Üdvözlet a hosszútávfutónak

Jó szívvel aláírom bármikor, hogy illetlenségnek is tűnhet egy ilyen – a kereknél is méltóságosabb – évfordulón mosolyra vont ajkakkal ejteni ki az ünnepelt nevét. Csakhogy az ilyen alkalmak óhatatlanul kicsalnak a jelenlévőkből valami hasonló „vénlegényes” felszólalást. Mert hát hogyan is tetszettek mondani? (És: vajon jól hallottam?!) Kenéz Ferenc – 80??!! Ezt ki találta ki? Amolyan tréfás, „átverős” hangulata is van a dolognak! – ezt nem vitatjuk, de mégis jobb lesz megvárnunk az ünnepeltet, akivel tisztázhatjuk a félre(nem)értést. Megvárjuk – mondom –, mert Az Illető, Az Ünnepelt, bizonyára kisurrant közülünk, de nem udvariatlanul, hanem csupán egy környi futásra, szaladásra, amit naponta kötelező megtenni, s ami remek ifjonti évek könnyűségére emlékeztetheti az embert. Már ha az illető képes teljesíteni a kitűzött „feladatot” – hegyen-völgyön, aszfalton vagy zöldmezőn, s ha másként nem lehet, akkor papíron teletáncolva-futva az érintetlen fehér lapokat szeleburdi betűkkel, álmokkal, „képzeményekkel”, öreges-bölcs mondatokkal, szigorú hadrendben vonuló, hosszú életű gondolatokkal. Meg hát konok kitartásról árulkodó (vagy azzal büszkélkedő), de sohasem hivalkodó, hencegő költeményekkel. Holott megtehetnék bátran azt is, mármint a hencegést, ha… Ha nem Kenéz Ferenc írta volna őket, néha órákig töprengve egy-egy szó, kisbetű-nagybetű, pontosvessző, kérdő- vagy felkiáltójel helyén a készülő műben, s közben papírra nem illő szavakat, félmondatokat sziszegve – „civil” ember számára érthetetlen lelkiállapotban. Nincs fölös sóhaj, felkiáltás, jajongás, felleges vágyakozás – mert e mai köszöntő szavaink címzettje, Író Emberként is, mint afféle legendákból közénk tévedt keleti bölcs – maga is egyféle Teremtő – pontosan tudja, hogyan kellett s kell ellenállni ebben a „szakmában” – és ebben a sánta világban – minden percben ólálkodó csábításoknak, a „szebbnél szebb s nemesebb, netán olcsó, de annál mogorvább s elvszerűbb” kényszerítő fenyegetéseknek. Mindezekben bőven volt része (részünk) kényes és nagyszerű mestersége (mesterségünk) gyakorlása során. De ott ragyogott valahol előttünk a napkeleti bölcsesség: „csupán azok nem vétnek lépést soha, akik nem mennek sehova!”

Kenéz Ferenc nem tévedt le a maga választotta útról, legalábbis e sorok írójának tudomása szerint (azazhogy: egészen biztosan). Ritka és nagy-nagy ajándék (adomány) a Teremtő részéről, ha efféle magasztos alkalmakkor (is) nyugodtan elmondhatjuk ezt az ünnepeltről. Mert hát ünnepelünk most, mi tagadás, még ha távol is áll tőlünk a harsonás „rikács”, a vigyorgós zászlólengetés, netán a borzongató vagy ijesztő dobpergés. Holott mindezt így látja (kénytelen látni) és hallja valahány atyánkfia, kinek van szeme a látásra, füle a hallásra.

Sokan vagyunk ilyenek.

Tudom. Hiszem.

Így hát: Erőt, Egészséget, Nagyméltóságú Úr! És kérem, ne feledje: még csupán az Első Nyolcvan telt el!

Egy erősen ritkuló „banda” nevében (is):