Újragondolni Széchenyit – Interjú Velkey Ferenc történésszel, egyetemi oktatóval

A családi indíttatás szerepet játszott-e abban, hogy történészi pályára léptél?

Értelmiségi közegből származom, édesanyám orvos, édesapám ugyan nem értelmiségi munkakörben dolgozott, de politikai kényszerűségek következtében három nyelven beszélő röntgentechnikus lett, akkoriban nem lehetett más. Nagy a család. Mi hatan vagyunk, édesapámék tízen voltak testvérek, és ők egy igen összetartó családot hoztak létre; összesen 36 unokatestvérem volt, akikkel a nyarakat is jórészt együtt töltöttem. Édesanyámnak 30 unokája van hatunktól, és most már egyre-másra születnek a dédunokák. A nagycsalád számomra meghatározó gyermekkori élmény, ez pedig jelentős faktor és keret az életünkben, főleg azért, mert a mi kis családunk szűkebb miliőben vitte tovább ugyanazt a nagycsaládélményt. A család volt a szellemi szocializációm természetes közege, amelytől egy klasszikus, keresztény-konzervatív, de rendkívül nyitott, a kommunizmus idején rendszerellenes, nemzeti és szabadelvű értékorientációt örököltem.

Ha a szakmai pályám szempontjából nézem a családom szerepét, azt kell mondanom, hogy nem onnan merítettem a történészi hagyományt, bár a történelem iránti érdeklődés nagyon erősen benne volt ebben a közegben. Az apai nagyapám, vitéz Velker János, akit nem ismertem, és aki az első világháborús szolgálata után kapott vitézi címet (s lett majd Velkey), az említett tíz gyermek apja, a ceglédi gimnázium földrajz és történelem szakos, nagy tekintélyű, klasszikus tanáregyénisége volt. Ő Szekfű Gyula történelemszemlélete alapján tanította a történelmet, s tudós-tanárként kutatott, publikált; a Cegléd-története egyik 19. századi fejezetét is ő írta. Így volt valamilyen történészi hagyomány a családunkban, de ez nem jutott el hozzám közvetlenül, amikor a pályaválasztásomról esett szó.

Mikor határoztad el, hogy a történelemmel fogsz foglalkozni?

Ezt a döntést egy kései, de jól megfogható ponton hoztam meg. A középiskolában speciális matematika szakra jártam. A legerősebb érdeklődésem a matematika felé vitt, szüleim – gondolkodásomnál és habitusomnál fogva – azt szerették volna, ha orvos lennék, de ezt sosem erőltették. Az első választásom az lett volna, hogy az Eötvös Loránd Tudományegyetemre megyek matematika–filozófia szakra, de ilyen éppen abban az évben nem indult. A gimnáziumi negyedik év – ma a tizenkettedik évfolyamnak neveznénk – első felében a matematika helyett az irodalom mellett döntöttem, és ahhoz választottam az egyetemre partnerszakként a történelmet. Tehát nem a történelem volt a fő érdeklődési területem, hanem az irodalom. Az egyetem harmadik évén tudományos diákköri kutatási projektet kellett választani, és egyszerre indultam el párhuzamosan két témában: Szentjóbi Szabó Lászlóval bíbelődtem az irodalmár Debreczeni Attila témavezetésével, valamint Széchenyi István politikai tájékozódásán dolgoztam a történész Veliky Jánosnál. Az időráfordítás és a munkaperiódusok alakulása során az egyik projekt lassan a másik fölébe került, és így a választott történelmi témát dolgoztam ki. Ez lett az, ami a pályaorientációt lényegében harmadéves egyetemistaként eldöntötte, ebből a témából írtam a szakdolgozatomat is.

Milyen volt Debrecenben, a késő Kádár-korban egyetemi hallgatónak lenni?

1984–1985 között voltam sorkatona Zalaegerszegen, majd 1985-től 1990-ig jártam az egyetemre. A Történelmi Intézet Debrecenben szakmailag elég erős, jó hangulatú, inspiráló közeg volt, amely elvárta a hallgatóktól a folyamatos munkát, de azért egyenetlen is volt. Nem mondható zárt világnak: olyan szereplői is voltak, akik a keményvonalas, késő marxista gondolat- és fogalomrendszerbe ragadtak bele, és olyan tanáraink is jócskán, akik nyitott szemlélettel és érdekesen adták át az anyagot. Volt olyan 20. százados tanárom, akinek nagy törést jelentett az 1956-os forradalom elbeszélése abban az új helyzetben, amit 1989–1990 hozott. Ezzel szemben olyan oktatóm is, például L. Nagy Zsuzsa, akinek ez a téma egyáltalán nem okozott gondot, mert ő a Horthy-rendszer radikális ellenzékéről írt könyvet, így kapcsolatban volt azzal a polgári, liberális gondolkodásmóddal, amelyik utat tört magának a rendszerváltás idején.

Az intézetben hallgatóként elég korán jó lehetőségeket kaptunk kutatómunkára. Néhány barátommal és tanári segítséggel bölcsészettudományi szakkollégiumot szerveztünk, melyből kinőtt a mostani Hatvani István Szakkollégium. Olyan önképző projekteket indítottunk, melyek a hallgatói részvétellel próbálták megnyitni az ajtót, abban az egyébként táguló közegben, amit a rendszervált(oz)ás jelentett.

A kutatásaid kulcsszereplője gróf Széchenyi István. Minek köszönhető az, hogy elsősorban az ő személyénél horgonyoztál le?

Egyrészt családi indíttatásból: az említett nagyapám nemzeti és katolikus, szekfűiánus és széchenyiánus történelmi tudatot hagyományozott a családjára. Édesapám nagyon erősen Széchenyi-párti volt, és nekünk gyerekkorunkban át is adta ezt, annak ellenére, hogy a Kádár-korban ez nem volt teljesen elfogadott beszédmód. Viszont édesapám családjának anyai ága evangélikus Kossuth-párti hagyományt képviselt, amit egy idős tanítónő, apai nagymamám testvére közvetlenül is felmutatott nekünk a történeteiben, meséiben. Érdekes volt látni, hogy bár édesapám rendkívül tisztelte és szerette az idős tanítónő nagynénjét, Gittuska nénit, de ha ilyen kérdések vetődtek fel, elhallgatott, kifejezve, hogy nem ért egyet vele.

Emellett kiemelek egy másik korai mozzanatot: harmadikos gimnazista koromban ugyan nem a történelem érdekelt leginkább, de pont a családi hagyományok miatt, és egy nagyon kedves, de nagyon vonalas történelem-tanárnő hatására elvállaltam a Széchenyi–Kossuth-vita bemutatását kiselőadás formájában. A tanárnő gyakran hangoztatta, hogy az ő magánvéleménye nem egyezik meg a „hivatalos állásponttal”, úgyhogy gyanítom, ezt a témát is azért adta ki előadásra, hogy kevéssé kelljen a „hivatalostól” eltérően állást foglalnia. Otthon megvolt a Széchenyi-napló, az akadémiai beszéd, Széchenyi majdnem mindegyik műve, és ezen művekből állítottam össze egy vitaértelmező kis előadást, de annyira elragadott a téma, hogy három gimnáziumi órán keresztül beszéltem róla. Ez a korai epizódja a Széchenyivel való találkozásomnak azonban csak utólag tudatosodott bennem, amikor már a kutatásaimat megkezdtem.

Másrészt a történészhallgatói témaválasztásaim fordítottak a kérdés felé. A harmadik év első félévében Veliky János tartotta a reformkorból a főkollokviumot és a szemináriumot, melyen Széchenyi Hitelével foglalkoztam. Kövér György tanár úr akkor éppen Debrecenben tanított, nagyon izgalmas órákat tartott. Egyik órája a 19. századi útleírásokról szólt, amelynek keretében látószögelemzéseket végeztünk. Erre a kurzusra Széchenyi útinaplóit dolgoztam fel a Zichy Antal-féle gyűjteményes kötet és a naplók alapján. Ez a két projekt egy időben, ugyanabban a félévben indult el, s kezdett inspirálni, hogy a Széchenyi-témát vigyem tovább.

Hogyan tekintesz vissza erre a választásra három évtized távlatából?

Úgy gondolom, hogy a Széchenyi-központú kutatási pálya nagy lehetőség és nagy csapda is egyben. Nagy lehetőség, mert rengeteg feladat van. Annak ellenére, hogy a Széchenyi-irodalom könyvtárnyi anyagot tesz ki, a fordulatok kora – azaz az 1970-es évektől meghatározó változások (a kultúrtudományi fordulat, a térfordulat) – óta sok új kérdést lehet feltenni ezen anyagra vonatkozóan. Nagy csapda, mert egyrészt ahhoz, hogy újat tudjak mondani, irtózatos mennyiségű anyagon kell átrágnom magam. Másrészt a Széchenyi-téma egy szivattyú. A kandidátusi témavezetőm, Gergely András, aki sajnos néhány éve elhunyt, fogalmazta azt meg, hogy ennyi idő után ki kellett volna lépnem a Széchenyi-témából, mert bár találok új, megírni való feladatokat, melyek izgalmasak, de ez egy olyan téma, amely magába szív és magába is zár. Emellett az is fontos szempont, hogy Széchenyi roppant izgalmas személyiség, olyan vonzerővel rendelkezik, hogy nehéz leválni róla. Mivel annyit foglalkoztam vele, azt hihetnénk, hogy egyre inkább kimerítettem a Széchenyi-témát, de valójában nem ez történt – és ettől óvtak egy kicsit az idősebb kollégák –, mindig olyan újabb feladatra bukkantam, amely rendkívül érdekelt, de egyszerre lezárhatatlanná is tette számomra a témát. Mindemellett szeretem.

Érdemes hozzátenni azt, hogy a Széchenyi-téma rengeteg olyan kutatási feladatot nyitott meg számomra, amely tőle függetlenül is komoly szakmai vonzerőt jelentett és jelent.  Széchenyi István egy szerteágazó, sokféle szereppel bíró személyiség, akinek megértéséhez rengeteg stúdiumban el kell mélyülni. Az egyik ilyen témát az eszmetörténet képezi, mely elvitt a reformkori eszmetörténet kutatásának újabb lehetőségéhez: hogyan használhatjuk a német fogalomtörténetet ahhoz, hogy újragondoljuk a magyar eszmetörténet-írást. Hogy ne a nagy koreszmék egyszerű, sematikus elbeszélésein keresztül értsük meg a politikai diskurzust, hanem sokkal inkább a megszólalók fogalomhasználatán vagy az arra rárétegzett fogalomvilágon keresztül ragadjuk azt meg. Ebben a cambridge-i eszmetörténet kontextualizáló irányzata is inspirált.

A másik nagyobb stúdium, mely Széchenyi felől ért, az autobiog­ráfia, amiről a doktori iskola keretében kutatásmódszertani órát tartok körülbelül tíz éve. Ennek a tantárgynak a központi problematikája az, hogy miként használhatjuk történészként jól az autobiográfiai műfajokat (naplókat, memoárokat). Az ilyen szövegeket a személyes, szubjektív, többszörösen átszűrt és a jelenbeli életstratégiák által befolyásolt elbeszélések, gesztusok határozzák meg. Roppant érdekes módszertani kérdésnek találom azt, hogy a visszaemlékező forrásnak a különböző idősíkok mentén tárjam fel a referenciális vonatkozásait. Konkrét vizsgálatokon keresztül igyekszem megérteni, és nem csak elméleti kérdésként érdekel, hogy egy-egy visszaemlékezés, memoár, miközben megkonstruálja a múltat egy-egy életrajzi elbeszélés keretében, milyen viszonyba lép/léphet a múlt (egykori, lényegében feltárhatatlan) valóságával. 

Gondolom, a jövőbeli terveid is Széchenyihez kapcsolódnak. Melyek ezek?

Jelenleg az írás lenne a főfeladat, ugyanis nagyon sok a befejezetlen, félig, hetven és kilencven százalékban kész munkám, amelyeket az elkövetkező években szeretnék kiadni. A mostani időszakban az elsőrendű célom, hogy a Széchenyivel kapcsolatos kutatásaimat három (vagy esetleg négy) könyvben lezárjam. Az első könyv a kandidátusi értekezésem modernizált változatát foglalná magába. Négy beszédhelyzet, szituáció mély, összekapcsolt elemzését tartalmazza (egy-egy Széchenyi-megszólalás adja a nagy fejezeteket), és ezáltal értelmezem újra az ő 1846–1848-as történetét, vagyis azt a kérdést, hogy érdemes-e Széchenyi pályáját erős cezúrákban elbeszélni.

A második kötet a habilitációs értekezésemet fogja tartalmazni, melynek témáját Széchenyi István és Kossuth Lajos első személyes beszélgetésének vizsgálata képezi. Erre 1836. május 29-én került sor, amikor ők ketten egy rövid beszélgetést folytattak a Kaszinóban, és Széchenyi megkérte Kossuthot, hogy lépjen vissza a tagjelöltségtől. Ezen esemény forráslenyomatai és történeti elbeszélései roppant érdekesek. Ez egy olyan projekt, amit csak akkor zárok le, ha úgy van megírva, ahogy azt eredetileg szerettem volna. Ennek a mintegy tízperces beszélgetésnek a vizsgálatából jelenleg 300 oldal van készen megírva. Itt még van tennivalóm.

A harmadik projekt egy tanulmánykötet felől épülő monográfia lenne. A reformkor a magyar nemzeti emlékezet erősen évfordulós kulcsidőszaka. Ezért sokszor kapok különböző évfordulók kapcsán olyan felkéréseket, hogy Széchenyi és az adott emlékév főszereplőjének kapcsolatáról írjak. Minden alkalommal Széchenyi felől közelítettem meg a feladatot, és az volt a tapasztalatom, hogy azok a formák-sémák, amelyek keretében a történetírás a reformkori „nagyok” kapcsolatait elbeszéli, nemigen fejezik ki a kapcsolatok dinamikáját, sajátos szabályszerűségét. A Széchenyi–Kossuth-vita összefüggésében mindegyiket egy roppant leegyszerűsítő politikai narratíva határozza meg. Ezért az ilyen vonatkozású kutatásaimat szeretném úgy összefoglalni, hogy egy nagyon tudatosan felépített nagy elbeszélésben tudjam Széchenyi reformkori „nagyokkal” való meghatározó kapcsolatait újragondolni. Az évfordulókra már megírt elemzéseket, melyek általában szövegvizsgálatok, egybefűzve, kiegészítve, egy átfogó kötetben szeretném kiadni.

Emellett időszerűnek látom egy olyan tanulmánykötet kiadását, amelybe azon (főként Széchenyiről szóló) írásaim kerülnének, amelyek a fentebb vázolt kulcsművekbe nem tartoznak bele.

Velkey Ferenc 1965-ben született Miskolcon. A szülővárosában levő Földes Ferenc Gimnáziumban érettségizett. Egyetemi tanulmányait a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen (ma Debreceni Egyetem) végezte, utóbb a Magyar Tudományos Akadémia ösztöndíjasaként tevékenykedett Budapesten. Széchenyi István politikai tájékozódása a pártalakulás időszakában című kandidátusi értekezését 1999-ben védte meg. 1990-től tanít alma materében, jelenleg a Modernkori Magyar Történeti Intézet habilitált egyetemi docense. A Széchenyi Társaság Díjának kitüntetettje (2013).

‍