórakozás. Annak még megadják a módját. Hajnalig zenélnek a cigányok. Csak már felénk is a legtöbb házasság válással végződik. De azért a második, harmadik esküvő is parádés. Én szoktam a főzősátorban dirigálni. Jó pénz. Viszont nekem az urammal nem volt lakodalmunk, nem volt miből tartani. Őt is, engem is kitagadtak a szülők.

– Mit követtek el? – kérdi meglepve a fiatal nő.

– Semmit. Hanem a két család, a Takács meg a Balogh, halálos haragban állt egymással. Az utcán nem szóltak egymáshoz, a piacon, a templomban ellenkező szegletbe telepedtek le. Mi pedig elárultuk azzal a fajtánkat, hogy összejöttünk.

– Mi volt a nagy harag oka?

– Balogh nagyapám szerint az ő öccse egyszer, még a háború előtt, csutkát fuvarozott egy Takács fiúnak. A Tóninak. Vagy tán a Bandinak? És amikor azt leborította az udvarra, kérte volna a fuvardíjat. Ötven fillért. A Tóni vagy a Bandi?, viszont állította, hogy abban egyeztek meg: két kosár csutka a szekéren marad, az a fizetség. Na, erre nagyapám öccse elátkozta az egész Takács famíliát, kiköpött és elhajtott. Viszont az uram keresztapja szerint meg valamikor, még az első háború alatt egy Balogh elvitte egy Takács földjén letört tengeri felét, pedig harmados művelésben egyeztek meg.

– Ez nem volt szép dolog.

– Annak a Takácsnak volt nyolc hold saját művelésben lévő tengeriföldje is, amit ez a Balogh kétszer megkapált, ezért gondolta, hogy neki több tengeri jár. No de annyival? És ez a Balogh még meg is fenyegette a Takácsot, hogy ha vissza mer követelni egy szakajtónyit is a tengeriből, felgyújtja a házát. Amire az a Takács elátkozta az összes Baloghot a világon.

Az utasok emésztik a hallottakat. Aztán a két férfi készülődni kezd.

A kalauz értetlenül néz rájuk:

– Hát maguk?

– Szoboszló jön. Itt le kell szállnunk. Hogy majd átszállhassunk. Maga mondta – feleli zavartan a hórihorgas.

– Igaz. Én mondtam ezt. Én.

– És? Nem így lesz? Mégsem fog megállni itt a szerelvény?

– Nem tudom. És nincs a világon ember, aki ezt meg tudná mondani.

‍