.svg)
Fényező Nagyjuhász János örök jelenben létező élete pörög le Nagy Koppány Zsolt Nem kell vala megvénülnöd 2.0 című kötetének lapjain. Egymás mellé kerül a fiatalkor az öregkorral, a hivatali állás a hivatalnokoknak tartott angolórákkal. Nem visszaemlékezés és nem önéletrajz ez, hanem az olvasó szeme láttára íródó élettörténet- és élethelyzet-foszlányok zakatolnak végig sűrű perspektíva- és regiszterváltásokkal a kötet lapjain. Az explicit, erős fikcionális jelleg minduntalan fityiszt mutat a valóságnak, átfurakodik a realitás talajára, folytonos határátlépésekben valósul meg az élet.
Valóban ott és akkor (vagyis itt és ekkor) íródik minden. A háromosztatú regény első része a hivatalból írott „feljegyzésekből” áll össze. Dosztojevszkij hőse már az egérlyukból, egy külső nézőpontból szemlélődik, Nagy Koppány Zsolté ugyanúgy erőteljesen önreflexív, de az elmélkedés helyett belülről, az események folyamatában tesz megjegyzéseket. Alcíme szerint az ifjúkor tanúságtételei ezek, sőt, e mellett verzék is. Ez a szakszó hagyományosan egy dal struktúrájában olyan részt jelöl, amelyben a szöveg változik ugyan, de a dallam többé-kevésbé ugyanaz marad. Ennek megfelelően a – már-már irodalmi toposznak is beillő – hivatalnoklét keserédes megnyilatkozásainak lehetünk szemtanúi. Egy végletekig eltúlzott, groteszk és csak sztereotípiákban megmutatkozó életforma jelenik meg itt. Az örökös megúszás langyos vizében úszkáló, kiszolgáltatott akarnokok hétköznapjainak bemutatása történik. „Én ezt nem tudhatom megcsinálni, mert nem értek hozzá, mert nem ez a szakterületem, de ha ez volna a szakterületem, akkor sem tudnám megcsinálni, mert mint mondtam, nem tudom megcsinálni (vagyis meg tudnám, de nincs rá időm).”
A hivatalnokok élete így válik egy fájdalmasan üres, csupán pózokban és pótcselekvésekben megmutatkozó szappanopera metaforájává. A hatalomvágy a birtoklási és a szexuális vággyal karöltve szövi át a Só- és Egyéb Szóróanyagok Hivatalában dolgozók egész életét. Sőt, nem csak átszövi, de rá is telepszik, el is takar minden mást. Fényező Nagyjuhász János ebből a közegből szól ki folyamatosan. Nem bírál és nem határolódik el, önmaga paródiájaként megmutatja s egyszersmind ki is figurázza folyamatosan saját életét. Teszi mindezt úgy, hogy közben azt a regényt írja munkaidőben, amit az olvasó tart a kezében. Lét és nem-lét határán egyensúlyozik folyamatosan, miközben következetesen összekacsint az olvasóval, pontos lábjegyzetekkel idézve a szöveg kontextusába illő magyar és világirodalmi klasszikusokat. Az ily módon explicitté tett intertextualitás, a feltárulkozás eme naivan lázadó aktusa így egyfajta krédóként is értelmezhető.
A rámutatás mechanizmusa válik fontossá, ugyanakkor a folytonos, ide-oda ingázó határátlépés, ezzel együtt pedig a határ létének, létjogosultságának megkérdőjelezése. Ebben a groteszk, sivár és örömtelen környezetben megszűnni látszanak a realitás kapaszkodói, a torzulásig felnagyított kicsinyességek, pitiáner élethelyzetek uralnak mindent. Ijesztő, mégis megmosolyogtató közelségbe kerülnek az említett visszásságok a regényírással, ami nem egy már megtörtént esemény, hanem éppen most történik. Ennek lesz később áldozata János is, hiszen hiába tesz eleget főnökasszonya csábításának, mégis kirúgják, amikor példaképe – az ezredforduló óta már semmit sem dolgozó, mégis a legnagyobb megbecsülésnek örvendő veterán hivatalnok –, Béla bá beárulja, hogy munkaidőben a hivatalról ír regényt.
Itt érnek véget a feljegyzések, hivatalnokból főként hivatalnokokat tanító angoltanárrá vedlik át Fényező Nagyjuhász a regény második részében. Egyfajta mozaikszerű, töredezett szekvencialitás érzékelhető az angoltanár evangéliumában. Különálló, anekdotaszerű történetfoszlányokból, felvillanó, mindennapi élethelyzetekből áll össze ez a rész. Az adott életszakasz linearitása, autobiografikus jellege egyfajta háttérként asszisztál egy másfajta perspektíva kialakításához. Itt nem János története lesz igazán fontos, hiszen arról is épp olyan töredezett módon kapunk információkat, ahogy a felbukkanó többi szereplő életéről. Ismételten fontos szerepet kap viszont az önreflexió és a minduntalan különböző formában megjelenő, az adott szituációkat, viselkedésmódokat új és új perspektívából megvilágító – vagy éppen tudatosan eltorzító, felnagyító – nyelvi humor.
Egy maszk mögé tekinthetünk itt is, mégpedig az angoltanár álarca mögé, aki a hivatalban már tökélyre fejlesztette a megúszás művészetét. Egy szálra felfűzött, lazán kapcsolódó tragikomikus helyzetekben, a hétköznapok sorozatában felgyülemlő társadalmi visszásságokban és a kiszolgáltatottság mindennapi tapasztalatában születnek János gondolatai.
Az elbeszélés kétirányú lesz itt is, hiszen János folyamatosan reflektál aktuális helyzetére. Nem egy kamerán keresztül látjuk az említett élethelyzeteket, hanem egy olyan ember perspektívájából, aki tisztában van saját kicsinyességével, nyomorúságával és nem is rejti véka alá ezeket. „Így aztán az angoltanár ott lazít a gyeplő szorításán (mely saját fejét kínozza), ahol tud: nem erőlteti az angolt, hanem magyarul cseveg, hosszan készít magának kávét (szigorúan a cég készletéből), cigarettaszünetet tart, de legfőképp arra ösztökéli ásítozó tanítványait, hogy magukról beszéljenek – anélkül persze, hogy észrevennék…”
Epilógusba torkollanak, összegződnek az említett történetfoszlányok. Itt kap igazán evangéliumi jelleget – visszamenőleg is – a regény második része. Hosszabb lélegzetvételű, összefüggő szövegben a krisztusi történet elevenedik meg újra, kap 21. századi köntöst, bár az ebben a részben használt magyar nyelv állapota 16. századi marad. Itt elevenedik meg, kerül előtérbe az angoltanári életpálya, a toposzok végpontján, ahol az ács fia elindul a nagyvárosba tanítványokat gyűjteni, hiányos tudásával is tanítani.
Az epilógus viszont rögtön prológusba hajlik át, hiszen a történet még nem érhet véget, hiányzik az öregkor disztópiába hajló elbeszélése. A kötet címadó, harmadik részében egy autokratikus rendszerről olvashatunk, ahol egy társadalmi, etnikai vagy vallási csoport helyett mindenki közellenséggé válik, aki 2001. január 1-je után született. Elkezdi tevékenységét az ÖSÖK, az öregek megsemmisítésére specializálódott félkatonai mozgalom. Ironikus, hogy János részt vett egy ÖSÖK-gyűlésen, még a kötet első részében Daniella, főnökasszonya titkárnőjének kíséretében. Ugyanakkor jelzésértékű, hogy János tulajdonképpen akkor álmodta ezt a randit, ahonnan elkésett, mivel – a találkozóra való ideges készülődés és töménytelen alkohol elfogyasztása miatt – elaludt.
Így Fényező Nagyjuhász János életének utolsó fele a teljes bizonytalanságban és kiszolgáltatottságban történik, lánya és veje lakásának padlásszobájába zárva, miközben arra vár, hogy véget érjen az idősek elleni pogrom. Egy olyan világban kénytelen létezni, ahol az egyedüli, a külvilágból érkező hírforrást veje jelenti, ahol a „rettenetes” szó már teljesen elvesztette az értelmét.
Nagy Koppány Zsolt prózájában végül teljesen feloldódik a fikció és realitás közötti határ. Eldönthetetlen marad, hogy a különböző formákban testet öltő, mégis struktúrájukban azonos, folyamatosan ismétlődő történetek önmagukat teremtik-e újra, vagy a történelem rémisztő ciklikusságával kell ismételten szembesülnünk. Annyit bizonyosan megtudunk, hogy az olvasó végig Fényező Nagyjuhász János folytonosan íródó naplóját tartotta a kezében. János – az ikerház falának áttörése következtében megismert újdonsült szerelmével együtt – kiszabadul a padlásszobából, nem tudja viszont, hogy valóban olyan-e a külvilág, ahogy a veje (ál)híreiből értesült róla, de az írást azért mindenképp folytatni fogja.
Nagy Koppány Zsolt: Nem kell vala megvénülnöd 2.0. Magvető, Budapest, 2014.
