Útmutató családi vállalkozásban dolgozóknak (Sokcsevits Judit Ráhel fordításában)

‍(Manuale per lavorare nell’azienda familiare)

‍

Az egyetlen dolog, ami hiányzik anyám szekrényéből, az egy hulla, de csak azért, mert azt a mélyhűtőben találnám.

Ez a falba mélyesztett, kábé két méter mély, egy méter széles, szűk hely, melyet egy kifakult zöld anyag függönyöz el, ami még nagyanyám ágytakarója volt egykor, tele van a jó lesz még valamirékkel és emlékekkel, melyek már csak anyám számára bírnak jelentéssel.

Ez a vendégszoba – nem mintha valaha is lettek voltak vendégeink – már kiskorom óta nyugtalansággal töltött el e miatt a feneketlen mélység miatt, ami egy sötét és komor világba vezet.

Múlt hónapban úgy döntöttem, kipucolom.

Anyám nem gyűjtögető, nem halmozza egyfolytában a tárgyakat, de közel áll hozzá.

Megőrizte a babám majd’ életnagyságú babakocsiját, baba nélkül.

Megtartotta a fűzőmet, amit elsőtől harmadikig hordtam középiskolás koromban. Nyikorgó barna bőrkorzett fényes vasmerevítőkkel, egészen az államig ért, és sehogy se tudtam elrejteni.

Eltette színes dobozokba, akkurátusan felcímkézve az összes könyvemet, füzetemet, firkámat az elsőtől az utolsó iskolaévig, de kidobta az anyák napjára büszkén készített munkáimat.

Sohasem értettem meg, hogy anyám emlékei egyenesen vagy fordítottan arányosak a helyfoglalás mértékével; hogy mi fontosabb neki, a rend vagy az újbóli felidézés nehézsége, minden egyes alkalommal, amikor elhúzza a zöld függönyt.

– Anyu, dobjuk ki ezt a lemezjátszót.

– Ne, még jó lehet, mondjuk a gyerekeknek.

– Már harminc éve csak a rádiója jó.

Két óra múlva még mindig a szoba közepén ültünk, egyik oldalról a megőrzendő, hasznos emlékek hegye (jó lesz még valamire), másik oldalról a szűrőn átment, kidobásra ítélt tárgyak kupaca.

A könyvek között megtaláltam az ötödik osztályos fogalmazásfüzetemet.

Az első oldalon egy nem túl eredeti cím olvasható: „Mi leszek, ha nagy leszek”.

Kíváncsian idézem fel a gyerekkori álmaimat; talán fodrász akartam lenni. Akkoriban ez nagyon divatos volt; vagy inkább tanár (egészen tavalyig akartam az lenni).

De semmi ilyesmi: „… ha nagy leszek, kertes házban akarok élni, lesz három gyerekem és egy kutyám, és az apukám cégénél fogok dolgozni…”

Újra elolvasom.

Nevetek.

Kertes ház: van.

Három gyerek: kettő van, bár ha beszámítom a Pán Péter-szindrómában szenvedő férjemet, három is megvan.

Kutya: van.

Folytatni az apám munkáját: pipa.

Már tizenkét évesen ott voltam mellette, mindenhova követtem, és megfigyeltem, mit csinál. Játék volt: szerettem körülötte sürögni és nézni, ahogy döntéseket hoz, kijavítja a munkások hibáit, ég a szemében a szenvedély.

Vezető volt. Az én hősöm.

Már elmúltam harminchat éves, és közben sok minden megváltozott, először is én, de ő mindig ugyanolyan maradt. Néha azt mondják, milyen szerencsés vagy, hogy apuddal dolgozhatsz, és én azt felelem, bizonyára, ha valaki más apja lenne.

A főnök lányának és emellett nőnek lenni súlyosbító körülmény, mindig jobban kell teljesíteni, mint másoknak: figyelmesebbnek, hozzáértőbbnek, jelenvalóbbnak kell lenni, és ezen kívül másoknál kevesebbnek is: kevesebb panasz, kevesebb pontatlanság és kevesebb késés.

A főnök lányának legalább húsz perccel a többiek előtt kell érkeznie, felkapcsolni a villanyokat, beizzítani a számítógépeket, szellőztetni, ellenőrizni, hogy van-e vécépapír a mosdókban, és ha szükséges, meghegyezni a ceruzákat.

A főnök lányának mindig mosolyognia kell, mindenkivel előzékenynek kell lennie, de szinte sosem lehet saját véleménye.

Évekig válaszoltam azt bizonyos telefonhívásokra, hogy egy pillanat, adom az apámat, mint valami tizenéves, akinek az apja engedélye kell, hogy bulizni menjen.

A pénzügyi és munkahelyi létezésem az ő alakjához fűződött, melynek köszönhetően profitálhattam a birodalomból, amit ő teremtett olyan áldozatok által, amiket nem tudok megérteni.

Ő késő estig dolgozott, míg én otthon elindítottam a mosást, megfőztem a vacsorát, pelenkát cseréltem.

Ő új ötleteken agyalt, de csakis bent az irodában, szombatonként, míg én a játszó gyerekeimmel körülvéve porszívóztam és vasaltam.

Ő vasárnap próbálta ki az új terveket, míg én a srácoknak segítettem a matematika- vagy olaszleckében, vagy festettem, ronda másolatait Picasso kubista, kék meg rózsaszín korszakának.

Mindenem, amim van, az ő érdeme: jól jövedelmező állás, szép ház, az emberekkel kapcsolatos szkepticizmus, a tövig rágott körmök, a félelem a hibázástól és a bizonyosság, hogy bármi is történjék a világon, az az én hibám.

Ő volt a vezetőm, olyannyira, hogy az egyetlen fix hivatkozási pontom lett, mint egy pásztor, aki vezeti a nyájat. Minden birka egy darabja a karakteremnek, a személyiségemnek, és mind ugyanazt az utat követi: az övét.

Az évek alatt felnőttem, megtanultam azt mondani a telefonba, hogy adom a tulajdonost, sőt, később már azt is merészeltem: a tulajdonos lánya vagyok, segíthetek valamiben?

Több szakasza van annak, ha a saját apáddal kell dolgoznod.

Az első a gyakorlat ideje, ami tizenöttől húsz évig terjedhet, mialatt az alany hallgat, engedelmeskedik, nem reagál, magába szív mindent, amit a munkában érdemes csinálni, és rájön, min kellene változtatni (de ezt magában tartja).

A második szakasz a fejlődés ideje, ami tíztől tizenöt évig terjed. A lány már ki-kinyilvánítja a saját véleményét, egyedül választja ki az üzleti levelek betűtípusát és sorközét, sőt, bizonyos esetekben ellentmond az apja megállapításainak.

Ezek hosszú és kemény évek, melyek során néhány lány összeomlik és távozik a cégtől, és inkább takarítói állást vállal, ami lehet, hogy alulfizetett, de ott legalább önállóan dönthet arról, milyen tisztítószert használjon.

A harmadik és egyben utolsó szakasz az öregség vagy a nyugdíjazás, mely néhány esetben munkaügyi, máskor fizikai és pszichológiai halállal végződik.

Apa és lánya kimerültek, talán a nő jobban, mint a férfi, már nem veszekednek, mindenki végzi a saját munkáját, és a szerepek végre tisztázódtak: a férfi hobbiból dolgozik, és továbbra is parancsokat osztogat a nyolcvanasok természetéből adódó intellektuális és biológiai képességekkel, a nő próbál túlélni a nyugdíjig, előmozdítva a céget, ami sosem volt az övé, szorongás elleni tablettákkal teletömve, pánikrohamokkal, szapora pulzussal, kiutat keresve a családi és társas kiteljesedésben.

Végül is azt hiszem, hogy ahhoz, hogy a saját apánkkal dolgozzunk, olyannak kell lenni, mint amilyen az anyám: megőrizni minden hasznos és haszontalan tárgyat, működőt és töröttet, helyeset vagy téveset, és kulcsra zárni őket egy szekrényben, várva, hogy idővel valaki felrázzon, hogy dobj már ki mindent.

Múlt hónapban elhúztam a zöld pamutfüggönyt a vendégszobában, egész testemmel beléptem a szekrénybe, majd kijöttem.

Nem estem bele semmilyen feneketlen mélységbe.

Kivettem a baba nélküli babakocsit a kidobandó holmik kupacából, és becsuktam magam mögött az ajtót.

‍

‍

Sokcsevits Judit Ráhel fordítása
1998, Balassagyarmat. Szülővárosában él.

‍