.svg)
Amszterdam. Természetesen modern
1.
Az amszterdami állatkert szélén a Plantage Middenlaan földszintes házaira Pliniustól Linnéig természettudósok neveit írták, alattuk egy-egy tigris, oroszlán, zsiráf, majom és más állat képe a Natura Artis Magistra elvét hirdeti: a természet a művészet mestere. A 19. század első felében nyitották, és a mikrobák kiállításától a planetáriumig van itt szinte minden, ami a legkisebb lényektől a világegyetemig a felvilágosodás után feltárt világot mutatja be. A növények és állatok mellett a 20. század első felében múzeumot alapítottak más csodák számára is, ami az út kanyarulatánál, egy csatorna túloldalán, a Muiderpoort, a város egykori, már használaton kívüli kapuja mögött tűnik elő.
Az apró téglák, a csúcsos oszlopok, a vas virágdíszek között itt nem tigrisek és más egzotikus állatok díszítik a hatalmas épületet, hanem ázsiai és afrikai emberek. Többnyire munkavégzés: földművelés, aratás, farönkök és vizesvödrök görnyedt hordása közben. A fehér ruhás Vilma királynő egy 1926-os fotón óriási pálmafák, egyenruhás és zsakettes, érdemrendekkel, aranyláncokkal dekorált délceg férfiak között áll a hatalmas előcsarnokban a Koloniaal Museum megnyitóján. Akkor ez volt a város legnagyobb épülete. Sok tízezer tárgyat gyűjtöttek össze itt, de a nyersen a gyarmatokra utaló név valószínűleg már a század közepén is kellemetlen lehetett, 1950-ben átnevezték a trópusok múzeumának, 2023-ban pedig tovább egyszerűsítettek: a Wereldmuseum (teljes nevén a Világkultúrák Nemzeti Múzeuma) már maga a semleges teljesség. Így jutunk el a gyarmatoktól a világig, a hódítástól a lopás elismeréséig.
Építésekor a büszkeség, száz évvel később a szégyen sarkallt a névváltoztatásra. Alapításakor, még a 19. században, a holland uralom alatt álló területek bemutatása volt a cél. Sőt, túl a múzeumi funkción, egyfajta gyarmatreklám volt ez, ami további befektetésekre csábítja az üzletembereket. Akkor Hollandia büszkén mutatta indonéz és más délkelet-ázsiai, dél-afrikai, karibi és más dél-amerikai kincseit. Most a főlépcsőházban a több mint ötven évig uralkodó Vilma királynő és öntudatos középkori hódítók 20. századi arcképei mellett a középkori ázsiai domborművek más időszámításra, világra, életfelfogásra nyithatnak kaput. A múzeum időszaki kiállításai pedig a megváltozott holland és európai – és általában nyugati – gondolkodásmódra. Indonézia, az Antillák, Guinea ugyanott vannak – csak a nyugatiak tekintenek rájuk és lakóikra másképp, mint száz éve. A világ legtöbb állama felszabadult gyarmat. A történelem a gondolkodásmódok megváltozásának története is.
Lassú folyamat ez, és úgy tűnik, nálunk, a modern nyugati társadalmakban különösen lassú. Amíg egy múzeumig leszivárog a gondolkodásmód megváltozása, évtizedek telnek el. A Wereldmuseum egyik kiállításának alkotói történelmi csomópontok szikár elmesélésére és az erre adott kortárs művészi reakciókra fókuszálnak. A tények érdekesek. A reakciók néha igen, de többnyire nem. Mintha csak a korszellem szerint ismételnék a kötelezőnek vélt gesztusokat. A mélyebb megértés, a továbbgondolás, úgy látszik, hiányzik.
2.
A tények szikárak. Amszterdam alapításáról, birodalmakhoz viszonyított elhelyezkedéséről, a város és néhány tartomány önigazgatási vágyáról mesélnek. Prózai, polgári történet ez, a nemzetek történeteire általában jellemző mitikus szál nélkül. Mi van, ha V. Károly másképp dönt, és nem a spanyol koronához sorolja a németalföldi Habsburg-tartományokat, hanem a bécsihez? A dinasztikus érdekek, a vallási küzdelmek aztán átfolytak nemzeti, nyelvi csatározásokba, nemegyszer szétszakítva történelmi régiókat, hercegségeket, királyságokat. Amszterdamban, aztán a Holland Királyságban a polgárok kormányoztak, ők döntöttek; többnyire józanul. A királyok és királynők is polgárok voltak inkább, elsők az egyenlők között. Persze az egyenlők köre eleinte szűk volt, néhány százalék – az általános választójogot csak 1918–19-ben vezették be.
Prózaian kezdődött a nagy nyugati kaland is, előbb a várost sokáig ellenőrző Spanyolországban, aztán Németalföldön. Hajóik felmérték és lépésről lépésre meghódították a világot. A hollandok megküzdöttek a spanyolokkal, aztán az angolokkal. Önállóságukat megszerezték és megőrizték, de később az erősebb szigetországi gyarmatosítók ellenében alulmaradtak a tengerentúli hódításban. A zsákmány így is óriási volt. Batáviától Nieuw Amsterdamig – mai nevükön Jakartától New Yorkig – városokat alapítottak, holland mintára.
A WIC és a VOR, a holland nyugat- és kelet-indiai társaságok nemcsak felmértek, hanem zsákmányoltak is. Sokáig a VOR Amszterdam melletti raktárháza volt Európa legnagyobb épülete. A nemzetek feletti, államoknál is nagyobb vállalatok története itt kezdődött. Talán az arányok és az ehhez való érzék, a mérséklet és az önkorlátozás hiányzott? Talán ez az, ami elveszett a vallási, aztán a nemzeti szakadások során? Ki tudja, mi adta a hajósok és hódítók bátorságát? És hol a határ a kalózkodás és a gyarmatosítás között? Csak az állami engedély, a királyi felhatalmazás? Dirk Chivers, Laurens de Graaf és más kalózok folyamatosan a törvényesség és a törvénytelenség peremén jártak – hitbéli, morális értelemben és a profán közösség, azaz az állam szemében is.
Mindig izgatott ez a határ, mert modern világunk lényegét érinti egy apró, de fontos ponton. Egy, a gyarmatosításban Hollandiánál is eredményesebb, sikerei csúcspontján a világ egyötödét birtokló állam, Anglia királynője történelme egy fontos pontján egyértelmű választ adott erre: lovaggá ütötte Francis Drake-et. Ellenfelei, például a spanyolok számára a Sir szimpla kalóz maradt, kegyetlen bűnöző, „El Draque”, a sárkánykígyó.
És hol a határ a spekulációban? A WIC és a VOR részvényeivel kezdték – a kétes dicsőség Amszterdamé, itt jött létre az első értéktőzsde. Ma már fásultan figyeljük a részvények értékének változását, vállalatgigászok hatalmi harcait, kisebb-nagyobb gazdasági világválságok menetrendszerű bekövetkezését, de a kortársak, például a spanyol zsidó származású költő és kereskedő, Joseph de la Vega Zavarosság zavarossága című 1688-as művében leírja, hogy „az üzlet játékká vált… a kereskedők pedig spekulánsokká”. Beiktatva néhány féket és biztonsági szelepet, például a központi bankok és a biztosítók intézményét. A játék, az értéktőzsde, amit állítólag délkelet-ázsiai üzleti formák ihlettek, Amszterdamban – aztán Londonban és az egész nyugati világban – jövedelmező volt, de a világ többi, kiszolgáltatott részének biztosan aljas. Játék, kaland, komoly jelmezben – talán valakinek mindenképpen el kellett ezt játszania a világ színpadán, mert így teljes a történet.
Confusión de confusiones: Vega spanyolul írt, Hollandiában, olyan pénzügyekről, olyan gazdagodásról, melynek alapjait Ázsiában teremtették meg. A világ kinyílt, a Nyugat kinyitott egy kaput, ami aztán egyre nagyobb és nagyobb lett. A történet itt, Amszterdamban kezdődött, a kis, vékony, magas téglaházakban, hogy a nagy, vékony felhőkarcolókban folytatódjon. Nieuw Amsterdam neve már történelem, New York máig realitás. A zavarosság pedig már fel sem tűnik. Természetes.
3.
A múzeumból kilépve megcsap a friss levegő. A kikötő felé megyünk. Megnyugtat a víz – a közeli tenger – illata. Amszterdam és Hollandia területének egy részét szívós munkával vették kölcsön a tengertől: a vízszintet gátak és szivattyúk állandó működése biztosítja. Goethe Faustjának végére gondolok, a „lápvidék” lecsapolásával nyert „édenkertre”, az ott „nyüzsgő szabad népre” és „szabad helyre”, a fejlődés törékenységére és a zseniális tudósra, a Nyugat egyik jelképére, aki arra vágyik, hogy „ne nyelje el a végtelen”.
A Centraaltól, a központi pályaudvartól nem messze a kikötő egészen beépült, a Borneo-sziget, a Java-eiland és a Patagonia-épület között ott a felújított régi Arsenal (a fegyvertárból a múlttal kritikus tengerészeti múzeum lett) és a modern Nemo, a tudomány egyelőre nem kritikus, óceánjárót imitáló temploma és múzeuma. Felkapaszkodunk a modern épület teraszára. Egy kőpadkán szabályosan elrendezett friss zöld levelek, kis rizs- és fűszerhalmok, paradicsom, édeskömény – hogyan és miért kerültek ide? Olyan, mint egy keleti áldozati oltár.
Néhány saroknyira a régi hajóskocsmában, az Eetcafe Van Beerenben barátságos a pincér és finom a forró, kívül ropogós, belül omlós krokett. Nem beszélve a belga sörökről, a Tripelről, a La Chouffe-ről, a De Koninckról. Aztán a piros lámpás negyedben bolyongunk, ahol múzeuma van a szexnek és a bordélyoknak éppúgy, mint a kínzásnak, a boncolt emberi testnek és – kissé távolabb – a marihuánának. Mintha a világ felmérése során mindent számba szeretnénk venni, kipróbálni, kiélvezni, megőrizni és akkurátusan kiállítani. Ez is a Nyugat egyik leleménye? Vagy perverzitása?
A piros keretben megvilágított ablakokban a lányok egy része igazán vonzó. Persze ez csak látvány – és ingerlők a bárok meztelen táncosai is. Bódítók a coffee shopok cigarettái. És a diszkó is, amit egy templomból alakítottak át. A mámor gyorsan tovaszállt a ragacsos padlón, a szemétkupacok között lépkedve-táncolva, az öntöttvas oszlopokat, a fa karzatot, az oltár helyett a DJ-t nézve. A prémes, rövid ruha a divat, a kigyúrt karok, a gyermeki szemek, a görnyedt tartás, a szabadon hagyott, kissé lógó hasak, a festett haj, a sok fém ékszer és a tetoválások. És az ismert dallamokra húzott, kifordított zenék, sokadszorra mind. Egyszer, kísértetiesen, megszólalt Beethoven V. szimfóniájának néhány első taktusa is.
Nem mondom, egy-egy pillanatig jól éreztem itt magam, de aztán sok volt az üresjárat. A Paradiso, ahogy a bár magát nevezte, szinte negatív lenyomatnak tűnt, ahol minden a pénzre, a nyers csábításra, az ösztönökre épült. Néhányan biztosan paradicsominak érezték. Én örültem, amikor kiszabadultunk a cigi- és emberszagból.
4.
Másnap, kijózanodva, egy erős kávé után jó volt sétálni a belvárosban. Örömmel léptem be egy könyvesboltba, az American Book Centre-be, gondolván, új, izgalmas könyveket találok. A jelen reprezentánsait, a kort megvilágító és megmagyarázó könyveket kerestem, de a földszinten a legnépszerűbb regények mellett csak szakácskönyvek voltak, az első emeleten pedig csak disztópiák, fantasyk, sci-fik és romantikus regények. Újabb lépcsőzés után következtek a történelmi könyvek – csupa vészjósló címmel: a demokrácia, az 1945 utáni időszak, általában a kontinens válságára, netán végére utalva. Ott volt A tőke Marxtól, új fordításban. Néhány könyv aktuális társadalmi-politikai krízisekről, háborúkról, ellentmondásos vezetőkről. Címeik és közönségcsalogató fülszövegeik alig voltak színvonalasabbak egy-egy harsány újságcímnél.
Csak legfölül és legbelül kezdődött a „fiction”, a nem csak fiktív, hanem nagyon is valóságos irodalom. Ami talán már nem is „az” irodalom, a nagybetűs szép- és magasművészet, hanem csak egy alműfaj az óriási irodalmi iparban. Nagyrészt a jól ismert írók könyveit tették a jól látható helyekre Ernest Hemingwaytől Milan Kunderán át Michel Houellebecqig. Megint csak azt éreztem: milyen lassú a nyugati közgondolkodás változása. Tunyák vagyunk, kényelmesek, megrögzöttek, vonzalmainkban, ítéleteinkben, előítéleteinkben is. Modernnek és nyitottnak tartjuk magunkat, de megelégszünk a jól ismert szerzők, könyvek olvasásával, több évtizedes – vagy évszázados – teóriák ismételgetésével.
A Jordaanban – a bibliai folyóról elnevezett városrész egykor szegény, tisztaszívű munkáskerület volt, most már elegáns belvárosi negyed –, a templom, a Westerkerk előtt kőbe vésték a híres idézetet: „Ik denk, dus ik ben”, gondolkodom, tehát vagyok. René Descartes évtizedekig élt a városban, itt, az akkori világ kereskedelmi központjában formálódtak a gondolatai. Nagy ablakos, minden dísz nélküli, akár 20. századinak is beillő háza a Westermarkton áll, a Principia Philosophiea-t is Amszterdamban írta és publikálta 1644-ben. A nyugati templom meglehetősen profánnak tűnik, de még felszentelt, ellentétben a közeli Nieuwe Kerkkel, az új templommal, ami már kiállítótér – és továbbra is a holland királykoronázások színhelye. A hatalomnak csupán jogi aktusai vannak, a felszentelt olaj és a korona az értelem számára megmosolyogtató régiség.
A Descartes család nemesi címerét egy fekete harántkereszt uralja, akár egy harcias „nem!” kiáltás. Amszterdam címerén az osztrák császári korona van, késői Habsburg-emlék; alatta fekete csíkban három burgundi kereszt. Első pillantásra kissé riasztó, harcias, mintha egy fiktív közép- vagy kelet-európai ország, vagy A diktátorban ábrázolt chaplini Tománia jelképe lenne.
De Amszterdam múltja és jelene talán nem olyan szövevényes, mint egy közép-európai városé. Mások a múlt és a jelen rétegei. A régi kapualjak, a kapuk fölé helyezett hajók, címerek, boltozatok, csúcsívek és egyéb natúrtéglás régi-modern részletek mintha kiáztatott kagylóhéjak lennének. Itt, a Nyugaton, mintha az időnek lett volna nagyobb hatalma. A kiüresedés állandósulásának.
Az egyik házon 1759-es keltezéssel és a „Nooyt vol maakt” felirattal két szék képe van, az egyik szimplán, fatámlával, a másik piros bársonyhuzattal. Ki tudja, miért érezte a ház tulajdonosa, hogy így, ezekkel a székekkel és ezzel a mottóval jelenítse meg magát? „Sosem tökéletes” – emberi ez, polgári, nagyon is polgári.
Az egész polgári kor, az arisztokrácia és a tömegek kora között, átmeneti lehetett. Tökéletlenségével folyamatosan tisztában volt – legalábbis legjobb képviselői. Hol lehet az önbírálat gyökere? A polgárság sokra vitte, bizonyos időszakokban túlságosan is sokra. De a polgárban, dacos büszkesége mellett, ott volt a bizonytalanság, ami, különösen a későbbi generációkat, egyre erősebben marta. Az „eltévedtség” sokszor a legjobbakat, a legtehetségesebbeket gyötörte – közben pedig a kétely nélküli középszerűek levezényelték a nagy kalandot. Az európai polgárság uralma alá hajtotta a fél világot, leigázott kontinenseket, hitre, nemzetre, hagyományra tekintet nélkül összekuszálta több kontinens, sok nép államrendszerét, gazdaságát, mindennapjait. Alkalmazkodásra kényszerített százmilliókat, rossz közérzetet, konfliktusokat, kényszerpályákat hagyott maga után.
A rossz közérzet a már a 19. század végén megjelent Európában is, aztán a 20. század folyamán több hullámban újra és újra a felszínre került. A birodalmak korábban még bukásuk idején sem kételkedtek elért eredményeikben. A történelem során a legtöbb uralkodó osztály nem kételkedett ennyire önmagában; talán ez is finom – és modern – európai jelenség. Kockázatos közösségi lélekelemzés, kockázatos közösségi élveboncolás. A múlttal való szembenézésben rossz lelkiismeret, bűntudat és tisztulási vágy keveredik.
És már a polgárság is a múlté. A régi polgári öntudat is. A két világháború között, aztán az 1960-as években a polgárok, sokszor a jómódú nagypolgárok gyermekei voltak a leghangosabb lázadók, a politikában, a művészetben, az önpusztításban, a társadalmi szabályok lazításában és lebontásában is. És mi maradt ezután? Nagyrészt romok, dacos meggyőződések, némi igazi megújulás – és néhány stabil nyugati társadalom. Sokszor átmosott makacs meggyőződések. Mégis, Amszterdamban az állandóság, minden látszat ellenére, érték. Talán azért mer ez a város feltétlenül modern lenni, mert a régi biztonsága ott van mögötte. Még akkor is, ha ez törékeny.
Tegnapi vendégségünkre gondolok, amikor vendéglátónk azt mesélte házában, hogy éppen két szinttel a tenger alatt vagyunk. De ő nyugodtan alszik, mert a hálószobája két szinttel feljebb van. Gyönyörűen megterítette az asztalt, Erwtensoepot, azaz sárgaborsólevest kínált sok füstölt szalonnával. Egyszerű volt, finom, éppúgy, mint a halak, a pástétomok, a zöldségek és az Oliebollen, a mazsolás, fánkszerű édesség. Jól éreztük magunkat a sok könyv, megbarnult festmény, nyugati és keleti szobor, családi fénykép, újságkivágás, egy egész élet (és életforma) kissé kaotikus, de otthonos relikviái között. A stabil, kényelmes, legalább százéves kanapén és a Thonet-hintaszékben ülve beszélgettünk a régi és a mai Amszterdamról, lakóiról, a mai polgárokról, a több száz éves házakról, amik – ellentétben sok európai várossal – minden tudatos modernkedés nélkül egyszerűek. Néhol görcsös, néhol természetes ez a modernség. A forrásnál, úgy tűnik, egyelőre természetes.
