Tűnődés Joyce ürügyén

Ljudmila Ulickaja azt állítja, hogy rajta kívül senki sem vette még észre, hogy Vladimir Nabokov Adomány című zaklatott regénye milyen sokféleképpen köszön rá Joyce tizenöt évvel korábban megjelent Ulyssesére. Például az Ulysses cselekménye egyetlen nap alatt játszódik: 1904. június 16-án, azon a napon, amikor Joyce megismerkedett leendő feleségével, Nora Barnacle-lal. Nabokov könyve pedig 1923-ban játszódik, abban az évben, amikor az emigráns orosz író megismerkedett majdani feleségével, Vera Szlonyimmal.

Hogy ez valóban párhuzam-e, és ha igen, akkor érdekes-e, igazából nem érdekel. Joyce viszont annyira érdekes, hogy élete és műve ürügyén szívesen tűnődök erről-arról.

Ulickaja mintha kicsit orrolna rá. Az ír író száműzetését önkéntesnek és veszélytelennek ítéli. Öncélú utazgatásnak. Ezzel szemben, állítja, Nabokov az életét mentette, hiszen amikor a szovjet terror elől menekült, akkor a véres valóság és a halál elől menekült. A történelem üldözte el a hazájából.

Nabokov maga az Ulyssest a 20. század egyik legnagyobb regényének tartotta, de úgy vélte, hogy az Odüsszeusz-párhuzamok nem fontosak, azok csak incselkedés az olvasóval, akinek nincs szüksége homéroszi tanulmányokra a regény megértéséhez, vagyis a műélvezethez. Gondolhatjuk, hogy Nabokovot nem nyűgözték le a világ talán leghíresebb csavargójának, a leleményes görögnek a tengeri bolyongásai. (Odüsszeuszt nem mindig csodáltuk, Vergilius és Dante például hazugszájúnak, álnok tervek kiagyalójának, fortélyos cselszövőnek tartják.) Azt viszont tudjuk, hogy lenyűgözték a Dublin utcáin csetlő-botló Leopold Bloom ténfergései. Annyira, hogy még térképvázlatot is készített az Ulysseshez. (A lap közepén, vízszintesen a Liffey folyó tart keletre, a Dublini-öböl felé, mi pedig a kacskaringós vonalak és számok segítségével – a regény fejezetei szerint – nyomon követhetjük Leopold Bloom és Stephen Dedalus olykor egymást keresztező útvonalát egészen addig, míg végül előbbi hazatér az Eccles street 7. szám alatt található otthonába, Ithakájába, Mollyhoz, Pénelopéjához.)

Ulickaja elfogult, isteníti Nabokovot – és ez miért volna baj? –, viszont az Odüsszeia végét átírná. Kanonikusabbnak érezné, ha azzal végződne, amit különben csak a Homéroszt követő költői hagyomány illesztett hozzá: Odüsszeusz másik fia, a Kirkétől született Télegonosz, akinek a létezéséről a leleményes csavargó nem is tud, megérkezik Ithakába, és rájatüske hegyű dárdájával megöli az apját. Természetesen tévedésből.

Mindig a hübrisz, a dölyf, az elbizakodottság. Aztán a megérdemelt, kikerülhetetlen büntetés. Ez tetszik Ulickajának. Kasztrálás, emberevés, megvakítás, apagyilkosság, anyával és testvérrel hentergés az ágyban… Trója elesik ugyan, Agamemnon tíz év után győztesen tér meg a háborúból, a görög dráma kara mégsem a Priamosz-ház végzetéről, hanem már az Arteusz-ház jövendő vesztéről énekel. Iphigenia, Klütaimnésztra, Élektra és Oresztész története ismétlődik. Az átok sújtotta Arteusz-család ősi bűne Tantalosz bűne, ami talán a kereszténység eredendő bűnével is azonosítható. Ember, nem úszhatod meg! Miért éppen Odüsszeusz úszná meg? Az időnként nemet váltó vak Teiresziasz szelleme, miután hörpölt az áldozati kos és juh véréből, így jósol az Odüsszeia 11. énekének vége felé: „…tengerről jő majd a halálod, / gyöngéden közelít hozzád, és könnyü öregség / végén sujt csak rád, amidőn körülötted a néped / boldogan él. Ezt mondom néked igaz szavaimmal”.

Ulickaja gunyorosan azt írja: „Így működik a magasztalt görög sors, amelynek rendelése szerint a fiú azon igyekszik, hogy megölje apját”. A finomabb változat szerint a hős öregen hal meg, ágyban, párnák közt, végelgyengülésben, és ezzel – állítja Ulickaja – a homéroszi kornak vége, „új idők következnek: az ember megbékél az istennel”. Joyce is hazavezérli utazóját, a Szombathelyről elcsángált Virág Lipót unokáját, Virág Rudolf fiát, az öt láb kilenc hüvelyk magas, olajbarna bőrű, negyven körüli, kövérkés férfit, Leopold Bloomot, Poldyt, és a regény végére Molly is megbékél, a hitvesi ágyban régi szép időkről álmodik, amikor hegyi Virágomnak szólították, megkérték a kezét – igen, igen.

Nabokov azt állítja, hogy imádja ugyan az Ulyssest, de csöppet sem hatott rá, különben is a megjelenése után tizenöt évvel olvasta, amikor már ő maga is kiforrott író volt, amúgy az utolsó fejezetét, a sokat dicsért Molly-monológot a remek regény leggyöngébb részének tartja.

‍

Csillag Anna

Nem teszem fel a kérdést, hogy mi a közös Bruno Schulz Könyvek könyve című elbeszélésében és Bohumil Hrabal Sörgyári capriccio című regényében, mert biztosan több dolog is van, inkább elárulom, hogy Csillag Annára gondolok.

A hajnövesztő szert reklámozó Anna Czilágová, Ana Čilag, Анна Чиллягъ – akár Zalában született, Magyarországon, akár Csehországban vagy Galíciában – sarkáig leomló hajával a K. u. K. Monarchia békéjét testesítette meg. Felejthetetlen évek Pesten című írásában (1923) Krúdy így mereng a pesti nők szépségén: ama „régi, felejthetetlen években, amikor a férfiaknak szokásuk volt apróra megvizsgálni a nőket, mint valami csodálatos növényeket, sok jelentőséget tulajdonítottak Mária hajának, amelyről nyilvánvaló volt, hogy akkor növeszti meg és oly hosszúra, mint Csillag Anna – mily boldog ember lesz az, aki valaha e selyemzuhatagban megfürösztheti az arcát…”

Bruno Schulz hosszan áradozik róla, nem kétséges, hogy gyerekképzeletét megragadta a hajdani újságreklám: „A nagy fóliánslapon egy nőalak volt látható (…) fejéről hatalmas hajbunda omlott alá (…) a melléje nyomtatott vastagbetűs szöveg pedig a csoda történetét hirdette, e szavakkal kezdvén: »Én, Csillag Anna, ki a morvaországi Karlovicében születtem, a gyatra hajnövés csapása alatt görnyedeztem…« Hosszú történet volt ez, szerkezetében Jób történetéhez hasonlatos. Csillag Annát gyatra hajnövéssel verte meg az Isten. Az egész városka szánakozott e szörnyű csapáson (…) S íme, történék, hogy imádsága meghallgatást talált, s levétetett fejéről az átok: a megvilágosodás kegyelme áradt Csillag Annára, jeleket és útmutatást kapott, s egy csodaszert, nagyszerű orvosságot készített, mely meghozta fejének termékenységét. Fejét sűrűn belepte a haj, s ez még nem volt elég: férje, fivérei és unokafivérei is egyik napról a másikra sűrű fekete szőrbundát eresztettek. (…) Csillag Anna boldoggá tette az egész városkát, melyre valóságos áldás áradt, hullámzó bozontok és óriás üstökök képében, s melynek lakói a földet söpörték széles seprűhöz hasonlatos hosszú szakállukkal. Csillag Anna az emberi szőrzet apostola lett. Miután szülővárosát már boldogította, arra sóvárgott, hogy boldoggá tehesse az egész világot, s kért, buzdított, könyörgött, hogy saját üdvösségünk érdekében fogadjuk el ezt az isteni ajándékot, e csodaszert, melynek titkát egyedül ő ismeri.”

Bohumil Hrabal nekem talán legkedvesebb regénye a Sörgyári capriccio. Szép könyv: az édesanyja könyve. A regény filmváltozatában a női főszerepet, Hrabal mamáját a selmecbányai születésű gyönyörű színésznő, Magda Vasaryová játssza. Szerepe szerint holdfényes éjjeleken magányosan sörben fürdik a sörgyárban, az érett búzához hasonlóan aranyló szőke hajzuhataga a fenekéig omlik alá, minden férfi szerelmes belé. A regény (és a film) végén elkerékpározik a fodrászhoz, és levágatja a haját olyan rövidre, amilyen Josefin Bakeré volt. A borbély, Boda úr nem hisz a fülének, kiguvadó szemmel tiltakozik: „Ezt a darab Osztrák–Magyar Monarchiát? Ezt az Én Anna Czilágová, született Karlovicében, Morvaországbant? Soha!”

Hrabal nevelőapja a Prágától alig ötven kilométerre fekvő kisváros, Nymburk sörgyári intézője volt. Édesanyja, Marie Kilianová a könyvelésben segített a gyárban, ám ennél sokkal érdekesebb, hogy rajongott a színházért, és sok-sok amatőr előadásban lépett fel sikerrel. Hrabal az édesanyja 1970-ben bekövetkezett halála után megírta a Sörgyári capriccio című kisregényt, mely – az ő szavait idézem szabadon – krónika apámról, a nagybátyámról és anyámról, egy gyönyörű asszonyról, akit elnyelt a könyörtelen idő. Tudjuk, de a megmaradt fotográfiák egyikén-másikán láthatjuk is, hogy Hrabal édesanyjának dús, hosszú haja volt, amit olykor vastag, fonott copfban hordott. A Sörgyári capriccio sörben fürdőző gyönyörű asszonyának aranyszínű, fenékig aláomló haja a városka büszkesége, egyik látványossága, kuriozitása, a kettős monarchia és a boldog békeidők jelképe, és amikor levágatja, akkor nem csak a férje, nem csak a városszépítő egylet tagjai, hanem a városka minden lakója elszörnyed, mert megsejti, hogy vége a szép régi, nyugodt világnak.

Szívesen időznék még Bruno Schulznál, Hrabalnál és Csillag Annánál, elmesélhetném, hogy az ifjú éhenkórász Adolf Hitlert lenyűgözte Csillag Anna bámulatos története, pontosabban az arcátlan és bárdolatlan reklám tagadhatatlanul hatékony működése. A leendő diktátor még nyomozott is Csillag Anna után, és állítólag így szónokolt éhenkórász társainak: „Propaganda! Remek propaganda, semmi más! Tökkelütött fajankó mindig van elég, aki bevegye a maszlagot.”

Mondom, szívesen mesélnék még olyan eseményekről, melyeknek – Bruno Schultz szavaival – „nincs meg a helyük az időben”, de most inkább kanyarodjunk vissza James Joyce-hoz.

‍

Anna Livia Plurabelle

Az Ulysses szombathelyi származású főszereplője Leopold Bloom. Alakjának egyik modellje Ettore Schmitz volt, Joyce barátja. Minket most nem a barát, hanem a felesége érdekel. Livia Schmitz abban biztosan hasonlított Csillag Annához és Bohumil Hrabal édesanyjához, hogy neki is legendásan szép haja volt. Sűrű, bronzosan aranyló és hosszú. Hosszú, mint a Duna, vagy mint Sissié, a Monarchia-szerte imádott Erzsébeté.

Joyce a Finnegans Wake-ben Anna Livia Plurabelle-nek nevezi hősnőjét, akit Livia Schmitzről mintázott, és akinek a haja – Joyce szavaival – olyan aranyló vörös volt, mint Dublinban a Liffey folyó, ahogy keresztülcsordogál a festőműhelyeknél, melyek megfestik a vizét.

Az 1939-es megjelenése után öt esztendővel, 1944-ben a New York-i Joseph Campbell – aki később mítoszkutatóként George Lucasnak segít majd a Csillagok háborúja című gigászi filmeposz megformálásában – útmutatót készített a mű értelmezéséhez (A Skeleton Key to Finnegans Wake: Unlocking James Joyce’s Masterwork). Álombeli kirakósjáték, írja a majdnem olvashatatlan regényről Anthony Burgess. Márai hamar, már 1931 nyarán, a Brassói Lapokban felhívja figyelmünket a talányos műre, ami akkor még készen sincs. (A Finnegans Wake egyik – „pokoli munkával” – franciára fordított részletét olvassa, mely Anna Livia Plurabelle címen jelent meg egy francia folyóiratban.) Márai szövegéből idézem: „Anna Livia Plurabelle a Joyce-regényben mitikus neve annak a folyónak, mely Dublinon ömlik át és a Liffey nevet viseli. (Livia-Liffey – Joyce keze alatt a szavak rögtön elváltoznak fonetikusan, s beleolvadnak a mítosz nyelvébe.) Ha a történet fontos, úgy arról van itt szó, hogy ennek a kis folyónak partján két mosónő beszélget, s elmesélik egymásnak Anna Livia Plurabelle legendáját és történetét. Az előadás kezdetén, estefelé, a folyó még keskeny, s a két asszony kényelmesen áthallja és megérti egymás szavát. De minden mondattal szélesedik a folyó, s a mondatok eltévednek a távolságban és a sötétben. Mire éjszaka lesz, a két asszony (és beszédjük) eltűnik az éjben. Az egyik mosónő sziklává változik, a másikból terebélyes fa lesz… A folyó beszél tovább és már éjszaka van.”

Hamvas Béla ugyanerről a részletről, ugyancsak 1931-ben, a Nyugatban:

„A nőszereplő Anna Livia Plurabelle, Annushka Lutetiavitch Pufflovah: asszony-leány, patak-folyó, föld, éjszaka. A női principium. Metafizikai extraktum. (…) A munkából csak annyi fogható fel értelemmel, hogy egy női lényről van szó. A lény hol asszony, hol folyó. A folyó a Dublinnél tengerbe ömlő Liffey (Livia) a »gyönyörűséges« (plurabelle). A parton mosónők ruhát mosnak és különböző emberek fölött jókedvűen gúnyolódnak. A szavak folynak, fecsegnek, csurognak, pocsognak, hullámzanak, táncolnak. Végül beesteledik, az éj leszáll, Anna Livia elalszik. De, hogy mi az érthető, értelemmel megfogható ebben a misztikus szatiriko-szimbolikus költeményben, teljesen mellékes. A súly az ömlésen, folyáson, változáson, hullámzáson van. A világ folytonos keletkezésében és elmúlásában.”

Szegedy-Maszák Mihály írja, hogy 1929-ben Cambridge-ben készült egy hangfelvétel, melyen Joyce maga olvassa fel az Anna Livia Plurabelle-fejezet egy darabkáját. Felolvasásából is kiderül, hogy a regény írásakor a szerzőt a szöveg értelme kevéssé izgatta, sokkal inkább annak ritmusa, dallama, „folyása” érdekelte.

‍

Madách, Petőfi, Munkácsy

Jorge Luis Borgesnél számomra senki sem ragadta meg plasztikusabban és megnyugtatóbban az Ulysses-kérdést. Egy rövid tanulmányában bevallja, hogy nem olvasta végig mind a hétszáz (angol nyelvű) oldalt, csak részleteket ismer a könyvből, mégis a kalandor biztonságával állítja, hogy ismeri a művet, ahogy egy városról is kijelentjük, hogy ismerjük, holott bizonyosan tudjuk, hogy nem fordultunk meg minden terén, minden utcájában.

Stephen Dedalus – többé-kevésbé hihetjük, hogy maga az író – azt mondja az Ulyssesben, hogy a történelem rémálom, amiből felébredni próbál. Beszélgetőtársa szerint az emberi történelem az isteni mű megvalósulása felé halad. Egy nő bűnt hozott a világba, egy másik nőért tíz éven át háborúztak Trója falainál a görögök, és így tovább, de ő bízik az emberben, küzd a jóért.

Erről természetesen Az ember tragédiája jut eszembe. Megírták már, hogy James öccse, Stanislaus Joyce könyvtárában megtalálták Madách drámájának egy példányát. Akkortájt, amikor James Joyce Triesztben angolt tanított, és persze a regényein dolgozott, a Tragédia – német, angol és francia után – már olasz nyelven is elérhető volt.

Az Ulysses úgynevezett Küklopsz fejezetében pompás felsorolást találunk valaha élt történelmi alakokról és sosem létezett héroszokról (köztük van például Kossuth Lajos, Rip van Winkle és Sherlock Holmes is). Valahol Góliát és Holdfény Kapitány közt találjuk Village Blacksmith-t. A név – olvasom egy forrásban – A helység kalapácsa című műre utal, mely angolul ezen a címen jelent meg 1866-ban John Bowring tolmácsolásában. Én a komikus hőskölteménynek más címét lelem (The Village Hammer), azt is csak Bowring bevezetőjében, de nem kutakodok alaposabban, örömmel elhiszem, hogy Joyce ismerte Petőfi komikus eposzát.

(Joyce amúgy nem kevés magyar hamissággal és szófacsarással él az Ulyssesben. Egyik egy hely, „Százharminczborjúgulyás-Dugulás” [sic!], mely szerinte angolul azt jelenti, hogy a „Mormoló Vizek Mezeje”, és ahová néhai „Nagyaságos Uram Lipóti Virag” [sic!] eltávozott. Magam is bizonytalan érvnek vélem, tehát bizonytalanul is jegyzem meg, hogy a szám esetleg alátámaszthatja azt, hogy Joyce kezében valóban járt Petőfi eposzparódiája. Ugyanis abban a jelenetben, melyben a lágyszívű kántor ott térdepel szemérmetes Erzsók lábainál, azt írja a költő, hogy a Széles tenyerű Fejenagy szívét a pokolbeli kínnak százharminczhatezer bicskája hasította keresztül.)

Ha feltenném a kérdést, hogy mi a közös James Joyce-ban és Ady Endrében, biztos sokan felelnék: mindkettő lángelme. Vagy hogy mindketten ittak, mint a kefekötő. Én nem erre gondolok, és nem is a szifiliszre. Hanem a szemükre. A látásukra. Nem a költőire – szigorúan a materiálisra. Mindkettőjüknek gyönge volt a szeme. Rippl-Rónai József szerint Adyé „nagyérzésű” volt és okos, „bársonyos, füstös, lusta szempillájú”, „fekete, mint a bogár”. A nézése álmos, mély és szerelmes, „fenségességet árult el, mást, nagyot, nagyobb embert, mint bárki korunkban” – „merem állítani, ha csak a szemeit rajzoljuk is meg, már egy igen hasonló Adyt kapunk”. „Szemében benne volt az egész ember, a sokszor megsebzett, az igazságtalanul megbántott.” Farkas Ákos Joyce-dolgozatából idézem: „a fiatal Joyce egyik első publikált írásában Munkácsy Krisztus-trilógiájának a Dublinban is kiállított darabját, az Ecce Homót elemezte a maga koraérett éleslátásával”.

Engem is Joyce látása érdekel. Hogy mennyire volt éles az a látás, az a szem.

1899-ben, amikor a Királyi Ír Akadémián kiállított Munkácsy-képet látta, Joyce még csak tizenhét éves. Vajon mit jelent az, ha azt mondom, önmagához képest még feltehetően jó a szeme. A festmény annyira lenyűgözte, hogy esszét írt róla, csodálatos alkotásnak nevezi, melyet szinte felrobbant a mély drámaisága. Gula Marianna szerint leginkább a központi konfliktus, a magányos hős és az értetlen tömeg szembeállítása ragadta meg, annál is inkább, mert magát is hasonló szerepben látta.

De vajon hogyan látta? Mennyire látta tisztán?

A bamba és rosszindulatú tömeg vonja magára vizsla tekintetét: úgy hatvan-hetven ember. Tíz-tizenegy alakot ír le alaposabban, és erős jelzőket használ: mogorva butaság, lázító állatiasság, mindent átható ellenszenv, keserű oktalanság… Csakhogy ugyanezeken az arcokon Gula Marianna sajnálatot, rémületet, tisztaságot és féltést lát. A magyarázat egyszerűnek tűnik: belemagyarázás, belelátás, kivetítés – Joyce ezt látja, mert ez a véleménye a tömegről.

‍

Krúdy, Joyce és a lámpaoszlop

Szobotka Tibor, Joyce egyik korai magyar fordítója szerint az író műve megközelíthetetlen az életének ismerete nélkül. Nem hiszem, hogy Joyce ténylegesen az életéről akart volna olvasójának beszámolni. Úgy gondolom, arról akart beszámolni, amit a legjobban ismer, és ez sokáig az élete volt, vagyis olyasmik, amiket átélt, amik megtörténtek vele. Nem keres kalandot, a legköznapibb valóság a témája, hiszen az élet egésze vizsgálható és megragadható egy-egy pillanatában, töredékében. Proust és Virginia Woolf is ebben mesterkedik, vagy Krúdy Gyula. Virginia Woolf 1922-ben – abban az évben, amikor az Ulysses megjelent (és Proust meghalt) – azt írta egy esszéjében a modern regényről, hogy egy átlagember hétköznapja is olyan gazdag történésekben, érzetekben, benyomásokban, hogy az nemcsak leírhatatlan, de felfoghatatlan is. Atomok zuhogásáról beszél.

Krúdy különben már 1913-ban, vízkereszt napján megfogalmazza ugyanezt. Amikor a szerkesztője felteszi neki a kérdést, hogy mit szeretne megírni, azt feleli neki (A vörös postakocsi bevezetője ez a levél), hogy szenvedéseket, amelyeken ma már mosolygunk; a valóra vált álmok értéktelenségét; az éjszakai magány gondolatait; látomásokat, amelyek az utcán esnek meg, miközben egy lámpaoszlop takarásában rejtőzve ácsorgunk. Alakokat és hangokat, amelyek csak elsuhannak mellettünk, a terézvárosi búcsút egy ablakból nézve, elfojtott szívfájdalmakat, halkan elsuttogott szavakat, amelyeket senki sem hallott, egy beteg lelkű ember képzelgéseit, fölriadásokat az ágyban, enyhe öngyilkossági terveket. Az egyik mondatát hadd idézzem szó szerint: „Egy elhagyott házban közben éji dalt játszik valaki a gordonkán, s a csillagsugáros márciusi estben magasan kiáltanak a vadludak.” Ilyeneket akarna megírni. Egy nyikkot sem szól az úgynevezett szép kerek történetről.

A városi író és a lámpaoszlop. Amelynek takarásából Krúdy figyel. Joyce 1904. augusztus 29-én, tehát még Dublinban, így ír egy levelében a bő hat hete megismert Norának: „Amikor ma éjjel bementél, a Grafton Street felé sétáltam, ahol hosszú ideig egy lámpaoszlopnak dőlve dohányoztam. Az utcán hömpölygött az élet, amibe az én ifjúságom is beleáradt. Miközben ott álltam, néhány mondatra gondoltam, amit pár éve írtam, amikor Párizsban éltem. Ezek a mondatok azok: »Az emberek kettesével és hármasával járnak az élettől zsibongó bulváron, sétálnak, mint akik szabad idejüket egy, csak a számukra kivilágított helyen töltenék. A cukrászdában csevegnek, miközben süteménydarabkákat ropogtatnak, vagy némán ülnek az asztalok körül a kávéház ajtajánál, vagy éppen kiszállnak a fogatukból, a ruhák nyüzsgő kavargásában, melyek oly lágyan susognak, mint egy házasságtörő hangja. Amint elhaladnak, parfümillat árad. A parfüm alatt testüknek meleg, nedves illata van.«”

‍

Trágyadomb, romok és törmelék

Füst Milán nem szerette az Ulyssest.

Blöff, mondta óvatosan Szerb Antal.

Heller Ágnes 1959-ben így ír arról, vagyis a témáról, amin a lámpavasnak támaszkodó Joyce és Krúdy tűnődött: „Dublin, egy provinciális kisváros mindennapi élete, szürke, filiszteri hétköznapja, egy szürke filiszteri világban bolyongó költő látomásai – olyan anyag ez, mely kis novellák, hangulatok, impressziók érzékletes leírásához elegendő, de nem elég ahhoz, hogy nagyigényű mű táptalaja legyen.” A „belső beszéd”-ről, a „gondolatfolyam”-ról pedig azt írja, hogy az ember szabad asszociációi valójában nem szabadok, és nem is úgy működnek, ahogy Joyce leírja. Az írót bűvésznek mondja, vagyis azt állítja, hogy ügyeskedik, elámít, becsap.

Dr. Takács Ferenc szerint a Joyce körüli felhajtás vallásos elemeket is tartalmaz. Orosz Katalin őt idézve írja, hogy Joyce az 1970-es évekig a marxista irodalmi diskurzusban a főgonosz szerepét testesítette meg. Farkas Ákos Joyce-dolgozatában találom: „A sztálini kultúrpolitika nemzetközi kiszolgálóinak egyike, a német Karl Radek a szovjet írók első, 1934-es kongresszusán Joyce műveit nemes egyszerűséggel mikroszkópon át lefilmezett trágyadombnak titulálta.”

Keresztes Balázs A holtak kapcsán írja, hogy a karácsonyi összejövetel báli forgatagának „impresszionista kavalkádját Joyce mesterien tárja elénk”, és hogy a technika, „melynek segítségével hirtelen vágásokkal ugrunk mellékszereplők jelentéktelennek tűnő párbeszédeiből a főszereplő, Gabriel belső monológjaira és vissza”, arra emlékeztetheti az olvasót, hogy Joyce szerette a mozit.

Szergej Eisenstein hamar tudomást szerzett az Ulysses létezéséről. Feltehetően már a Patyomkin páncélos forgatásának idején, 1925-26 körül is hallott róla, 1928-ban pedig el is olvasta, és természetesen megfordult a fejében a mű megfilmesítése. 1929 novemberében az író és a rendező találkozott Párizsban. Eisenstein Charles Laughtonnak szánta Leopold Bloom szerepét. Önéletrajzi jegyzeteiben így ír arról a „belső beszédről”, a tudatfolyamról, ami minden emberben zajlik: „Általában Joyce az irodalom nyelvi konyhájában ugyanazzal foglalkozik, mint amiről én ábrándozom, amikor a filmnyelv területén folytatom laboratóriumi kísérleteimet.” És persze, mivel érzi a nyelv korlátait (és a regényt megdöbbentő volta ellenére is közönség- és olvasóellenesnek érzi), azt reméli, hogy a képpel és hanggal egyszerre dolgozó film valósíthatja majd meg az igazi nagy szintézist.

A Nemzetközi Joyce Társaság budapesti szimpóziumának nyitóbeszédében mondta Esterházy Péter: „A Bevezetés a szépirodalomba című könyvem június 16-át teszi meg az egyetlen ott szereplő időnek, inkább dátumnak, vagyis a XX. századi regények napját és a XX. századi magyar történelem nagy szégyennapját, Nagy Imre 1958-as kivégzésének napját.”

Esterházyról Nádas jut eszembe: „Thomas Mann a hit mitikusa, s ezért olyan komoly, James Joyce a hitetlenség mitikusa, s ezért olyan derűs.” Nádas szerint „Thomas Mann az utolsó, aki mindazt, amit európai kultúrának nevezhetünk, egységként, zárt formaként értelmezi. S akinek nem áll módjában nyitottnak lenni, az zárt formára vágyik. Akinek csak részleteiben van módja megélnie önmagát, mert szabadsága érdekében bizonyos dolgokról eleve le kell mondania, sóvárog az egység után. Joyce művében az európai kultúra abban a pillanatban látható, amikor irtózatos robajjal hullik, omlik szerteszét, s csak a törmelékek, a romok utalnak arra, hogy mindez valaha, ha egyáltalán, egységes egészként működött.”

‍

Dublin

Dublin a mágikus városok közé tartozik, amilyen nekem például Róma, Granada, Barcelona, Tbiliszi, Krakkó vagy Pécs is. Antoni Libera szerint a mágikussága abban rejlik, hogy lényegében ma is kisváros. „Dublinban úgy érzi magát az ember, mint a régi kisvárosokban, ahol még nem volt tömegközlekedés, hanem a kövezetet koptatva keresték föl egymást a lakók.” A varázs része, hogy tengerparton terül el, de hegyek lábánál. És hogy kultúrák keverednek benne. „Szabad, lusta és ábrándos. Az emberek békések és bőbeszédűek, nem sietnek sehová, élvezik a hétköznapokat és az apró-cseprő ügyeket, mindenek fölé helyezik a »múló óra« ízét. A modern keresztény civilizáció rétege alatt bújik meg a kelta világ, amely több ezer évnyi történelmi mélységbe nyúlik. A híres temetkezőhely, Newgrange majdnem ötszáz évvel idősebb a piramisoknál.”

Valahol azt olvasom, hogy 2023-ban az utazóközönség szavazatai alapján Európa egyik legélhetőbbnek ítélt városi kerületének Dublin Smithfield városrésze bizonyult. A raktárak, a lovak és a Jameson whiskey hazája. Meg az íróé is, aki menekült a tetszhalott és élhetetlen és piszkos meg szürke meg barna Dublinból, aztán mégis egész életében Dublint írta, és a város hálával adózik érte. Még hidat is ajándékozott neki. A James Joyce híd, hol máshol?, természetesen a Liffey folyón ível át, a déli rakpartot köti össze az északi oldalon a Blackhall Place-szel. Az építész-szobrász-festő Santiago Calatrava tervezte, és 2003. június 16-án, Bloom-napján adták át. A híddal szemben található az Usher’s Island rakpart 15. szám. Ebben a komor házban laktak a Dublini emberek befejező darabjának, a Halottak című elbeszélésnek a hősei: a Morkan kisasszonyok, és a történet napján már rég halott apjuk, Patrick Morkan. És nem messze a háztól, a Gresham szálló egyik ágyában fekszik alvó felesége mellett az elérzékenyült Gabriel, az elbeszélés férfi főszereplője, és az ablakon túl, ott kint ezüst pihék hullanak puhán a lámpafény felé.

„Hull a hó a sötétbe burkolt központi síkságon, hull a hó mindenütt, a tar dombokon, lágyan hull a hó a Bog of Allenre, és távol nyugatabbra, lágyan hull a hó a komoran zajló Shannon habjaiba. Hull a hó, a magányos temetőre hull a hó, ahol Michael Furey holtan fekszik a földben. Vastag fúvásokban megtelepszik a dőlt kereszteken, a besüppedt sírhalmokon, a kis temetőkapu rácsán, a meztelen töviseken. Lelke lankadt ájulatba ringott, hullott, ahogy hullott a hó, át a világűrön, kábán, hullott, mint a halott hull a sírba, és mint a sírra a hó, amely hullik, hullik, és betemet elevenet, holtat.”

‍