.svg)
„... a jelenünket csak úgy érthetjük meg, ha ismerjük a történelmünket” – halljuk a történelmünk determináló erejére, a múlt tanulmányozásának, megértésének szükségességére figyelmeztető frázisokat. De mit jelent a közös múlt, miért beszélhetünk a mi történelmünkről? Hol tételezhetünk határt történelem és saját múlt között? Találhatunk olyan szempontot, nyelvet, amely lehetővé teszi a múlt értelmezését? Ferenczes István Ordasok tépte tájon című kötetének történelmi szempontú olvasata ehhez hasonló kérdéseket vet föl. A kötet riportnovellákból építkezik, amelyeknek közlői a 20. század első felében születtek Erdélyben. Ebben a miliőben a történelemkönyvekből megismerhető makrotörténelmi fordulatok, hatalmi játszmák szorosan összefonódnak az egyéni sorssal: nem lehet elmesélni saját történetet anélkül, hogy a második világháborús katonáskodás igazságtalanságai, az azt követő mánista vérengzések, a magyar kisebbséget sújtó asszimilációs rafinériák ne ékelődnének az elbeszélésekbe. És nem is csak beékelődnek. Ezeknek az eseményeknek mindenki a részese, a hatalmi játszmáknak mindenki elszenvedője, ha szerepet nem is kap. A háborúban mindenki részt vesz. Végül, aki emlékezik, annak valamiféleképpen viszonyulnia kell ezekhez a sorsdöntő eseményekhez.
Ebben az esetben nem tartanám szerencsésnek az „alulnézet” szót – bár egyértelmű, hogy melyek azok az intézmények, és kik azok a személyek, akik a hatalmi játszmákat űzik. Mégis az erdélyi fuvaros, elárvult nő, történelemtanár, moldvai csángó nézőpontja nem „alulról” „viszonyul” az eseményekhez, hanem – ahogy mondani szokás – az események sűrűjében ott van maga is, s a vele történt események olykor egyenlők azzal, amit mi történelminek neveznénk. A közlők „benne”-nézőpontjából olvasunk a két világháborúról, Gheorghiu-Dej és Ceauşescu elnyomó, asszimiláló rendszeréről, Ceauşescu bukásáról, a rendszerváltásról. Ebből a belső nézőpontból szemlélve az első világháború a gyermek Bíró Albin elbeszélésében egy felismerhetetlenségig megváltozott, hazatérő apában ölt testet. A második világháború mélyen a bőr alá fúródó aknaszilánkok formájában, Iamandi Ádám esetében egy magyar tizedes igazságtalanságainak felidézésében jelenik meg. Női nézőpontokat is megismerünk, és a látvány innen nézve sem vigasztaló: kemény munka, a család férfitagjainak elvesztése, szegénység, hányattatás. Jánó Ilona „Cseuszeku” bukását beteljesített angyali ígéretként éli meg. A moldvai csángó történelemtanár számára a rendszerváltás nem jelent valós fordulatot, ugyanis a magyarok asszimilációja és az ez ellen irányuló törekvések aláásása továbbra is működik. Személyes történeteken, tragikus eseményeken keresztül láthatjuk tehát megtörténni azt a múltat, amelyet mi történelmi múltunknak tekintünk. De mennyiben valósulhat meg az emlékezés során a múlt személyes értelmezése?
A visszaemlékezésekben jobbára az események felsorolását olvashatjuk, kevés szöveghelyen fordul viszont elő, hogy egy közlő értelmezi azt, ami körülötte történik, vagy tragédiáit úgy meséli el, hogy közben megfogalmazza, ami sajátos bennük. Egyfajta tényfeltárás-kényszer figyelhető meg ezekben a visszaemlékezésekben. A tényfeltárás ebben az esetben az emlékezők által fontosnak, megtörténtnek tartott események felsorolása („Én ezután 28 évig nem jártam templomba, nem gyóntam, nem áldoztam, csak a temetésekre mentem el”). Az viszont csak ritkán fogalmazódik meg, hogy ezek az események mit jelentenek az emlékező személy számára. Olyan súlyos tragédiákat mesélnek, mint az elárvulás, egy férj elvesztése, egy sebesült katona hosszas menekülése a háborúból, anélkül, hogy elmondanák, mit éreztek, hogyan élték meg ezeket a sorsfordító, fájdalmas eseményeket. A tragédiák elbeszélhetetlenségét olvashatjuk, a közlők „tényfeltárása” ebben az esetben kényszeres próbálkozásnak tűnik a nehéz múlt életben tartására, de egyben elfödésére is. Az elfödés egyik szimptómája a fájdalom klisékkel („fenékig üríthettem az árvaság keserű poharát”, „vérzivataros időkben”) vagy hallgatással történő kifejezése. Olvashatunk azonban olyan mondatokat, amelyek megformáltságukban többet mondanak el a közlő traumájáról, mint tartalmilag. Árva Kató Margit (Árva Kató Margit) a következőképpen emlékszik édesapja meggyilkolására: „Három-három golyót lőttek mindkettőjükre. Három golyóval végezték ki. Három golyóval lőtték bele a megásott sírba”.
A kötet riportanyagai egy másik nyelvvel kapcsolatos problémát is mutatnak: a nyelvtől való megfosztottságét. Az emlékezések (Iamandi Ádám történetének kivételével) kisebbségi szempontból mutatják az Erdély lecsatolását követő asszimilációs, „elrománosító” tendenciákat: Gyímesbükk Bákó megyéhez kapcsolását (Ordasok tépte tájon), a magyar oktatás ellehetetlenítését, a moldvai csángók asszimilálására irányuló törekvéseket, melyek a rendszerváltás után sem értek véget (Perka Mihály balladája). Ezekből az elbeszélésekből kitűnik: a nyelvi kifosztottság a beszélők identitását veszélyezteti. A moldvai csángók kevertnyelvű emlékezéseiből (Istók János morzsa-revolúciója, Jánó Ilona pokolra száll) az anyanyelv elvesztését és ezzel együtt egyfajta nyelvi identitásvesztést olvashatunk ki: még kiemelik, hogy ők megtanultak magyarul, de identitásukat már sokkal inkább a felekezetiség határozza meg. Ezt bizonyítja Perka Mihály szabófalvi történelemtanár megfigyelése is, melyből kiderül, a moldvai csángók nyelvi identitása egyre inkább felekezeti identitássá alakul. Nem véletlen, hogy ő az egyik olyan közlő, aki elbeszélésében folyamatosan értelmezni próbálja a sok levéltári dokumentumot, a körülötte, vele történő eseményeket.
A kisebbségi perspektívát megbontani látszik a Iamandi Ádám boldog élete című riport, amelyben belülről ismerhetjük meg egy Barbuşi-ból Csíkszenttamásra kihelyezett tanító „kultúrmissziós” törekvéseit. Iamandi Ádám arról mesél, hogy az igazságtalan büntetések ellenére sem tagadja meg nemzeti identitását, azonban észrevehető, hogy adaptálódik – ha azonosulásról nem is beszélhetünk – ebbe a kisebbségi közegbe, sőt felértékeli azt a szülőfaluja hátrányára. Ez a dichotomikus értékelés pedig kétségbe vonja a többségi perspektíva létét. Másrészt a Iamandi Ádám riportját követő Bíró Albin aknaszilánkjai kétségbe vonja Iamandi egyik történetének igazságértékét. A személyes igazságok ilyen módú relativizálása láthatóvá teszi az emlékezés szubjektivitását, a múlt tényszerű megismerésének lehetetlenségét. Másrészt ugyanazon történet variációinak ütköztetése csak Iamandi Ádám történetével kapcsolatosan fordul elő. A kötet riportjait uralja egyfajta kilátástalanság, perspektívahiány, a fájó múlt determináló ereje, ehhez képest Iamandi Ádám elégedett sorsával, ahogy azt a kissé ironikusnak tetsző cím is mutatja, az ő élete boldog. Ezek a szerkesztői megoldások (cím, elhelyezés, szelekció: más többségi nézőpontú elbeszélés hiánya) megkérdőjelezik a többségi perpsektíva létét, és finoman kidomborítanak egy leheletnyi magyar–román szembeállítást.
A riportanyagok ugyanis nem jelenhetnek meg a saját valósságukban egy kompozíció részeiként. Egy szerkesztői elvnek alárendelődve, narratívába rendezve, címekkel ellátva mást olvashatunk ki belőlük, átértelmezhetjük egymás tükrében, párbeszédbe hozhatjuk őket, vagy éppen virtuális térképként olvashatjuk a kötetet. A riportok népballadákat idéző címei a sorstörténetek balladai olvasatainak nyitnak utat, másrészt a szövegek egy-egy frázisát, témáját megjelölve irányítják az olvasást. A szerkesztő pedig rejtőzködik – nem ismerjük meg például a kérdéseit, amelyekre válaszul kapjuk a közlők történetét, a közlőkhöz kapcsolódó viszonyára csak néhány elejtett megjegyzésből következtethetünk –, pedig megmutatkozása elősegítené, hogy tudjuk konstrukcióként is értelmezni a kötetet.
A szöveg olvasása mégsem ad utat az első sorban idézett szólás-mondáshoz hasonló egyszerűsítő történelmi olvasatoknak: a közlők belső perspektívájából szemlélve nem tételezhetünk egyetlen, megismerhető múltat. Személyesen megélt történetekkel ismerkedhetünk csak, eseményekkel, impressziókkal, érzésekkel, melyek kimondhatóságában sem bízhatunk feltétlen.
Ferenczes István:Ordasok tépte tájon. Budapest, Magyar Napló, 2013.
