Tui Hoo

Anca Bodea: At home
Miközben egy apró és feszes, szarvasbőr virsli ritmikusan járkált a világospirosra lakkozott kézkörmökön, Ludowico vizenyős halszeme elé csúszott a kalendárium lapja: április 25. – Április 25.? Ludowico asztmásan felsóhajtott, majd ismét leejtette a vállát: április 25.? Fogalma sincs. A szarvasbőr virsli kissé felhevülve, de elképzelhetetlen tompultsággal polírozta a lapátszerű kézkörmöket, ahol már mindenféle szenny összegyűlt. A virsli sem tudott semmit április 25-éről.
A mozdulat közben hirtelen megállt, mintha az órára figyelne, amelyben lihegve kuncogni kezdett valami. Nem volt teljesen mozdulatlan, mivel Ludowico nagy, gyenge keze még kissé remegett a polírozás fáradalmaitól. Na igen, hatvanhét évesen nincs már meg benne a fiatalság ereje, még ha különben – és a saroktükörből visszabólintott – igen tűrhetően néz is ki. A főszakácskodás a nagy luxusgőzösök tengerentúli járatain szellemi és művészi foglalatosság volt, és nem gyarapította a karizmokat. Tanoncként, amikor óriási kanalakkal kalamolt az óriási kondérokban, szépen dagadt a felsőkarja, de hát, édes Istenem, ennek már fél évszázada. Most deréktájt dagadozott, de közben úgy kifinomult a szagló- és ízlelőszerve, hogy egyfajta művészi dicsőségre tett szert.
A bőrvirsli addig lebegett a bal keze fölött, míg a kagylókkal díszített óra kilenc köhögésszerű ütés után megnyugodott. Aztán Ludowico pontyajka még egyszer gyöngéden rálehelt a túlságosan is hosszú hüvelykujjkörömre, és a szarvasbőr az utolsó tompa árnyalatot is rózsaszín tükörfénnyé csiszolta. Két vékony kar és két vékony láb nyomta ki a métermázsanehéz kerekdedséget a fonott székből, a bőrvirsli, a csiszolókő és a körömreszelő bebukfenceztek egy dobozba, és Ludowico a tükör felé indult, hogy frizurája rövid ellenőrzése után elégedetten bólintson: Megvagyunk, Ludowico! Mielőtt egy olasz gróf alkoholos jókedvében át nem kiabált az étkezőtermen: – Hollá, te öreg zsírgombóc, még két font kaviárt! Ludowico – Ludowico! Még két font kaviárt, nem hallod? – egészen eddig Ludowicót nemes egyszerűséggel Ludwig Maruschénak hívták, Hamburg-Altonában született, és kisujjával alkalmanként majdnem elérte az orrlyukait. Időközben Ludowico befúrta magát egy bolyhos kabátba, előkelő keménykalapot tolt a fejére, és máris lent állt az ajtóban. Bár az ember hatvanhét évesen nem volt már elbizakodottan fiatal, de még egészen formában érezte magát, hiszen csinos összegecskét főzött össze az óceánokon. Most csöndes és jól öltözött séfként dolgozott egy hatalmas éjszakai bárban, ebédig aludt, esténként látott munkának, könnyedén odaköszönt a törzsvendégeknek, a nagyon tisztességes lányoknak pedig odasúgott néhány kevésbé tisztességes bókot. Ez még elég jól ment hatvanhét évesen, kiváltképp, hogy a Vörös Krisztina névre hallgató aranybánya Lotti és Irma édes és dolgos kezeinek birtokában volt, akiket ki tudja, hol szedett fel, és most úgy csüngtek rajta, mintha a saját lányai lettek volna.
A hold, ez az öreg, sápadt citrom csöndesen és kéjesen vitorlázott a Szent Katalin vékony teste mellett, melynek zöldesen feszülő haja elhalkuló sirálykiáltásként borult rá a sötétvörös tetők mozaikszőnyegére. A köd foltos alsónadrágban kísértett a kikötőből nyíló üres utcákon, mígnem lustán fennakadt az egyik utcalámpán. Néha felvernyogott egy macska – vagy egy nő. Néha léptek is hallatszottak, valahonnan felerősödtek, valamerre elhaltak. Mintha túl nagy lenne a csönd – gondolta Ludowico, majd hasredőiből gyorsan kiugrasztotta a lábát, mintha egy őrjöngő kutya hátulról a nadrágja után akarna kapni. Vékonyan és félősen verték vissza lépteinek ütemét a végtelen házfalak, ahol hébe-hóba egy zöld vagy vörös lámpaernyő szakította meg az egyhangúságot.
Morgás hallatszott. Lent a kikötőben. Morgott és mennydörgött, kiabált és üvöltött, fütyült és rikácsolt. És a zaj egyre közelebbről jött. Egyre közelebbről és egyre hangosabban. Ludowico megtorpant, és úgy állt, mint egy emlékmű. Mozdulatlanul, gondolatok nélkül, lélegzetvétel nélkül. Csak a füle nőtt meg, belenőtt a szörnyűségbe, óriási tölcsérré vált, és egy pisszenés sem kerülhette el a figyelmét. És ekkor hirtelen ismerősnek tűnt számára ez a zene. Keze felkúszott a torkára, de már nem tudott kiáltani, mert Tui Hoo elsöpört a sarkon, hangosan rácsapott a szájára, és újra belé fojtotta ijedt sikolyát.
Tui Hoo nem tisztelte az emlékműveket. Nem azért, mert kövérek voltak, és vörösre lakkozták a körmüket – nem, Tui Hoo nem volt nyárspolgár, akit idegesített volna, ha a szomszédja furcsa kalapot visel. Gyakran érintkezett cigarettázó hölgyekkel, akik olyan rekedtek voltak, mint a repedt fazék, vagy fülbevalós férfiakkal, akiknek a nadrágszára szélesebb volt a női ruháknál. Nem, Tui Hoo nem volt kicsinyes. De azokat az emlékműveket, amelyeknek megáll a szívverése, annyira berezeltek, azokat a gyáva emlékműveket, amelyek csak azért lettek hatvanhét évesek, mert másoknak tizenöt évesen hinniük kellett bennük – az ilyen emlékműveket utálta Tui Hoo, és dühösen fújtatva rájuk ugrott, mint egy túlingerelt, kiéheztetett vadmacska, mint – igen, mint egy szabályszerűen lázadó viharos szél, ami jó és szörnyű volt, mint az anyja, a tenger, és ami jog szerint a heringhalász-csónakok és teherbárkák között volt otthon, és a csúcsárbóc és orrfa között szűkszavú matrózokkal társalgott. De néha a folyó mentén a kikötővárosba tévedt, majd ott zörgött és dörömbölt a jólőrzöttek szívén és ablakain, mintha velük is éreztetni akarná hatalmát. És ha Tui Hoo partra szállt, mindig szerzett magának egy régi jó barátot, akit elvesztett a tengeren, és aki a tengeren hitvány volt. Őket szerezte magának Tui Hoo, a zilált öreg, a zöld-kék gyermek, aki a halakkal játszott, Tui Hoo, a remek fuvolás, a hatalmas orgonaművész, az égi zenész. Tui Hoo, a világ lélegzete.
Ismered még őt, Ludwig Marusche? Hő, Marusche, már nem ismered Tui Hoót? Tui hoo hoo – emlékszel még, Ludwig, amikor húsz éve szakács voltál a Fekete Karinon? Teljesen elfelejtetted már, te, jámbor, idősödő úr? Teljesen elfelejtetted?
Ferde nyakkal küzdötte át magát Ludowico a csendes utcákon, ahol Tui Hoo kintornázott. De Tui Hoo, a tengeri szél, nem volt unalmas, fogatlan verklis bácsi, hiszen aki a tengeren jár, tartson a szelekkel: hopp – váratlanul hátulról megragadta az öreget, eljátszott a félelemmel átitatott métermázsás labdával, ezernyi ujjal megragadta hullámos üstökét, amely egy pillanatig meredeken égnek állt, majd annyira összeborzolta a merev, pomádés hajtincseket, hogy félelemében a hiú öreg gazfickónak a szemébe csorgott a verejtéke.
Tui Hoo őrült tempóban hajszolta végig áldozatait az életveszélyesen göröngyös flaszteren, közben elfújta az amúgy is csak pislákoló utcalámpákat, majd pedig, mintha elfelejtette volna az öreget, hirtelen úgy kifogta a szufláját a vitorlából, hogy elszállt a mérhetetlen, alaktalan kipúposodás Ludowico kabátjából, amely végül úgy fityegett rajta, mint egy darab krumplihéj. Tui Hoo egyszerűen ott hagyta a vaksötét éjszakában. De már meg is emelte karmesterpálcáját a remek koncert következő tételéhez. A halálosan kimerült Ludowicóra a következő sarkon tuit és hoót kiáltva elölről rontott rá, és az öregnek mázsája teljes súlyával kellett ellenállnia, hogy ki ne bukjon lakkcipőjéből.
Hoo hoo, Marusche, öreg cimbora, megszabadítottam az agytekervényeidet a portól és a félelemtől és a mésztől? Leszel szíves emlékezni? Tudod még? Ó, tudod te ezt! Húsz évvel ezelőtt a Fekete Karinon, ahol a matrózok Tui Hoónak neveztek. Nem gondolsz már április 25-e éjszakájára, öreg gyáva cimbora, hoo?
Igen, ez volt Tui Hoo, a bátrak barátja, a gyávák ellensége. Ez volt Tui Hoo, aki a lányok szoknyáját térdükhöz nyomta, és aki elűzte a legyeket a pólyás gyermekek bölcsőjétől. Ez volt Tui Hoo, aki fojtogat és rombol, s aki kísértetként, gyilkosként és öldöklőként eljött ellenségeihez. Ez volt Tui Hoo!!! És most végigköhögte és végigfújta a ronccsá tett, kicicomázott, elhízott bártulajdonost ezen a magányos, csillagtalan éjszakán, egy irgalom nélküli éjszakán.
Ekkor a vízelvezető árokból papírfecnik emelkedtek föl – újságlapok, szendvicspapírok, elszakított szerelmes levelek: végtelen naptárlapok – április 25-e – április 25-e – április 25-e. Tui Hoo ökölbe szorította a kezét, és elkerülhetetlen, elhibázhatatlan ütésre készült. És rákiáltott a Fekete Karin szakácsára: – Gondolj április 25-ére, te kutya! – És aztán lecsapott Tui Hoo teljes erejéből, mint amikor tetőket tép le, és háromárbócosokat röpít az égbe, és a Karin szakácsa, Ludowico Marusche úgy bucskázott le éjszakai bárjának pincelépcsőjén, hogy a félelemtől lebénult búrája súlyosan az ajtónak csapódott.
A Vörös Krisztina komoly szomszéd volt – és ha hirtelen valami teljes erejével az ajtónak csapódott, akkor ez a Vörös Krisztinában szenzáció lett! Eltartott néhány másodpercig, míg Irma felismerte a főnökét, az ő kedves jó pubiját a nyakig mocskos öreg férfiban. A fülkékben és a bárszékeken ülők kíváncsi rémülettel özönlöttek ki a bárból a földön fekvőhöz, aki furcsán kificamodva kényelembe helyezte magát a saját ajtaja előtt. De ott kellett hagyniuk a pincelépcsőn, mert a legkisebb mozdulatra is vér ömlött az eltorzult szájából.
Tehetetlenül, riadtan és zavartan, pimaszul vagy tárgyilagosan állták körül az éjszakai élet hősei a haldokló öreget. Irma, aki pompázatos és telt volt, mint egy Wagner-énekesnő, felemelte a férfi furcsán kicsavarodott fejét a hideg lépcsőfokokról, és meleg, puha ölébe fektette. Mintha egy jótékonykodásban kimerült istent ápolna, olyan áhítatos szeretettel tisztította és hűsítette a kékesfekete hajú Lotti a jó öreg nagyapja eltorzult arcát, de nem tudta letörölni a ráncaiból a meztelen, őrült félelmet, habár zsebkendőjét pezsgőbe mártotta. A gazellafinom Lotti az élettelen húskolosszus mellett térdelt, és széles aranyozott karkötője alatt pulzusát kereste. És az ostoba, tompa holdvirágok, akik némán és sápadtan körülfogták a két kiszolgálólányt, nem tudták, hogy Lotti pillantása rémületet vagy örömöt sugárzott, mikor megérezte a gyenge szívdobogást – és nem tudták, vajon Irma apró, kövérkés keze együttérzésből vagy gyilkos szándékból motoz Ludowico gallérjánál.
Tui Hoo, aki diadalittasan gubbasztott a pincelépcső legfelső fokán, várta a halált, és tudta, hogy már nem kell sokáig várnia rá. Könnyedén felemelkedett, átsiklott az éjszaka hívein, hogy azok észrevétlenül dideregni kezdtek, és felhúzott térdekkel ráült Irma kerek, talán kissé telt felsőcombjára, hogy minden erőlködés nélkül és a legnagyobb kényelemben még egy apró, egészen kicsi történetet súgjon Ludowico fülébe.
– Nem, Ludwig Marusche, április 25-e történetének egyetlen szavát sem szabad elmulasztanod a Fekete Karinról és Tui Hoóról. Én, Tui Hoo, a világ tengereinek ősöreg fiatal szélistene itt gubbasztok egy hírhedt éjszakai bár széttaposott pincelépcsőjén, hogy még egyszer egészen pontosan füledbe fújjam ezt a történetet, öreg cimbora, és ezzel jól felkészülj a pokolba vezető hosszú-hosszú útra.
Ludwig Marusche felemelte domború, ráncos szemhéját. Pupillájában félelem parázslott, ami oly rémületes volt, hogy semmilyen kiáltás sem válthatta meg. – Teljesen elfelejtetted, öreg cimbora? Ez még annak idején történt, amikor április 25-én késő este elkaptalak titeket a Kat­tegatt-szorosban, és néhány órácskáig magam üldöztelek benneteket – tuival és hoóval! Kutyahideg volt, és vicces kedvem kerekedett, amikor megláttam a kis sajkátokat a mamutnyi hullámok között. Az emberek fáradtak voltak, mint a legyek, és az öreg se éjjel, se nappal nem jött le a hídról. De ebből természetesen semmit sem vettél észre, mert a hajókonyhádban meleg volt, és olyan szélcsend, hogy érezni lehetett a huzatot, amit a kávéskanna körül köröző csótány okozott.
– Ekkor egy matróz röpült az ajtón át az edényeid elé. Az öreg egy üveg forró teát akart. De neked kellett volna kivinned, nehogy a tizenöt éves konyhainast lefújja a szél a fedélzetről. És én voltam a szél, Marusche, nem emlékszel? Micsoda gyáva nyúl voltál, te dagadt! Tíz lépést tettél meg a teáddal, s már nem bírtad hallgatni csüngő plüssfüleddel a gyengéd dalom. Tarkód zsíros ráncaiba egészen szánalmas, aljas félelem fészkelte be magát, majd váratlanul a gyomrodba csúszott, amikor lábaid között ugrándoztam. Ördögadta leveskirály, ily szenvedélyesen egyetlen kikötői kurvát sem öleltél egy éjszaka sem, ahogy az árbócot április 25-e éjjelén, amely segítségedre siető angyalként keresztezte utad. Egy pillanatig úgy himbálóztál ott, mint üres öltöny a fán, de aztán megszállt egy tábornok bátorsága, és négy hatalmas ugrással újra a menedéket jelentő konyhádban teremtél. És hirtelen Heini Hagemann, a kis tanoncod kezébe nyomtad a teásüveget, és kiküldted a ködös éjszakába az öreghez. A tea sohasem jutott el az öreghez. Heini sohasem érte el a hidat. A teásüveget másnap reggel valahol megtalálták. Heini Hagemannt nem. Nem találtátok meg reggel. És este sem. És másnap sem. Mert egy felnőtt ember gyáva volt! Hálátlan disznó vagy, ha elfelejtetted, hogy csak azért élhettél hatvanhét évet, mert a kis Heini Hagemann az ő tizenöt évével vállalta helyetted az utat. De hagyjuk ezt, Marusche, néhány másodperc múlva találkozni fogsz a tanoncoddal. Ne mereszd a szemed, öreg. Heini Hagemann is összeszedte magát, amikor kizuhant a fedélzetről. Teljesen csöndben volt, a kis Heini.
Marusche úr tágra nyílt szemét tejes pára borította el. Talán mégis apró, aljas mosoly suhant át Lotti vérvörös szája körül. És aztán a férfi halszerű ajkát elhagyta az utolsó lélegzet: tui – – hoo – –
Tui Hoo féktelen jókedvében kirántott egy tincset a szőke Irma művészi frizurájából, és ide-oda lengette a homlokán. Aztán dalolva és fütyülve átlármázott az együttérző bámészkodók falán – hoo tui hoo – a folyó mentén, a nagy vizek felé.

VINCZE FERENC fordítása Wolfgang Borchert (1921–1947) német író, drámaíró. Vers-, próza- és drámaszövegeivel a negyvenes években jelentkezett. A második világháborúban súlyos sérüléseket szerzett, és hazatérte után nem sokkal, 1947-ben – Az ajtón kívül című drámája bemutatása előtt közvetlenül – meghalt. A háború utáni német prózaíró-nemzedék meghatározó alakja, a rövid történet műfajának kiemelkedő alkotója.