Útkereszteződés

Sötétlő esőfelhők vonultak a város fölött. A gyár legmagasabb, karcsú kéményéből felgomolygó füst összefonódott egy lecsüngő felhőfoszlánnyal, s csak tétovázva szakadtak ki egymás öleléséből, mikor ezek tovasiettek. A gyárudvaron cipőtalpak alatt csikorgó kavics és élénk társalgás jelezték a délutáni műszak végét.

– Hé, öreg, mér’ vagy olyan búvalbaszott? – lépett oda egy szőkésbarna, zsíroshajú suhanc egy magányosan bandukoló idősebb munkáshoz. Ez rá se hederített, lehajtott fejjel, gondolataiba merülve haladt tovább. A megismételt kérdésre felvonta szemöldökét, s megvető tekintettel mérte végig a fiút, különös figyelmet szentelve a görnyedt hátának.

– Hozzám beszélsz, te nyamvadt? A hetvenéves apámnak sincs ilyen hajlott háta, mint neked.

A fiú válasza késlekedés nélkül érkezett volna – egy balegyenes formájában –, ha hátulról le nem fogja valaki. Távolról alig észlelhető lökdösődés vette kezdetét, de néhány pillanat alatt el is csitult, s a két fél egymástól jókora távolságban indult meg ismét a kapu felé.

A parkolóhoz érve az idősebb férfi egy kissé rozzant, por lepte Opel felé vette az irányt, az anyósülésre szállt be.

– Mi történt? – kérdezte a felesége köszönés helyett.

– Kiszúrtad a karvalyszemeddel, mi?

A nő továbbra is kérdőn nézett rá.

– Kötekedni akart az a kis senkiházi – vetette oda a férfi, miközben végigsimított őszes, gyérülő haján, a tükörben ellenőrizve az eredményt. – Valami olyasmit kérdezett, hogy miért vagyok búvalbaszott.

– És miért vagy az?

– Hát te soha nem unod meg a veszekedést? Azt hittem, reggel óta kicsit lecsillapodtál! – csattant fel.

– Velem te ne ordibálj!

– Ki a fene ordibál? Most is nem te kezdted? Indulj már.

– Előbb kösd be magad.

– Majd bekötöm, ha úgy akarom.

– Most akard úgy!

– Indulj már el! – kattant a biztonsági öv csatja.

***

– Muszáj már ma este ott légy? – kérdezte a nő, szájához emelve a kávéscsészét. Egy pillanatra becsukta a szemét, élvezettel szippantott a kávé és a forró tej illatának elegyéből, majd kortyolt egy nagyot.

– Juli kibírna egy éjszakát felnőtt nélkül is, de megígértem neki, hogy holnap már hajnalban kimegyünk az erdőbe. Akar fényképezni. Tudod, napfelkelte után és naplemente előtt a legélesebbek a színek. De az erdő kora reggel a legizgalmasabb. Legalábbis ő ezt mondja – ocsúdott fel rövid monológjából a férfi.

A nő mosolyogva hallgatta válaszát.

– Megértem. De ha így áll a dolog, akkor hétfőig kell várnod – mondta tettetett sajnálkozással.

– Mire?

– Majd megtudod – mosolyodott el huncutul.

A férfi a nő pillantásába kapaszkodva próbálta kifürkészni a titkot, sikertelenül. Rövid csend állt be. Miközben a nőt nézte, tekintete néhány rakoncátlanul kunkorodó szőke hajszálon akadt meg, amik szinte áttetszőnek tűntek a laposan beáramló napfényben. Rég nem érzett nyugalom áradt szét benne. Milyen régóta is? A válás óta? Nem, dehogy...

– Lassan indulnom kéne – szakította félbe gondolatmenetét a nő hangja.

– Hát persze, nekem is.

Búcsúzás után még néhány pillanatig hunyorítva leste kedvese fénybevesző alakját, majd beszállt szürke terepjárójába és elindult.

***

A kis, poros Opel egy dombokkal körülölelt medence kanyargós útjain haladt. A távolban kéklő dombok szeszélyes cikcakkja lassan feloldódott a szürkületi homályban, s a völgyekben parányi fényfoltláncolatok tűntek fel. A kocsiba eső hűtötte levegő áramlott be.

– Huzat van – állapította meg színtelen hangon a nő.

A válasz csak egy másodperc erejéig égbe emelt tekintet volt, de az utat figyelve ezt ő nem láthatta.

– Nem húznád fel az ablakot? – kérdezte fojtott ingerültséggel.

– Parancsára, hölgyem.

– Nem értem, miért esik ez annyira nehezedre – folytatta most már sértődötten.

– Én sem értem, hogyan fázhat valaki folyamatosan. Nyár van, az Isten szerelmére!

– Ha nem csak magadra gondolnál, akkor talán megértenéd.

– Mindig erre lyukadunk ki – sóhajtott fásultan a férfi, s úgy döntött, inkább nem folytatja a vitát.

Egy ideje már szótlanul fürkészte a sűrűsödő homályt. Erdőborította hegyoldalra kapaszkodott az út, a holdsugár buja lombok sötétjén tört meg, s szilánkokban hullott az aszfaltra. A kocsi hörögve vette be az első hajtűkanyart.

– Talán ha nem négyesben lenne, nem zúgna ilyen csúnyán a motor – jegyezte meg színlelt hanyagsággal.

– Most jön az, hogy nem tudok vezetni? – fortyant fel a nő.

– Nem, szerintem az jön, hogy nem vagyok képes szerelőhöz vinni az autót – válaszolta gúnyosan.

– Miért? Nem így van?

– Dehogynem! Minek vigyem, ha semmi baja?

– Hogyhogy semmi baja? – képedt el a nő – Nem lehet rendesen váltani!

– Én bezzeg tudok! – mondta a férfi fölényesen.

– Mert úgy rángatod a váltót, mintha gyökerestül akarnád kitépni.

– Csináld te is azt! Vagy engedd, hogy én vezessek.

– De akkor visszafele is te fogsz! Nem vagyok taxisofőr, hogy hazaszállítsalak minden alkalommal, mikor inni támad kedved! – fenyegetőzött a nő.

– Most már alkoholista is vagyok? – dühödött fel a férfi.

– Nem, csak önző. Az épp elég!

– Vigyázz!

***

Az ablaküveg pórusain át a szurok mindent elnyomó, émelyítő szaga furakodott be a terepjáróba, s a motorzúgás egyenletes moraját munkagépek dübörgése nyelte el. A sofőr látva, hogy még jó darabig kell rostokolnia a tunyán araszoló kocsisorban, rágyújtott. Addigi ütemes ujjdobolása kezdett felszakadozni néhány slukk után, s derűs érdeklődéssel mustrálgatta az útjavítók balkáni szorgalmát.

A csikket hanyagul pöccintette ki az ablakon, de az ujjmozdulat olyan lendületesre sikeredett, hogy végül a frissen öntött aszfalton landolt.

– Bassza meg! – futott ki a száján félhangosan. Gyorsan felhúzta az ablakot, s mély összpontosítást színlelve hajtott tovább, sajnálatára még mindig csak lépésben. A szeme sarkából látta, ahogy a csikk röppályáját figyelemmel követő munkások élénk gesztikulálás közepette továbbítják feléje jókívánságaikat.

A dugóból kiérve mérgelődve pillantott órájára, azzal a biztos tudattal, hogy a lányával megbeszélt vacsorára nem ér oda időben. Kissé megkönnyebbülve állapította meg, hogy ha siet, csupán egy félórányit késik. Sebesen hagyta maga mögött a poros városszél sivár ipartelepeit, a visszapillantóban zsugorodó épülettömbökből végül csak a messzeségben pislákoló, aprócska fényfoltok maradtak.

Erdőborította hegyoldalra kapaszkodott az út, a holdsugár buja lombok sötétjén tört meg, s szilánkokban hullott az aszfaltra. A terepjáró szinte suhanva, alig lassulva vette sorra a hajtűkanyarokat. Sofőrjének feleszmélni sem volt ideje.

***

– Jól vagy? – kérdezték egymástól szinte egyszerre, pár másodpercnyi öntudatlan bénultság után.

– Azt hiszem – hebegte a nő meggyőződés nélkül, még mindig alig értve a történteket.

– Nem nyílik az ajtóm – mondta a férfi, egész felsőtestével lökdösve azt.

A nő rémülten kapott a zárhoz saját oldalán. Csak kiszállás után kezdte ismét érzékelni saját testét: reszkető lábát, hevesen dobogó szívét és sajgó állkapcsát. A férfi nehézkesen kászálódott ki, s feltekintve elborzadt a meredély és a segítségnyújtó karként lógó, átszakított korlát látványától.

– Csoda, hogy ilyen meredek lejtőn úgy csúsztunk le, hogy nem borult fel a kocsi – mondta. Tompult hangjába döbbenet és hála keveredett.

A nő arcáról fokozatosan olvadt le a rémület merevsége, majd kitört belőle a zokogás. A férfi átölelte, s szemét behunyva egyre erősebben szorította magához. Így álltak, míg a sírás pityergéssé csitult.

– Segítséget kéne hívjunk – vett erőt végül magán a férfi.

– Hol a telefonod? – kérdezte a nő szipogva.

– Az autóban valahol – hajolt be a nyitott ajtón, s kotorászni kezdett.

Az útról közeledő kocsizúgás hallatszott, majd erőteljes fékezés és fémes csattanás. Felnéztek és földbe gyökerezett lábbal pillantották meg a hatalmas robajjal lefelé bukfencező, feléjük tartó terepjárót.

Borcsa Imola 1990-ben született Kézdivásárhelyen. A kolozsvári Iuliu Haţieganu Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem gyógyszerészeti szakán végzett 2014-ben. Jelenleg Kolozsváron él.