Tudni akartam, honnan a fény

Gheorghe Codrea: Díszletterv L. Godeanu Ulysses című darabjához, 1973
(Am vrut să ştiu de unde-i lumina)

Amikor Maria Cremene egy kétfejű, négykarú gyermeket szült, az egész falu halálra rémült, mindenki azt számigálta, hogy 1980 biztosan az apokalipszis éve lesz. A csecsemőnek néhány órányi élet adatott. Két pár rettenetesen csodálkozó szemet nyitott a világra, jó ideig verdesett pontyuszonyhoz hasonlító kezecskéivel, aztán kimúlt anélkül, hogy legalább nyöszörgött vagy más hangot hallatott volna. Két hónap múlva Maria Cremene unokatestvére, aki egyidős volt vele, szintén vajúdni kezdett. Ezúttal a gyermek, aki a világra jött, annyira szörnyű volt, hogy a bábaasszony kiejtette kezéből a lepedőre, és a rémülettől ordítozva vette nyakába a falut, sűrűn vetve a keresztet. Lehet, hogy átok ül ezen a nemzetségen, töprengtek a helybeliek. Lehet, annyira megromlott a vérük, hogy vadállatokat szülnek, nem embereket. Napvilágra jönnek, élnek pár órát, aztán örökre lehunyják a szemüket anélkül, hogy felsírnának, mint a többi gyermek. Számukra semmi nincs ebben a világban, amit látni kéne, amin sírni kéne. Megérkeznek, hogy felkavarják a többieket – aztán kereszteletlenül térnek meg saját honukba.
Abban az évben tulajdonképpen egyetlen normális gyermek sem született faluszerte. Az összesen hat szülés közül, ha nem számítjuk ide a nyolc elvetélést, amit senki sem eszközölt ki, de nem is volt képes megérteni, egyetlen esetben sem jött világra kétkezű, kétszemű, kétlábú és egyetlen fejű emberfióka. Vasárnaponként a templom megtelt gyászruhát viselő fiatalokkal, akik zokogtak az oltár előtt, és imáikban amiatt remegtek, hogy a hét pecsét hamarosan feltöretik, és az égre vérrel záporozó betűk rajzolódnak.
Amikor pedig Ioana Cremene, egy másik unokatestvére az asszonynak, aki elsőként élte át az abszurd szülés boldogtalanságát, világra hozott egy olyan csecsemőt, amilyenek a csecsemők az idők kezdetétől fogva, az egész falu ott tolongott az újdonsült anya kapujánál, hadd lássák az apróságot, örülhessenek együtt annak, hogy az átok a múlté. Vörös orcáival, félig lehunyt kék szemeivel a kicsi úgy bőgött, mint a veszett fene. Az emberek nevetve örvendeztek. Az újszülött apja előgurította a pincéből a pálinkás hordócskát, és azon nyomban csapra verte, ott, az udvaron. Ittak. Úgy berúgtak, hogy szörnyeket kezdtek látni a tűző napon minden árnyékképben, és ezzel rémisztgették egymást.
Mindnyájan felrezzentek, amikor a gyermek elhallgatott. Lerázták magukról a részegséget, és újból halálra rémültek. Egymás hegyén-hátán özönlöttek be a kis szobába, lássák, mi történt.
Elszunnyadt. Pihent ez a boldog poronty, mielőtt nekivágna tévelyegni és időzni a napvilágnál egy életen át. Ép, erős csemete feküdt előttük, csattant ki az arca az egészségtől.
Két hónap múlva, egy alkalommal, amikor apja épp belekavart a parázsba a kályhában, anyja pedig inget foltozgatott, alig hallható hangon megszólalt a kisded:
– Ma miért esteledett be ilyen korán?
Annyira megrémültek, hogy rögtön papért küldtek, hozza magával a Szentírást és a tömjént, olvasson a gyermeknek.
– De hiszen semmi bajom, tiltakozott az.
Dimitrie atya soha nem látott még olyan csecsemőt, aki megkeresztelése előtt megszólalna, az imakönyvnek a szentek életére vonatkozó részében pedig ilyesmi egyáltalán nem szerepelt a csodák között.
– Igaza van, atyám, én is úgy hallottam, hogy ilyesmi nem volt még.
A gyermek hangja elhaló volt, épp csak kivehető, de olyan magabiztosság szűrödött ki belőle, amilyen felnőtteknél is igen ritka.
Mértéken felüli volt az okossága, mintha egyenesen öregen született volna, és már értene minden dolgot az életben. Hat hónaposan mindenkit ismert a faluból, rövid, udvarias társalgást folytatott látogatóival, és amikor többen sereglettek össze bölcsője körül, tréfásakat mondott, és a derűs csevegés mindenkiben szétoszlatta egy kicsit a gondokat, mintha szavai nyomán ők maguk is újból gyermekké váltak volna.
Akkoriban történt, hogy megkérdezték tőle, milyen nevet szeretne kapni, mire ő felkacagott, és azt felelte: ha a csecsemőket kérdeznék, kiderülne, hogy egyikük sem szeretne nevet. Még túlságosan távol vannak a szavaktól. Úgyhogy arra kérlek, mondta a kérdezőknek, egyelőre ne adjatok nevet nekem.
Amikor pedig apja elveszítette a pincekulcsot, a gyermek azt mondta neki, anyja számos rokonának jelenlétében:
– Ott felejtetted a csűrben, a gerendában lévő szegen. Menj, vedd el onnan.
A gyermek soha nem volt a csűrben, és senki nem említette neki soha azt a szeget. Fel nem foghatták, hogyan csinálja ezt, de annyit megértettek, hogy látnoki képességgel ajándékozta meg a sors. Úgyhogy, amikor rájöttek, hogy hiba nélkül meg tudja jelölni, hol van az összes dolog, ami valaha is elveszett a hegyek gyomrában, elkezdték kérdésekkel ostromolni. Egyesek azt akarták megtudni, merre van az a barlang, ahol a Caragea vajda fogdmegjei elől menekülő betyárok elrejtették a kincsüket, mások arról az ösvényről faggatták, amelynek mentén Ştirbey bojárasszony elhullatta a gyűrűit a felkelés idején, míg a legegyszerűbb emberek csupán ahhoz kértek utasítást, hogy az udvarukon hol ássanak kutat, vagy a városban melyik iskolába adják a gyermeküket. A gyerkőc mindegyiküket a legjobb tanácsokkal látta el, ha pedig a sors tekervényes feladványai kerültek terítékre, mindegyiket tévedhetetlenül oldotta meg. Mindez azonban előidézte a katonaság páncélozott teherautóinak érkezését is; azért jöttek, hogy ellenőrizzék, a kőlappal eltorlaszolt szájú barlangban nincs-e valami kincs, aminek az állam tulajdonában lenne a helye. A koffer, amit ott találtak, tele volt tölcséres-tömlős pisztolyokkal, amilyenek az 1848-as események idején számítottak korszerűnek, míg a bojárné gyűrűiről szóló elbeszélések merő mendemondának bizonyultak. A gyermek korai szavai és a mondandójáról szóló híresztelés nyomán a faluban olyan nyüzsgésbe fogott a hadsereg és az állambiztonság, amilyenre az 50-es években sem volt példa, amikor a férfi lakosság felét letartóztatták, hogy vallathassák a többiekről, akik a hegyekben bújkáltak fegyverrel a kezükben, várva az amerikaiakat. A település utcáin a hadsereg páncélozott terepjárói száguldoztak, Dragoslaváról, a hegyen lévő katonai bázisról jöttek, mellettük fekete, rövid rendszámú városi autók cikáztak, bukarestiek; és jöttek kényszerzubbonyokkal ellátott mentőkocsik, no meg jól képzett fegyőrök, készen arra, hogy magukkal vigyenek bárkit a faluból, aki azt állítja, hogy hisz egy kisgyermek próféciáiban.
A falubeliek mindnyájan hittek. És csak a rájuk jellemző ravaszság, az a fajta élcelődés, amely félig kimondja az igazságot, az ezek alapján előre kidolgozott stratégiák segítették hozzá őket, hogy átvészeljék a pszichiátriai vizsgálatokat, a vallatásokat és a hazugságdetektoros próbatételeket, amelyeknek egytől-egyig mindegyiküket alávetették. Akkoriban történt ez, amikor a párt Bukarestben harcot hirdetett az úgynevezett transzcendentális szekta tagjai ellen, akiknek, a híresztelések szerint, épp azok a csodatételek voltak a szinte elképzelhetetlen céljaik, amelyeket a kisgyermek hiba és erőfeszítés nélkül véghezvitt.
És akkoriban történt az is, hogy a gyermek egy csütörtök délutánon megtanult írni-olvasni, egy Scînteia-lapszám segítségével (korabeli pártlap – ford. megj.), amelyet valaki az ágyacskája mellett felejtett. Villámgyorsan kikövetkeztette, hogy a szavak világa és a párt főtitkárának fényképei között hamar felfogható kapcsolat létezik. Az összeadással, szorzással, gyökvonással és a Napier-logaritmussal már sokkal egyszerűbb dolga volt, mert egy hétfő reggelen felfedezett a konyhaasztalon egy hámló borítójú, erdőkitermelőknek készült, szakadt kézikönyvet, amelyet apja felejtett ott, és amelynek segítségével a kivágott fák magassága és törzsük kerülete alapján kiszámolták köbméterben a tűzifa mennyiségét. Kétéves korára messzemenően ő lett a faluban a legnagyobb tiszteletnek örvendő ember, olyannyira, hogy ha két fiatal szerelmes volt egymásba és össze akartak házasodni, hozzá mentek el, hogy áldását adja frigyükre.
Mértéken felül szomorú volt viszont, amikor látta, mennyire szeretik egymást és vágynak egymásra, és tudta közben, hogy nem egészen egy éven belül szörnyszülöttet hoznak a világra, aki pár órát él csupán. Törte a fejét keményen az átok sújtotta csecsemőkön, de egyelőre nem bírta megmondani, hogy az ő születése óta miért nem lett egyetlen normális újszülött sem a faluban.
Szülei erősen kezdtek aggódni, amikor rájöttek, hogy gyermekük a könnyezés erényét is birtokolja. Éjszakákon át képes sírni mások szenvedése miatt. Mi több, a lábai nem hallgatnak rá, szokatlanul puhák, és ahelyett, hogy növekednének, napról -napra egyre inkább satnyulnak, míg végül mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy soha nem fog tudni járni, és egész élete gyermekágyban, székecskében vagy szekérkében telik el majd.
Őt viselte meg ez a legkevésbé. A körülötte lévők mindenben segítettek neki, ahányszor szüksége volt rá, az anyja, Ioana pedig folyton a közelében volt, hogy szolgálatára lehessen, mint valami uraságnak. A gyermek ekkorra már mindenről kíváncsian érdeklődött: a politika állásáról, arról, hogy tavalyhoz képest idén hány bárány született, a kereskedelemben is kapható trigonometria vagy atomfizika tankönyvekről, a falusi könyvtárban megtalálható sci-fi regényekről, Arthur C. Clarke és Alvin Toffler jövőképéről vagy épp Leonyid Brezsnyev egészségéről, amelyet, úgy tűnik, aláásott a vodka. Mindezek a kérdései, illetve a kérései, hogy hozzanak neki rádiót, újságokat és könyveket, egészen addig a vasárnapig hangzottak fel, amikor mindenki, rokonok, unokatestvérek egész hada őt ünnepelte, harmadik születésnapja alkalmából. Az asztalfőn ült, bal karjára támaszkodva, aztán egyszerre csak intett, és elhaló hangon kijelentette:
– A mi falunkban soha többé nem születik már normális gyermek.
Olyan csend lett szavaira, mint a templomban. Néhány asszony, a döbbenet múltával, zokogni kezdett.
– Nem a mi hibánkból, folytatta a gyermek. És nem a bájolók, ráolvasások, nem is az átkok miatt.
Aztán elmesélte az egybegyűlteknek, hogy a 60-as évek második felében, a román és a szovjet kommunisták közti enyhe konfliktust követően, a román hadsereg azt a parancsot kapta, hogy raktárakat hozzon létre, és radioaktív anyagokat halmozzon fel azokban, amelyek révén, szükség esetén, Románia kikerülhet a szovjet katonai érdekszférából. A haza laboratóriumai teljes titokban és olyan ügybuzgalommal dolgoztak, hogy a műveletek üledékei, de maguk a végtermékek is a tervezettnél jóval nagyobb mennyiségben keletkeztek. A tábornokok azonban találtak megoldást erre: minden ilyesmit a dragoslavai katonai bázison kell elraktározni, egy természetes barlangban, amelyet sajátos katonai célokra alakítanak át. Onnan szivárogtak be radioaktív elemek a talajvízbe, amely a falu összes kútját ellátja, és azóta születnek olyan gyermekek, akik mintha nem is erre a világra készülnének megérkezni, hanem egy másikra.
Mindezt három nappal azelőtt mondta el, hogy jobblétre szenderült, sápadtan, de megbékélten, azzal az örömmel, hogy megértette végre a mutánsokról és a sugárzásnak az élőlényekre mért hatásáról szóló legújabb elméletet, miután sikerült tisztáznia önmaga előtt születése legapróbb részletkérdését is, illetve miután megérezte, hogy az egyetlen dolog, ami értelmet ad ennek a hibáktól hemzsegő világnak, az a szerelem. Két évvel azt követően távozott, hogy a hadsereg gazdálkodói elhatározták, a piacon fogják értékesíteni azt a kiváló minőségű gombát, amely a dragoslavai katonai egység mellékfarmján terem. Édes, mint a méz, tele tápláló anyagokkal, ráadásul olcsó, rettenetesen gyorsan nő és nagyon előnyösnek bizonyul gazdaságossági szempontból is. Nap mint nap a farm üvegházaiban több mázsa gombát termesztettek, amilyen csak nálunk van, sehol máshol. A hajnali órákban rakodták be a teherautókba, és tízkor már ott volt a friss szállítmány a nagyszebeni, brassói és bukaresti piacokon. Ekkor jelent meg két, világhírt szerzett, a konyhaművészetben hivatkozási alappá vált szakmunka is, Hagyományos román készítmények hegyi gombából címmel.


SZONDA SZABOLCS fordítása


(A szerző Imperiul generalilor târzii şi alte istorii című, digitális kiadásban megjelent kötetéből – Liternet Kiadó, 2003, editura.liternet.ro)


Bogdan Suceavă (1969, Curtea de Argeş): író, publicista, matematikus. A Bukaresti Tudományegyetemen diplomázott matematika szakon, Michigan állam egyetemén doktorált. 2007 óta a kaliforniai egyetemen, Fullertonban tanít matematikát. Első könyve 1990-ben jelent meg, azóta több mint tizenöt, számos esetben rangos díjakkal elismert kötetet publikált. Egyes munkái megjelentek angol, bolgár, francia, olasz és szlovén fordításban is. Magyarul eddig a legismertebb regénye, a Venea din timpul diez olvasható (Félhanggal emelt időből érkezett, Noran, 2009. Fordította Éltető József).