.svg)
Arany Jánosnak
Mester,
könyvtárszobám nincs ugyan, de könyvek sokasága vesz körül,
asztalomon, még a földön is kisebb kupacokban, filozofikus líra,
modernek és klasszikusok vegyülnek az egyre gyűlő háztartási porral,
és igen, költőtárs, olvastam összes művedet, de bizonyos rejtélyekre
mégsem találom a magyarázatot, talán apám magával vitte,
és őt négy esztendeje a tüdőrák. vagy anyámban rejlik a magyarázat?
magas homlokú, karvalyorrú szépség, gyerekként gyönyörű hangja
altatott, mostanra már csak hosszas hallgatásaiból áll össze házi
reszponzóriuma, annak muzsikája apámmal halt, ez nem az a csend,
mint amikor a gyerekszobából hallgattam ki szuszogásaik ritmusát,
megnyugodva, hogy nem holtak, hogy anyám halkan, alig-alig
sikkanó hangját nem záposította el születésem rekedtes üvöltése.
mindez olyan lehet neked, Mester, mint egy kozmikus fejesugrás.
intelligere-ből hogyan lesz esse? hogy szikrázik elbukott világom,
ahogy a hitem határozottan odalesz, és nemcsak gyermeki
impresszióimat írom le, a látvány már-már annyira irtózatos, mint
a tűzromokban heverő mezővárosod, a nagy sík terület
kormos falakkal, házak füstölgő üszkeivel, félig összeégett
házőrzőkkel, hajlékuk omladékain tántorgók.
semmi védelem ma sem. ki-ki sajátját oltalmazza.
Hatéves lehettem, apám biciklijének csomagtartóján elvitt a
patakra, túl hideg volt a víz, hogy fürödjünk, de leültünk,
és citromos nápolyi szeletet ettünk. mikor hazaértem,
a cipőmben levő homokot kiöntöttem a szobám szőnyegére.
anyám szidott, apám, az alulfizetett lakatos, bölcsen szólt,
a világ változik, az óceánok, tengerek, vizek mozognak,
ki tudja, hogy került oda a homok, amit végül anyám összesöpört
és a szemétbe dobott. fiam, látod, minden nap megváltoztatjuk a világot, mondta.
olyan tiszta arccal, mint azok a lányok, akik vasárnap az
istentiszteleten áhítatosan hallgatták az igét, holott szombat este
a lépcsőházban köntörfalazás nélkül fogdosták a különféle méretű,
ízű és szagú farkakat, nekik ez kontinuitás volt, én viszont ebben is
a szörnyű űrt éreztem. hiszen hány nap kellene nekem ahhoz,
hogy cipőmben elhordjam a Feketeügy partját. minden nap
változtatunk a világon, de úgy változtatni rajta, hogy az jelentsen
is valamit, több időbe telik, mint amivel a legtöbben rendelkezünk.
miért írom neked, Mester, ezeket az ócska hollywoodi
replikákat, bár azt sem tudhatod, mi fán terem Hollywood.
bár e század bestiális bűneinek te is részese vagy, hiszen
az előző századok ugyancsak felmagasztalták az Akaratot.
már konfirmandusként rájöttem, hogy isten csak ritkán van a
templomokban, néha, amikor egy-egy mutáló gyerekhang
kiszökött a kórusban mondott hiszekegyből, és ébredő vadállat
nyögéseként megzörgette ablakát, most ugyanígy vagyok
a könyvekkel, versekkel. coca cola-reklámtáblák, a szomjúságot
hirdetik, de nem oltják.
apám az egyetlen paradicsomot, amit el tudott képzelni, a földön
találta meg. anyám az ő halálával tapasztalta meg a test
feltámadásának lehetetlenségét, az egyéni lényeg valamiféle gáznemű
fennmaradása csak hátborzongató reménykedés.
talán gyermekeinkben, jócselekedeteinkben, művészi
teljesítményeikben folytatódhatunk…
