Újdondászok az ósdik ellen

Nagyon sokan és nagyon sokszor „az új” fogalmát azonosítják „a jobb” fogalmával, sőt, „a szebb” képzetével is. Ez aztán kínos zavarokat okoz az általános értékrendben. Már Schopenhauer is méltatlankodik, hogy az emberek mindig a legújabb könyveket akarják olvasni, ahelyett, hogy a legjobbakat olvasnák. Hajlamosak volnánk azt hinni, hogy ez mindig is így volt, holott: szó sincs róla! A középkor például az értékek változtathatósága elleni küzdelemben telt el; erről nemcsak a vallás és a világi uralom gondoskodott, de például a céhek is! A kicsiszéket vagy az ajtókilincset sem volt szabad másképpen előállítani, mint ahogy szokás volt! Még a XVI. század elején is előfordul, hogy országgyűlések törvénybe iktatják: Nihil novum! Azaz: „Semmi újat!”
Egy tudós író megjegyzi: Milyen rettenetesen kényelmetlenek a középkori ülő alkalmatosságok! Ám nem azért, mintha nem tudtak volna kényelmesebbeket gyártani, hanem: nem illett akkoriban kényelmesen eltehénkedni ülés közben – még a királynak sem! Határozottan úgy tűnik, mintha a legtudományosabb fejlődés-elméleteknek nem volna igazuk, miszerint a fejlődés legdinamikusabb eleme a technika. Itt van például a kézi lőfegyverek esete. A katonák még a XVIII. században is otromba, nehézkes, bonyodalmasan kezelendő puskákkal harcoltak. Holott: már évszázadokkal azelőtt is könnyű és könnyen működtethető vadászfegyvereket is csináltak.
Mégis, úgy tűnik, a régi, régifajta élet – kellemesebb volt! Franciaországban, a restauráció idején, vagyis Napóleon császársága után, járta egy mondás: aki nem élt az „anszien rezsim” idején, vagyis „a régi világban”, az nem élt! Az egyáltalán nem tudja, milyen kellemes az igazi élet! Persze, persze, mondogatják erre egyesek máris: a nosztalgiák gyógyíthatatlan hazudozásai!
Néhány évvel ezelőtt egy ismerősöm egyetemi hallgató fia, egy vita során kitört: Hogy utálja azokat, akik mindig csak azt emlegetik: régen ez volt jobb, meg amaz! „Mindig jön, hogy a pofájukat ököllel szétverjem!”
Nos, hát én akkor két példát hoznék fel, miután feltettem vasálarcomat.
Az első, zsírosan banális, közönséges; és okait tekintve, nagyon is érthető: a hentesipar lezüllése! A hideg felvágottak elaljasodása! Ha valaki evett még – mondjuk úgy jó ötven évvel ezelőtt – parizert, az tudja, miről van szó! Csodálatos volt: akár kenyér nélkül, általában is bekaphatott belőle az ember félkilónyit, vagy többet is! Ám, várjunk csak, a történet nem is vele kezdődik, hanem a disznófősajttal! Évekkel a háború előtt a múlt század harmincas éveinek dereka táján, széles – és füves! – marosvásárhelyi utcánkban mindegyre szerelő munkások jelentek meg. Árkokat ástak, csöveket, kábeleket fektettek le – igen, már akkor elkezdték! – s én már hat-hét évesen ott nyüzsögtem köztük, kérésükre vizet s ezt-azt hordtam ki nekik a házból, s jutalomként részt vehettem a gáz-víz-villany-szerelők szertartásos tízóra­i­zá­s­aiban: disznófősajt és seprőpálinka!*
Azok a disznófősajtok azonban nem attól voltak finomak, amiket tartalmaztak, hanem ami nem volt bennük! Nemcsak a vágóhíd volt közel hozzánk, hanem a szappangyár és az enyvgyár is! Szörnyű társzekerek hordták ezekbe a rengő-bűzlő-locsogó melléktermékeket – amiket manapság szintetikus anyagokkal helyettesítenek, s a vágóhídi hulladékot ezért ma – beledolgozzák a hentesáruba. Nem tudom, régen a marha és a disznószívet pl. mire használták fel, hogyan hasznosították. Manapság leggyakrabban a kolbászba és a szalámiba darabolják bele a színhús helyett! És esetenként a televízióban fehérhajú, szigorú és szenvedő arcú professzorok előadásokat tartanak arról, hogy aki a családját szereti, az olcsó hentesárut nem vásárol!
És egyelőre, mondjuk, elsőfokon ez rendben is volna: semmi titokzatosság nincsen benne: az „újdonság vágya”, vagy az „újítás kényszere” a hentesiparban a nyereségvágyból, a pénzhajhászásból ered! Ám tévedés volna azt hinni, hogy ez az egész modern közgazdaságtanra és az iparra is vonatkozik! Mert – igen is, meg nem is!
A következő fokozata az újdondászságnak már – titokzatos! Nem látszik, hogy egyáltalán haszna volna belőle valakinek is! Ez – az illatok eltüntetése! Például a szekfű: ez a jellegzetes alakú és teljesen sajátságos illatú kerti és szobavirág!... Egyszercsak meglepődve vette észre az ember, hogy a csokor szekfű, amit az imént a piacon vásárolt: szagtalan (illat nélküli). Összemarkolt növénykupac! Aztán ez egyre gyakrabban fordul elő, a végén már csak efajta steril, árva szekfű kapható piacon és virágkereskedésben egyaránt! Ha az ember kérdezi a virágárust, a kereskedőt, sőt az agronómust is, csak vonogatja a vállát, motyog, de értelmes választ nem képes kinyögni!
(Némileg hasonló a paradicsom esete: eredetileg kerek, felülről kissé lapított és kissé karajos vékonyhéjú gyümölcs, a belseje pedig igen húsos; azaz tele van önmagával! Aztán megjelent a teniszlabda nagyságú, gömbölyű, vagy kissé hegyes dömping-változat: a héja vastag, szívós, a belsejében pedig csak valami latyak van. Igazi paradicsom már csak udvarvégi kiskertekben vagy néhány hóstátinál terem. Ha faggatja az ember az árust, így felel: pedig mi öntözzük a tövét azzal a külföldi folyadékkal, hogy – édes legyen!).
És a legnagyobb baj, hogy – nincs megállás! Nemcsak a szekfű; egyre jobban terjednek például az illatmentes rózsák: nagy csokor mélyvörös bimbót vásárol az ember, de csak a papírcsokornak van valami szaga, amibe csomagolták, sőt: „pakolták”! És a legfájdalmasabb: a tearózsa! Pedig ugye, ősszel a tearózsa ki szokott nyílani! És vázába téve, az „első házban” vagy a „tiszta szobában”, hónapokig, a téli ünnepekig közli a belépővel a helyiség rangját; és, áhítattal tölti el. Manapság, nem is tudom, mikor volt még alkalmam igazi, érzéseket megtisztító magasba emelő illatú tearózsát látni?
Mivégre mindez? A fentebb neve nélkül említett Aldous Huxley angol író az ezerkilencszázhúszas évek elején megjelent regényében azt írja, hogy a jövő piacgazdaságának az egyetlen mozgósító jelszava a „mindig újabbat!” – „Ha meguntuk, el vele, így jutunk csak felfele!”
A politikai gazdaságtan, és egyáltalán, a közgazdaság tudománya e jelenséget az új és a még újabb produkciók keresését, megújított változatainak vadászatát a „bővített reprodukció” fogalmával hozza összefüggésbe... Ez azonban már közgazdaságtan; nem értek hozzá; nem is elegyedek belé; ám ettől függetlenül: a világnak magyarázatot kellene kapnia arra, miért kellett a hentesiparnak lezüllenie, és miért nincs illata a szekfűnek, rózsának és egyáltalán, hova lesz a tearózsa? Ősszel, meg máskor is?
A múlt század első harminc évének az írói megdöbbentő kegyetlenséggel meglátták mindazt, ami be fog következni – és be is következett! És a társadalom, sőt egyáltalán az emberiség: miért nem tett és még mindig: miért nem tesz ellene valamit?**
Képzeletben mindegyre fellapozom az utolsó huszonötévbeli irodalmunkat: mi lehet benne az, ami valami leendőnek a felismerése? Megérzése, megsejtése? Nemcsak a hivatalosan már elismert, bevett íróknál, hanem a kezdőknél és kicsiknél is? ... Kis íróknak gyakran voltak már nagy meglátásaik, mert nincsenek gátlásaik. Ezért is jó kis írónak lenni?


Jegyzetek
*A gyerekkorban fogyasztott alkohol akadályozza vagy késlelteti az idegszálakat védő burkok kialakulását, emiatt később az idegek rövidzárlata miatt nehézségek támadnak a mozdulatok összehangolásában. Ezért nem tudok például én zongorázni. Inni meg kéne tanítani a fiatalokat, a tiltás önmagában eredménytelen, s ez főleg a nagyobb érdeklődéskörű fiatalokra, a művészcsemetékre nézve lenne mindennél fontosabb!
**A. Huxley például előre látta a drogozás rituális segédlettel történő terjesztését! Íme, e kis versike: „Szóma, ha mondom / Segít a gondon / Már egy köbcenti / Helyre biccenti!” – A későbbi fordításokból hiányzik a versike. Általában a későbbi fordítások mindig rosszabbak, mert a fordító kénytelen a legsikerültebb találatokat kihagyni, nehogy plágiummal vádolják! És ezért, ahelyett, hogy „Két katona ment az úton” – mindig ilyen laposságokat kell írnia: „Két hadfi ballagott az úttesten” ...