„Tóték-terápia” háborús időkre

Úgy dobozolnak Tóték Örkény István népszerű tragikomédiája sepsiszentgyörgyi előadásában, hogy a színpadon a maga valójában egyetlen doboz sem jelenik meg. Bocsárdi László 2021. november 21-én bemutatott rendezésében ez a hiányzó elem az egyik legszembetűnőbb megfogalmazása annak, ami szemmel nem látható. Csupán zsigereinkben érezzük a szublimálódott terrort, amely lassanként hétköznapjaink szerves részévé vált (előbb egy vírus, majd egy háború jelképezte fenyegetettség révén). Éppen ezt a kifinomultságot szoktam keresni a színházi előadásokban, amikor a hiány úgy mesél a nézőnek, hogy beleborzong. Ettől színház a színház, hogy markáns gondolatiságot közvetít az által, amit nem mutat meg. Itt éppen egy olyan elemet – az értelmetlenséget jelképező dobozolás végtermékét –, ami nélkül eddig el sem tudtuk képzelni Tóték színpadi történetét…

Nem örvendeztem még ennyire, hogy egy új produkciónak nem a bemutatóját, és még csak nem is az első előadásainak valamelyikét láttam, hanem 2022. február 24-e után volt esedékes számomra a megtekintése. Ez itt ugyanis „vízválasztó” dátum. Akkor változott meg – most úgy érzem – visszafordíthatatlanul mindannak az értelmezési horizontja, amit Örkény által Bocsárdi megmutat nekünk a Tótékban a sepsiszentgyörgyi színpadon. Bizonyára a fátumszerű időpont előtt is hatásos és teljes értékű lehetett ez a sepsiszentgyörgyi színrevitel, még úgy is, hogy akkor háború alatt a második világégést értettük, tehát azt, amelyről a színpadi szöveg szól. Azonban a szomszédságunkból átáramló háborús fenyegetettség hangulatában nézői érzékeink élesebbé váltak, és mire 2022. március 19-én alkalmam volt megnézni ezt a színpadi értelmezést, már egy teljesen más háborúról szólt, mint annak előtte. Sejtéseim szerint ez a nyomasztó jelenvalóság már a színészi játékban is beérett, beleégett a produkcióba, így határozottan érdekelne egy, a színészek körében végzett ankét arra vonatkozóan, hogy miként épültek be a korábbi hetek világszínpadának történései ebbe a játékba, hogyan rendezték át a hangsúlyokat. Mert, például, Kónya-Ütő Bence a sepsiszentgyörgyi Őrnagy szerepében olyan tökéletes Vlagyimir Putyin volt számomra, hogy a politikai elemzők is nyugodtan jegyzetelhetnek a nézőtéren. És ez csupán egy példa, mert általában véve is, a Tóték sepsiszentgyörgyi története egész egyszerűen olybá tűnt számomra, mintha egy velünk közvetlenül kortárs színpadi szerző írta volna meg a jelenkorunk háborújából – a hírfolyamokból tökéletesen kirajzolódó diktátorjellemre és a terror mai természetrajzára támaszkodva. A szereposztásról meg nemcsak azt kell megállapítanom, hogy Bocsárdi László rendezőként és színidirektorként is úgy ismeri színész kollégáit, mint a saját tenyerét, hanem azt is, hogy hibátlanul és mellékzöngék nélkül kottázta le ennek az abszurdumában is tökéletes háborús Odüsszeiának a legárnyaltabb jelentéstartalmait.

A narrátor (korifeus) szerepét alakító Beczásy Áron adja meg a hangot e tökéletes szimfóniához, és attól a bizonyos első pillanattól kezdődően be is szippant minket az eszméletlenül színes játék, amelynek a verbális tartalmai is olyannyira sűrűek, hogy egy-egy gondolatfoszlányon napokig el lehetne csámcsogni, ízlelgetni magunkban Örkény posztumusz „látnoki” tehetségének sziporkáit. Mindemellett pedig azon is elmélázunk, hogy jelenkorunk háborújáról rendelni sem lehetett volna alkalmasabb színpadi szöveget.

A Tót szerepét játszó Mátray László, a Tótnét alakító D. Albu Annamária és az Ágikát megformáló Vass Zsuzsanna hitelesen és együttesen rajzolja meg a hatalom önkényének és a kommunikációs manipulációnak egyformán kiszolgáltatott, teljesen átlagos vidéki családot, amely mindent arra az egy lapra tesz fel, amely rövidesen a történet kezdete után semmivé válik: hogy a család „trónörököse”, Gyula élve kerüljön ki a lélekvesztő helyzetből. Ez a fájdalmas valóság, miszerint a kisember nagy áldozathozatala roppant kisszerűvé válik, amint kiviláglik, hogy ő csupán kis és lényegtelen fogaskereke egy olyan gépezetnek, amely minden emberit bedarál, ami az útjába kerül, mindvégig ott lebeg Tóték tét nélkülivé vált történetében. Képtelenek vagyunk elvonatkoztatni attól, hogy ez a „kaptafa”, amit itt látunk, a második világháború valóságát mintázza, és nem az orosz–ukrán háborúét, olyannyira találó ez a legfrissebb valóságunkra is. Amikor a színészi játék komikus eszköztára kicsavarja belőlünk a harsány nevetést, ennek színezete eltussolhatatlanul tragikus is, mert bár a Tótot ért sorozatos megaláztatás és az egyenes jellem fokozatos leépítése, például, önmagában komikus, mechanizmusait illetően magát a humánumot számolja fel. Ezen pedig nincs, amit nevetnünk. És mégis nevetünk, mert Bocsárdi itt, közvetetten ugyan, de terápiára (is) invitál bennünket. Pontosabban egy olyan egzorcizálásra, amelyet orvosi ajánlásra kellene felírni mindazoknak, akik nem tudnak mit kezdeni a háborús szorongásukkal, helyenként megmagyarázhatatlan páni félelmükkel, szellemi egészségmegőrzés céljából ki szeretnék engedni a gőzt. Sepsiszentgyörgyön nem volt szükség valamiféle spéci meghívóra, mert a nézőtér tele volt, a nézői hangulat nehézkes feloldódásából viszont azt „olvastam ki”, hogy a közösségen belüli „félelemráta” egyáltalán nem elhanyagolható. Mondjuk, erre az a tényszerűség is rájátszott, hogy a térségünkben háborút legutóbb a nagyszüleink (kisebb arányban a szüleink) éltek meg, és amiről Örkény ír, az pontosan „az a háború”, de több tekintetben is kísértetiesen és nyugtalanítóan hasonlít a jelenlegire. Sepsiszentgyörgyön tehát – négy hónappal a bemutató után – Tóték telibe találták a legnagyobb kollektív félelmünket (ez az előadásvégi katarzis táptalaja itt). Nem fejtem ki részletesen, hogy a félelem kiváltotta belső folyamataink tekintetében miért ideális gyógyír a tragikomédia, amelyben a befogadó egyenlő távolságra helyezkedik el megváltoztathatatlan helyzete legmélyebb tragikumától, illetve – a komikum által – az erre a súlyos tartalomra való távolságtartó reflexiótól, maradjunk annyiban, hogy ez a komplex hatásmechanizmus a traumafeldolgozás ideális receptje. Mondom ezt úgy, hogy nem vagyok pszichológus, de „saját bőrömön” kipróbáltam a sepsiszentgyörgyi Tótékat. Az, hogy a színháznak ezzel a jótékony hatásával társadalmilag összességében keveset foglalkozunk, még nem jelenti azt, hogy másodlagos fontosságú, csupán annyit jelent, hogy társadalmilag keveset foglalkozunk a dologgal…

A terror és diktatúra mechanizmusainak sepsiszentgyörgyi színpadi tere minimalista és funkcionális, kellően „kortalanra” stilizált ahhoz, hogy nyolc évtizeddel korábbra és a jelenünkre egyaránt vonatkoztassuk. És ehhez illeszkednek a jelmezek is, amelyek ugyancsak a stilizált vidékiséget és katonai hierarchiát idézik. Amiről itt viszont szólnom kell, az az Őrnagy (Kónya-Ütő Bence) és Tót (Mátray László) nyerő és megnyerő kettőse, hiszen a produkció teljes konstrukciója azon a folyamaton nyugszik, ahogy az előbbi a mindent elborító betegséget, a másik a kiveszőfélben levő egészséget megformálja. Ide már doboz sem kell, hiszen ez a libikóka maga a terror térnyerése, a végén pedig még az sem tud megnyugtatni, hogy maga az Őrnagy kikerül a képből…

Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház. Örkény István: Tóték. Bemutató időpontja: 2021. november 21. Rendező: Bocsárdi László. Szereplők: Mátray László, D. Albu Annamária, Vass Zsuzsanna, Kónya-Ütő Bence, Erdei Gábor, Nemes Levente, Szakács László, Gajzágó Zsuzsa, Derzsi Dezső, Pignitzky Gellért, Pál Csaba, Fekete Zsolt, Kolcsár József, Beczásy Áron. Díszlettervező: Bartha József. Jelmeztervező: Cs. Kiss Zsuzsanna. Világítástervező: Bányai Tamás. Zene: Bocsárdi Magor. Színpadi mozgás: Bezsán Noémi. Dramaturg: Kali Ágnes. Ügyelő: V. Bartha Edit. Súgó: Dobra Mária Magdolna.

‍