.svg)
Amikor az itáliai reneszánszra gondolunk, olyan művészettől és nem utolsósorban tudománytól pezsgő káprázatos világra gondolunk, mely dicső neveket, káprázatos alkotásokat, a jelenkor kutatóit izgató titkokat és még számos csodát hagyatékozott az utókor számára. Kérdés, hogy lehet-e úgy írni erről a dicső korszakról, egészen pontosan az itáliai reneszánszról, hogy soha nem jártunk a reneszánsz bölcsőjében? Hogyan valósíthatta ezt meg Leonyid Batkin, és miként sikerült neki egy nagyszerű, olvasmányos könyvbe foglalni ezt a temérdek információt és csodát?
Bár a könyv igen átfogó képet ad a korszakról, bevezetőjében a szerző megvallja, hogy egyéni alapgondolatát nem sikerült teljes kifejtenie, és ezért újabb kötet megírását tervezi. Elmondása szerint ebben a kötetben leginkább a 15. század humanizmusát ragadta meg. Az első fejezet, mely a Társadalmi előfeltételek címet viseli, s egészen az 5–6. századi hanyatlásoktól a reneszánszig ívelő kortörténeti összefüggéseket fűzi fel, kialakítva ezzel egy olyan rendszerlátást az olvasóban, mely segít jobban elmélyedni a könyvben. A második fejezetben történik meg a humanisták és a különböző kulturális csoportok jellemzése. A szerző egészen a középkorig tekint vissza, kiragadja az akkor értelmiségieknek mondott „szabad művészetek tanítóit és másokat”, és összehasonlítja a humanistákkal jellemükben, világszemléletükben és társadalombéli helyzetükben. Merészen jelenti ki, hogy az értelmiség története, kapcsolatai nem vezethetőek vissza korábbra a 14–15. századnál. Izgalmas meghatározást ad a reneszánsz világérzés struktúrájára azzal, hogy „a tudás mint a kiválasztott kevesek számára megnyíló titok” mitológiai koncepcióját vetíti rá. A harmadik fejezet Az életstílus mint a gondolkodási stílus kifejeződése címen szerepel. A szerző rögtön a humanisták féktelen tudásvágyának szemléltetésével kezdi egy „univerzális ember”, Leon Battista Alberti személyiségére alapozva. Később, a humanista világszemlélet szétágazásait kóstolgatva a festészetből is kiemeli a kor jellegzetes tudósábrázolását: Szent Jeromost a cellájában és e köré építi ki finoman és hitelesen a buzgó humanisták világát, a reneszánsz individuumot, és állít párhuzamot világi és profán között.
A negyedik fejezet a humanisták legkedvesebb műfaját, a dialógust tárgyalja. Batkin nemcsak egyszerűen műfaji meghatározást ad, s nem szűkíti le a dialógus lényegét és lényét a reneszánszra, hanem elmondja, hogy a humanista dialógus miért támaszkodhat egyaránt az antik platonista hagyományokra és a 12. század dialektikájára. Hogy megértesse az olvasókkal a műfaj lényegét, képlettel szemlélteti azt. Majd következtetésül levonja, hogy valószínűnek tartja azt az elképzelést, hogy a humanizmus dialogikus jellege a zártság és nyitottság összekapcsolódásában nyilvánul meg. A következő fejezet a Reneszánsz viszonya az antikvitáshoz és a kereszténységhez címet viseli. Itt bontakozik ki igazából az antik gyökerekre való hivatkozás. A dialógus alapelvére támaszkodva mondja el, hogy a reneszánsz nem azonosult az antikvitással, hanem csak egyszerűen kapcsolatba lépett vele, valamint kibontakoztatja, hogy hogyan, milyen jellegű dolgokat merített belőle, és hogy a humanisták hogyan viszonyultak az antikvitáshoz. Ezt Raffaello szavaival példázza a X. Leóhoz írt leveléből: „állni az összehasonlítást a régiekkel, igyekezni utolérni és túlszárnyalni őket”.
A hatodik, a korszakváltásról szóló fejezet a történelemnek a humanisták által felfedezett hármas tagolódását mutatja be, mely a görög–-római ókor, a közékor vagy „gótikus barbárság” időszaka és a „feltámadás”, „helyreállítás” (restauratio), azaz a reneszánsz korszakára oszlik. Nekik azért számított aranykornak a reneszánsz, mert bevallásuk szerint elérték és meg is haladták az ókor színvonalát. A szerző ezt Petrarca magatartásával is példázza, mikor kinyilvánítja, aki büszke arra, hogy képes antik szellemben alkotni, de mégsem utánozza az ókoriakat. A fentebb említett történelemtagolás lesz az alapja a különböző korok eszméinek összehasonlításához. A fejezet részletesen taglalja nem csak a műveltség, de a kereszténység elterjedését is, az igazság, a szabadság lényegének változását, fejlődését, valamint a különböző világnézetek váltakozását párhuzamba állítva és összehasonlítva őket. Az utolsó, csekély terjedelmű fejezetben Raffaello Athéni iskoláját emeli ki. A kép fejtegetése, valamint az ábrázolt alakok mozdulatainak, testtartásának izgalmas értelmezése közben bemutatja a reneszánsz világszemléletével megegyező és az azt sértő esetleges feltételezéseket is, amelyeket az ábrázolás logikája kizár.
Végül az utószóban megerősíti a könyv elején tett kijelentését, hogy bár könyve bizonyos szemszögből egy önálló egész, mégsem tudja kimeríteni vele a reneszánsz témavilágát. Újabb kutatásokat tart szükségesnek, és folytatást előlegez meg az olvasónak, hogy a korstílus egyéb érdekes ágazatait, elemeit, morzsáit ízekre szedhesse, és elénk tárhassa megfejtésüket. A szerzői utószót jegyzetek tömkelege követi, majd a könyvet egy részletes névmutató zárja le.
Leonyid Batkin: Az itáliai reneszánsz. Typotex Elektronikus Kiadó, 2014.
