Újkor

Körünkben a legújabb kor. Az is lehet, hogy nem jókor, mert ez nem egy igazán jó kor. Planétánk személyiségzavaros lett, pólust vált, költözik az észak, költözik a dél, mint irányt tévesztett vándormadarak, és érvényben marad a terra incognita fogalomkép, hiszen most már bizonyossá vált, hogy ez a világlabda sohasem mutatja meg valódi arcát. Viszont mégiscsak ez a mi időnk, és azt érzékeljük, hogy olyan, amilyen. Felszínén szellemi zűrzavarok többfelvonásos életjátékainak historikus díszszemléje zajlik, változó színekben és változó színtereken megrendezve – vagy akár megrendezetlenül is –, de itt és most ez vesz körül, ahol oly régóta színház már az egész világ. Média-komédia, bohózat, dráma, horror, krimi, szomorújáték váltakozik dobhártyaszaggató musicallel. Korszerűnek vélt gigamassza a konglomerátum, gyomirtás nélküli, elgazosodott planetáris lételem-félelem papagáj- és szivárványtónusokkal, dekoncentrált kortudattal, lopakodó sejtetésekkel, ami inkább a Nostradamusok önérzetét csiklandozza, s már rég nem az egykori mókusvidám úttörőkor mókusálma fenn a fán. Főszereplők a jószívű, bővérű aortával felpumpált emberek, a csimpánzbarát humanoid kreatúrák. Némi tónuskülönbségektől eltekintve azonos kinézetűek, ám belül, a felszín alatti mélyben rejteznek motorikusnak tekinthető szerkezeti különbözőségeik, aminek lelki, erkölcsi, fizikai és produktív jellemzői nem newtonméterben vagy lóerőben kifejezhető számmisztikával mérhetők. Külső látvány tehát nem törvényszerűen utal a belsőre, de a meglepetések palettája bábeli. 

A szív munkabírása azzal a mintegy két és fél milliárd dobbanásával, amit földi létében, életében ledolgoz (ha ledolgoz), majd eldönti, hogy jóváhagyja-e és röpteti vagy nem röpteti az álmokat Dardzsilingbe, a Spitzbergákba, a Fűszer-szigetekre, a Marsra, a relativitás térgörbéinek hullámain hinta-palintázva vagy jegyzett papírlapok értelemtároló pórusaiba alámerülve. Netán csak poros ösvényeken baktat, kódorog, ténfereg, ahol a történelem többirányú útkereszteződéseiben a klímaváltozás nyomán hajdani korpuszok helyett megdőlt kaktuszok szobroznak; hibázik az egyenes tartás, búzavirág kékje helyett elhullt srapnelek rozsdaszíne szóródik szerteszét a mezei pacsirták honában, szántásra megérett barázdákban. Háborús pollen száll a légben, Kalasnyikov- és aknaillat. Több lett a tövis, mint a rózsa. Annál is több, mint amennyi egykor Krisztus király koronájában volt. A tövis pedig arra jó, hogy a jóhiszemű látomásoknak szemet szúrjon, mivelhogy nem úgy formálódik a jövő jelene, ahogyan azt a múlt remélte. Nem talál kulcs a zárba. Mondhatnánk: csak az jött be, ami a juss. Nomen est omen. A homo erectusnak, ludensnek, eclecticusnak nevében rejtezik saját őslénye, sorsa, bimbózó imázsa, de úgy tűnik, menet közben valami mégiscsak erősen el lett hibázva. Kaktuszosan elszúrva. 

Pedig a digitalizáció infúziójával táplált ember, aki jó internacionalistaként mások kárán okulva képes volt egykor a kardból ekevasat kovácsolni, meglepetésekre képes. Még olyanra is, amire nem. Például sem testileg, sem szellemileg nem cseperedik, nem emelkedik, nem nyújtózkodik önlénye megcsontosodott méretei fölé. A maga fabrikálta fizikai határok kalodájába egyszer s mindenkorra begyömöszölte önmagát, jól megvan ott, alig kétszáz centiméterével kultúretalonná avanzsált, miközben legeli, kérődzi, habzsolja, lefetyeli az édeskeser életet, ehhez földközeli látószögének perspektívája is híven igazodott. Lélekmotorja szövevényes agyfonatú tekercs. Csontok közé rejtett fekete dobozba bezárt szürke eminenciás szellemtenyészet, ami ezer grammocskájával mindenért egy személyben felelős és neuro-immuno-endokrin egyensúlyteremtő képességével a meztelen tudat transzparenciáján is átdereng. Az ember már kitalálta saját alteregóját: a zöld számtáblás alteregó-embert, ez okosabb, rafináltabb, képmutatóbb, dicstelenebb, fondorlatosabb önmagánál, és képes embertelenül visszaütni.

A szerves anyagból nemcsak hiány, de bőség is érvényesül. Hisz még a legrongyosabb útonállónak is százmilliárd idegsejtje van, igaz, hiába illeszkedik valamennyi a fraktálhálózat szisztémájaként rendszerbe, egyet sem válthat be napi árfolyamszinten kriptovalutára a jobblét reményében, így vágyai továbbra is maradnak az illúziók felhőalapú kommunikációjában, egy virtuális álomlátás szerverén. Olykor botladozik a kollektív önismeret. A tudat valahol magányosan egy életmegállóban vesztegel. Aztán ha nem társul hozzá értelem, elindul magára az agytekervények mielinhüvelyes idegrostjainak útján, amelyek hossza egy emberi agyban a Föld egyenlítőjének többszörösére tehető, és több kontaktponttal rendelkezik, mint ahány fénypont vibrál a Tejút csillagképben. De ekkora távolság bejárásához érthető, hogy még a gondolatnak is idő kell. Közben vigyázzállásból fejállásba átfordul az ősrégi statikai állapot; Newton almájából kedvezményes árfekvésű gyümölcsbefőtt lesz miszlikbe vágva, a Foucault-inga ingatag, s a sebesen pörgő világringlispílen a gravitáció nem holmi megszokott szívóerőt demonstrál, hanem középkori katapultként a fekete semmibe röpít. A jéghegyek lázas-betegen aszalódnak, fogynak, olvadnak, csak az emberszisztémájú sáskajárás nem képes beolvadni sehova sem. A cunamik, a föld- és jellemcsuszamlások mindennaposak; a Notre-Dame toronyőre régen kialudt, ám a fiatornyon lobog a lánghangú tűzkakas. Ideg- és szellempályákon futkorász a frász, de a legrizikósabb rejtély továbbra is a globalizáció pozitív-negatív ionizációja: a holnap.

A világegyetem tágulása az újabb kutatások fényében már lassul. A kozmikus elhízást most a fogyás követi. S ez jó hír. Mert ha fogy, azzal csinosodik a tér, és az emberek előbb-utóbb közelebb kerülnek egymáshoz; egyszer akár még össze is érhetnek a szeretetben. Paleo-szeretet lenyomatuk ősmaradványként fennmarad, fosszíliák lesznek a múlt időből, összepréselten, mint egykori tudástár megkövesedett könyvállománya, amit többé már nem olvas senki.

‍