Új világ felé

Ki fedezte fel Amerikát? Nem is olyan könnyű erre válaszolni.

Vagyis dehogynem! Egyesek szerint a kontinens igazi felfedezői a Bering-szoroson át érkező indiánok, akik benépesítették a kontinenst.

A passzátszelek segítségével tutajon sodródva is könnyen eljuthatunk Afrikából az Azori-szigetekre, innen pedig az Antillák sincsenek rettentő messze. Lehettek ilyen (bal)szerencsés „elsodródók” a történelmi időkben, de őket nem nevezhetjük Amerika felfedezőinek, hiszen fogalmuk sem lehetett az új földrész jelentőségéről. A legtöbben közülük nyilván soha nem tértek haza.

A viking hajósok persze oda-vissza többször is megjárták az Izland és Észak-Amerika közti útvonalat. Az izlandi sagák szerint 980 körül érkezett Vörös Erik csapata Grönlandra, és innen kalandozott tovább Leif Eriksson a barátaival Új-Fundland partjaira, ahol megpróbálkozott a tartós letelepedéssel. Ám bármilyen izgalmasak, kamaszkori álmokat idézőek ezek a viking „csatangolások”, az északi hajósok nem voltak a mi fogalmaink szerinti felfedezők, hiszen fogalmuk sem volt az általuk megtalált „új világ” jelentőségéről. Amerika korai megtalálásából az égvilágon nem következett semmi – csak pár izgalmas lap az izlandi sagákban és néhány elhagyott gerendaház a szomorúan kopár Új-Fundland partjain.

Kolumbusz Kristóf egész életében hitt abban, hogy nem egy új földrészt fedezett fel, hanem Japán partjaihoz érkezett. De az ő legendás utazása egyszer s mindenkorra megváltoztatta Amerika és Európa történelmét, és ha Kolumbusz maga nem is, de a kortársai gyorsan tisztába jöttek a felfedezés valódi jelentőségével.

De miért pont egy olasz? – kérdezhetjük.

Ámbár Itália nem fekszik az óceán partján, mégis komoly szerepet játszott a globalizmus létrejöttében. A középkori fűszerkereskedelmet két rivális városállam, Genova és Velence tartotta kézben, az ő hajóik hozták-vitték Alexandriából az európai piacokra a keleti fűszereket. Az ádázul versengő városállamok csatáját Velence nyerte meg, a hoppon maradt genovaiak kénytelenek voltak új utakat keresni. A 13. század végén már egy genovai testvérpár, a Vivaldiak indultak, hogy Afrika megkerülésével jussanak el Indiába. A passzátszeleket nem ismerték, a gályáik nem is voltak alkalmasak hosszabb tengeri expedíciókra – így aztán szegény Vivaldiaknak örökre nyomuk veszett az Atlanti-óceánban. Ám a genovaiak még ezek után sem adták fel, közülük többen letelepedtek az óceán partján, bankáraik, kartográfusaik, hajóskapitányaik már Tengerész Henrik udvarában is ott nyüzsögtek. Komoly érdemeik voltak a cukorkereskedelem és az Atlanti-óceáni kis szigetek, pl. Madeira felvirágoztatásában.

Kolumbusz Kristóf, a leghíresebb genovai nem aprózta el az ambícióit. Azokban az években, mikor a portugálok keleti előretörése végre sikerrel kecsegtetett, ő mániákusan hitt a nyugati út jelentőségében. És nem akármit várt az expedíció sikerétől: hatalmas vagyont, nemesi rangot, kormányzói címet. Portugáliában a legnagyobb kapitányokat sem tüntették ki ennyi mindennel. Egy kis országban nyilván szerényebbek az igények.

Nem ismerjük pontosan az okokat, hogy mi alapján utasította el Kolumbuszt János király. Talán nemcsak Kolumbusz elrontott számításai miatt, vagy mert elviselhetetlennek érezte a követelőző stílusát. Esetleg más okok is szerepet játszottak. A titkolózni szerető portugálok már Kolumbusz előtt tudhattak róla, hogy Indiát Nyugat felé haladva bajos lenne elérni – ott van „valami”, talán egy óriási sziget vagy nagyobb földrész, ami akadályozza az átjutást.

Ha így gondolták, akkor azt nem kötötték egy külföldi orrára.

Kolumbusz az Antillákról hazatérőben bosszúból megállt a lisszaboni kikötőben, nyilván szerette volna látni a portugál János király fancsali ábrázatát. Büszkén mutogatta a „japánjait”, vagyis az Antillákon összeszedett indiánokat, és elviselhetetlen módon hencegett. János király tanácsadói azt javasolták, a király tegye el gyorsan láb alól a pimasz genovait – Kolumbusz volt, Kolumbusz nincs. János király elővette a jobbik eszét, ünnepélyes fogadást rendezett Kolumbusz tiszteletére, nem kommentálta a „japánokat”… Zengtek a trombiták, a krónikások nem győzték méltatni Kolumbusz Kristófot…

A következő esztendőben aztán aláírták a tordesillasi szerződést. Portugália váltig kardoskodott, hogy a tervezettnél jóval nyugatabbra tolják ki a spanyol és portugál gyarmatok határát, így történhetett, hogy Brazília – egy egész kontinensnyi ország! – területe portugál kézbe került.

A Tordesillasba érkező portugál bizottság nyilván tudta, hogy Afrika partjaival szemben van egy nagyobb földdarab. Mielőtt Cab­ral flottája 1500-ban hivatalosan is felfedezte volna az „új világot”, vagyis kikötött Brazíliában, néhány odatévedt karavella révén eljuthattak bizonyos híresztelések Lisszabonba, hogy ezen a hosszúsági fokon lehet „valami”. Ami azt illeti, nem is volt olyan nehéz a portugál kézben lévő Azori-szigetekről Amerikába „tévedni”. Állítólag Flores szigetéről szép időben, szabad szemmel már látszanak az Antillák partjai.

De mi lehetett ez a „valami” a korabeli portugálok szerint? Egy óriási földrész? Egy hosszan elnyúló, a nyugati átjárást akadályozó nagy sziget? Mi csak az első, a „hivatalos” expedíció benyomásait ismerjük. Pêro Vaz de Caminha lelkendező beszámolója szerint a felfedezett föld maga a paradicsom: tengerpartja lenyűgöző, vadonja érintetlen, gyümölcsei, virágai, madarai mennyeiek, a népei bámulatosan ártatlanok és szelídek.

A portugálok ekkor már nem voltak tapasztalatlan utazók. Végighajóztak Afrika partjai mentén, találkoztak harcias bennszülöttekkel, ádáz csatákat vívtak a mórokkal, partra szálltak Indiában, szembetalálkoztak India szemkápráztató gazdagságával, ahol a rádzsák még csak megérinteni sem voltak hajlandók a portugálok szegényes ajándékait. Pêro Vaz de Caminha beszámolójából egyértelmű: az „új föld” jelentősége elsősorban spirituális: se fantasztikus ásványkincsekkel, se Indiáéhoz hasonló kulturális gazdagsággal nem rendelkezik. (Brazília területén amúgy tényleg nem léteztek jelentős indián civilizációk.)

Az ország nevét legtöbben a pau brazilból, a hajdan a partvidéken növő, vöröses színű fa nevéből eredeztetik. De Szent Brendán már a kora középkorban felfedezett egy Brazil nevű, csodás szigetet, meglehet, hogy a portugálok ennek a fantasztikus útleírásnak az egyik színhelyéről nevezték el az általuk felfedezett új földet. (A név nem bizonyíték arra, hogy Szent Brendán, a híres ír szerzetes tényleg járt a papjaival Brazíliában. A korabeli kelta hajózási ismeretek fényében amúgy is csak valami véletlen „elsodródás” lenne elképzelhető… vagy még ez sem, hiszen a legenda szerint az írek hazatértek.)

Ám a név valamit mégiscsak megerősít. Brazília valamifajta paradicsom, álom- vagy boldogságsziget, spirituális reménység, amolyan túl-világ volt a portugálok szemében. Nem véletlen, hogy a zsidó származású portugálok, köztük a jezsuita António Vieira atya rögtön elkezdték keresni az elveszett tíz törzset. Hiszen Brazíliában minden lehetséges.

Nemcsak az Ibériai-félszigeten, hanem a 16. századi Európában is hatalmas felbuzdulást okozott az „Új világ” híre. A királyi Magyarországon is – ne feledjük, akkoriban a végvárakban spanyolok is állomásoztak. A sokat csalódott, ám eközben az örökös újrakezdés lázában égő Balassi is többször utalt a mesés Nova Terrára, azaz Amerikára. A legszebben talán a Szép magyar komédia előszavában. Elképesztő, hogy Balassi reneszánsz szellemű eszmefuttatásában a spanyol konkvisztádorok, köztük Cortes véres ténykedése is egyfajta költői vagy tudományos forradalommá szelídül…

Ha atyánk Mátyás királnak, Károly császárnak nem volt kárára, sőt nagy hasznára az diákság, astrologia, azonképpen ha Cortes Ferdinandusnak, ki jeles versszerző volt (azki jobb részre az egész Indiát, kinek Nova Terra neve, megholdoltatta Károly császárnak), nem hozott szégyent, sem kárt az diákság, mi időnkben Swendi Lázárnak ha nem ártott, sőt használt az philosophia, geometria…

‍