Üres sakktáblán bástyák szorongatják a királyt

Hogyan érdemes egyetemes gyermeki gondokról, gondolatokról, érzésekről beszélni, és miként lehetne empatikussá tenni ezekkel szemben a felnőtteket és gyermekeket? László Noémi verseit olvasva az ember közelebb kerülhet a válaszokhoz.

A Feketeleves 2010-ben jelent meg az Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy – Ráció gondozásában, Keszeg Ágnes illusztrációival. Egy évtizeddel később, 2021-ben újjászületett a Gutenberg Kiadónak köszönhetően, és Rofusz Kinga illusztrációival új életet kezdett egy olyan alkotás, amelynek aktualitása nem kopott, sőt, az általa feszegetett témákról való beszéd még inkább szükségessé vált. A „felmelegített kiadás” ugyanis teljesen más érzéseket kelt az olvasóban: az egységes szín- és formavilág sajátos módon járul hozzá a versek érzékenyítő gyakorlatához, s miközben a reális szürreálisba fordul, a mélyre ható alkotások kétségkívül újra- és továbbrajzolódnak bennünk. Finom és érzékeny elmozdulás ez, a kötet a szövegközpontúság helyett inkább a szöveg és illusztráció egyenrangúságára, egymást sokszorosan gazdagító értékeire fókuszál.

Míg a nagytakarítások során újra és újra fény derül a bűnökre és bűnösökre (Iszonyatos, 16.), az ünnepek alkalmából egyre inkább távolodik a föld és az ég (Hó, 80.), így az ünneplőruha sem a gyereknek, hanem a kirakati bábut bámulókért van immár (Nagybecsű, 26.). Vannak, akik számára ugyanannak a történetnek az újraolvasása az egyedüli állandó, a költözések során az élet azonban nem mindenki számára listázható, dobozolható (Sötét, 45., Ugyanabban, 62.). A nyaralások és suliszerelmek csak rémálmokat hoznak magukkal (Normális, 54., Koporsó, 71.), az esti séták viszont tele vannak csenddel és várakozással. Mert a hallgatás mindig a meghallgatásra találásnak és a kényszerleves fölötti kényszerbeszélgetés megúszásának lehetősége marad (Urak, 55., Megint, 75.). Bár többnyire hétköznapi szituációkból indulunk ki, a kötet átlépi a hétköznapinak mondható tematikákat: olyan tabutémákhoz vezető nyelveket teremt, amelyek által megfoghatóvá válik a gyermeki létállapotok és a szülő-gyermek közti kapcsolatok problematikus oldala. Mindaz, amiről olvasunk, ismerős, és éppen emiatt kényelmetlen is. Mert komfortzónát feszegető arról gondolkodni, beszélni, amit (egykor) átéltünk, amit megfogadtunk, hogy felnőttként biztos másképpen csinálunk majd, és amit talán el is felejtettünk már. A versbeszélő kipakol – ám a sebek ezáltal nemcsak felszakadnak, de gyógyulnak is.

Tudjuk, milyen előnyökkel jár, ha apa és anya a biztos támasz és a türelmes játszótárs. A Feketeleves viszont a kapcsolatok azon oldalát mutatja meg, amiről nem szokás beszélni. A felnőttek szájából elhangzó tiltó, tagadó, minden esetben hangos mondatok nem ismeretlenek, ahogyan az sem, hogy a szülői leterheltség, a bűntudat nélküli mentegetőzések, kifogások, a véget nem érő tiltások és a szüntelen szabályozások a kommunikáció és kapcsolódási lehetőségek határhelyzeteit eredményezik. Anya csak ordít, véget vet a káosznak, gyermekein keresztül bepótolja az elszalasztott táncórákat. Apa kevesebbet kiabál, de persze ideges, kivéve, ha új kocsijáról van szó. A gyermek pimasz és rendetlen, beteg a hibáktól, fáradt a figyelmeztetések sorba pakolásától. A jó testvér pedig sosem az, akivel épp arról beszélünk, milyen is egy jó testvér.

‍

Míg az otthon és az iskola a szocializáció tereiként a biztonságot kellene biztosítsák, itt inkább a szorongás melegágyaként, valóságos csatamezőként jelennek meg. A folyamatosan jelen lévő nyomás megbénít: minden oldalról elvárásokkal és feladatokkal találjuk szembe magunkat, ugyanakkor pozitív megerősítés, bátorítás és dicséret helyett sokszor csak szidást, másokhoz való viszonyítást, a hiányosságaink hangsúlyozását, na meg kigúnyolást kapunk. Pedig a rajz nem firka attól, hogy nem tudjuk, hogyan vessük papírra azt, ami bennünk van (Firka, 35.). A versbeszélő gondolatain keresztül láthatóvá válik, hogy a vigasztalás gesztusát felváltó ok nélküli hibáztatások nem teszik meg nem történtté az eseményeket, ugyanakkor jelentősen alakítják a jövőt. Ha nincs, aki ujjal mutogatás helyett kézen fogja ilyenkor azt, aki segítségre szorulna, idővel senkinek sem jut eszébe megkérdőjelezni, kinek is van már megint igaza.

Feltűnik, hogy családon belül és az iskola intézményes keretei közt is főként a női szerepkörökhöz – az anyához és a tanárnőkhöz – fűződnek mélyebb sérelmek. Szinte kizárólag ők azok, akik eldöntik, mi a helyes testtartás, mi a szép, mi az asszonánc, mikor hazudik a kisebb, és miért van igaza a nagyobbnak. Ők robbannak, haragszanak, emlékeztetnek. A felsőbbrendűségből adódóan mindig csak beszélnek, de sosem hallgatnak. Ugyanakkor nem biztos, hogy előnyös kizárólag rajtuk kérni számon a sérelmeket.

A külső és belső távolságok, veszteségek és betegségek közé szorulva a gyógyulás feltételeit boncolja a kötet. „Kint kutya hideg van. / Bent kutya meleg. / Kint hóba, bent földre / nem ülhetek. / Kint túl sötét van / bent nagy a fény. / Én állok minden / tér közepén. / Mindenki engem néz. / Senkit sem látok. / Kint is, bent is / nagyok a távolságok” (Mindenki, 11.). Az ellentétek lassan belsővé válnak, s miközben lassanként elhiszi magáról a lélek, hogy tudatlan, üres és romlott, észrevétlenül szívódik fel a vissza nem szerezhető gyermekség.

László Noémi költői stílusa egyszerre komoly és játékos, barátságos és kritikus, gyengéd és ironikus. Sajátosan dolgozza fel a mindennapokból kiszűrt frusztrációkat és fájdalmakat. Versei bújócskázó rímeket, újító tendenciákat és klasszikus hagyományokat ötvöző megoldásokat rejtenek. A játékosság azonban a háttérből figyelőzik csupán, nem tolakodik: érezzük jelenlétét, de épp csak annyira, hogy szem elől ne tévesszük a szomorúság bűvkörébe tartozó érzéseinket, egykori és mindenkori tapasztalatainkat, emlékeinket és jövőbeli reményeinket. Az irónia kellőképpen oldja a súlyos tapasztalatokat, miközben a címszavakba sűrűsödő, olykor gyereki, máskor felnőtt nézőpontot képviselő verscímek, a kékek és barnák madarai, fái, fonalai és házai szövik át a kötet rendkívül egységes világát.

A Feketelevesben megbízhat az olvasó. Feszültségmérő, -csökkentő módszere, tétje nemcsak időszakosan hat, poézise nemcsak gyermeknek vagy csak felnőttnek, hanem egyszerűen az őt olvasónak szól. Érdemes hát olyan helyet találni ennek a szívközeli kötetnek, ahol kicsinek és nagynak kézközelben van.

László Noémi: Feketeleves. Rofusz Kinga illusztrációival. Gutenberg Kiadó, 2021.

‍