Újra értékes gyermekzenekönyv!

Fazakas Barna: Power Plant
Negyvenöt éve jelent meg Szilágyi Domokos és Vermesy Péter közös könyve, a Pimpimpáré. A népzenei értékvilágra és a tiszteletre méltó magyar zenepedagógiai hagyományra büszke értelmiségiek számára – óvónőtől akadémikusig – példaadó munka volt az 1976-ban megjelent kötet, amely azóta természetesen számos nemzedék zenei nevelődésének vált alapművévé, énekei pedig tán vissza-visszajáró emlékekké a felnőttévekben is.
A költő Jánk Károly és a zenész-zeneszerző-bábszínész Csortán Márton tavaly megjelent könyve (Két alkonyat. Egy tucat meg egy dal kicsiknek és nagyobbacskáknakegy- és többszólamú egynemű karra) hasonló indíttatásból születhetett. Ami a könyvet szándékában is koherens egésszé teszi, az elsősorban Csortán Márton abbéli elhatározása, hogy egy-két-háromszólamú énekek formájában az antik/népi, illetve liturgikus hangsorok teljességét felkínálja megismerésre a zenébe merítkezni hajlandó gyerekeknek. Ami a Jánk Károly részét illeti, az ő három kötetből (Hajnali hinták, Üzen neked Őszapó és Álomidő) válogatott versanyaga lett a poétikailag – és kiemelkedő módon ritmikailag – igen értékes, veretes alapja a Csortán által érzékenyen megkomponált zenei füzérnek.
A kolozsvári Exit Kiadó által közkinccsé tett munka címnegyedén kutakodva feltűnhet a támogatók „osztálya”. Hajlamos lehet az ember tanulságokat lepárolni az efféle listákból, bár nem meggyőződésem, hogy feltétlenül objektív következtetésekre juthatnánk. Valamiféle társadalmi – de legalábbis szakmai – igényt sejtethet, hogy zenei egyesületek, kisintézmények, sőt magánszemélyek is felsorakoztak a szponzorok közé. A 4. oldalon azt olvashatjuk, hogy a főtámogató az RMDSZ–Communitas Alapítvány volt, további támogatók pedig a Bocskai István Dalkör, a Szentegyházi Gyermekfilharmonikusokért Alapítvány, a Romániai Magyar Zenetársaság, mint ahogy Bálint Benczédi Ferenc korábbi unitárius püspök, illetve Köntés Béla családja is. Az mindenesetre biztosnak látszik, hogy aki ezeket a támogatókat az ötlettel, illetve a kötettervvel megkereste, maga is egy markáns, „társadalmiasított” zenei kultúraeszménnyel rendelkezhet, aki bízik abban, hogy a támogatásért való folyamodás révén üggyé lehet tenni egy okosan, következetesen, időt­álló értékekre koncentráló módon szerkesztett könyvet. Pedagógiai segédanyagot – tenném hozzá mindenféle gátlás nélkül.
Csortán Márton – de meg a kötet ajánlását adó Laskay Adrienne is – természetesen több alkalommal említi Kodály Bicinia Hungarica című gyűjteményét (1937–1942) mint olyan előképet, amely az egyszerűen énekelhető, de komoly zenetörténeti-elméleti funda­mentumra támaszkodó dallamokat kis, kétszólamú karénekekké varázsolja át. (Sajnálatos módon mind Laskay, mind Csortán tévesen használja e kodályi munka nyomán a biciniák szót: a bicinia tudniillik a bicinium többes száma, így magyarul értelmetlenül redundáns a biciniumok helyett biciniákat mondani. Kodály latinul adta meg a 180 darabos, négykötetes gyűjteménye címét.)
Túl azon az erudíción és fantázián, amely Csortán Márton dallamait s a belőlük felépített kis kórusműveket általánosan jellemzi, szót kell ejtenünk e kompozíciók prozódiai hibátlanságáról. Olyan korban élünk, amikor csak úgy hömpölyögnek körülöttünk az ilyen-olyan műfajú, műnemű szöveges zenék, és közöttük bizony se szeri, se száma az idétlen, tudatlan szöveg-dallam-relációknak. Csortán Márton elsősorban is kiváló zenei képzésben részesült, zenetanárként, bábszínészként, a magyar nyelv igényes használójaként eltöltött évtizedei után így nem csoda, hogy prozódiai szempontból maximális figyelemmel komponált. Többszólamú darabjainak ellenpontozásai, a szólam-szerepcserék, funkcióváltások ráadásul soha nem adnak módot rá, hogy a szöveg érthetősége eltompuljon.
És ugyanilyen felsőfokon kell szólnom a kötet gazdag, zenepedagógusi célpluralizmusról tanúskodó függelékanyagáról is. A jegyzetek darabról darabra felhívják a betanító/karvezető szakember figyelmét a tonalitás különlegességeire, sajátos szerkezeti vonásokra, érdekesebb ritmikai megoldások tudatosítását segítik elő (kivált az időmérték vonatkozásában nyújtanak gazdag fogódzót), még koreografikus kalandozásra is meghívnak, illetve minden darab hangterjedelmét közlik – természetesen a karvezetői vállalkozást/döntést segítendő.
De ugyanígy fontos része a függeléknek a tónusok, illetve az egyházi módusok elméleti összefoglalása is – ezen belül bő hivatkozásokkal a Pimpimpáré párhuzamos eseteire.