Történetek bronzból és kőből

„Minden kapcsolatban áll mindennel. A képzőművészeti élet egészsége szoros kapcsolatban van a mi testi és lelki egészségünkkel, ha mi jól vagyunk, akkor jó az is, amiről mesélünk. De mindez hányatott, mert ilyen az erdélyi történelem. Mindig is ilyen volt, kalandokkal teli. A kalandok folytatódnak, és ennek tükröződnie kell a képzőművészetben is. A szobrászat szenvedély. Folyton csinálni kell. Ahhoz, hogy valakiből jó szobrász legyen, nem kell más, mint az anyag szeretete, tudni kell álmodni, és együtt kell érezni a fával, a fémmel, a kővel.” (Kolozsi Tibor)

A táj meghatározza az embert, mint ahogy meghatározzák a mesterek, iskolák, az életút során szerzett tapasztalatok, a bánatok és örömök, szerelmek és csalódások, barátságok és vetélkedések, viták és sok lemondás. Kolozsi Tibor a Hargita megyei Gyergyóditróban született 1965 áprilisában, mondhatni ihletett környezetben, a havasok, a rengeteg lábánál, azaz nyaktörő magaslatok és sűrű erdők közelében, a Gyergyói-medencén oly gyakran megülő ködben, amely az egész vidéket titokzatossá teszi. Ditróban, amely történelmi események lenyomatától, legendáktól átitatott hely, ahol még ma is történhetnek csodák, akár a hétköznapokban is, és ez a táj minden szülöttében otthagyja lenyomatát, főként hogyha művész az illető. Kolozsi, ahogyan barátai, diákjai szólítják, már egészen fiatalon és biztosan tudta: szobrász lesz. Emlékei szerint az első, keze közül kikerült alkotás túróból készült és egy macskát ábrázolt. Korai elhatározásában, ami a követendő pályát illeti, már tetten érhető az a hivatástudat, amely egész életútját, a világhoz való viszonyulását meghatározza.

A szobrászat lényege a szenvedély – mondja Kolozsi. És ez a szenvedély nála mélyebb értelmet nyer: az idő, forma, tér és fény közötti egyensúly vagy harmónia keresésévé válik. Ez a megközelítés magyarázza és határozza meg alkotásainak sajátos karakterét, az azonnal felismerhető stílust, azt a vibrálást, amit részben az anyag, részben az archaikus és modern elemeket ötvöző formák, és a bennük elrejtett vagy éppen közszemlére tett gondolatok, érzések okoznak.

Kolozsi Tibor gyermekkori elhatározását követve szobrász lett, majd úgy hozta a sorsa, hogy restaurátor, és ebben a szakmában is a legjobbak közül való. A műtárgyak és műemlékek megőrzéséhez kapcsolódó munkájáról így fogalmaz: ki tudná jobban elvégezni ezt, ha nem az, aki belülről ismeri a szakmát, az anyagokat és technikákat? Ha szobrászatról, restaurálásról van szó, gyakran emlegeti azt a véleményét, hogy mindennek a nyitja a mesterségbeli tudás, elsősorban jó mesterembernek kell lenni – és ezzel nehéz vitatkozni, hiszen Kolozsi a maga területén virtuóz. Ehhez pedig a szakmát tökéletesen ismerő mesterember és a kísérletezésre bármikor kapható művész ötvözete szükséges, és hogy melyik nyom többet a latban, azt döntse el a néző, a befogadó, az utókor – az ember, és ne a kritika.

Kolozsi Tibor úgy tartozik egy művészeti kánonhoz, hogy valójában nem tartozik oda, mint ahogy a reneszánsz művészt sem lehetett egyetlen skatulyába zárni, úgy őt sem lehet. Hatvanadik születésnapjára egy újabb portrésorozattal jelentkezett, ezek közül, illetve korábbi munkáiból láthatnak néhányat a Helikon olvasói ebben a lapszámban. A Kolozsi60 kiállítás anyagát először éppen a szobrász és csapata által restaurált válaszúti Bánffy-kastélyban mutatták be 2025 tavaszán. Kolozsi Tibor több évtizede készíti ezeket a portrékat, művészetének talán a legmarkánsabb, legemlékezetesebb lenyomatai ezek az alkotások, amelyek elsősorban súlyos poézisükkel hatnak a nézőre, ez a líraiság talán a szobrok anyagánál, a bronznál is nehezebb. A kettősség, avagy a többesség ennél a válogatásnál is ugyanúgy érzékelhető, mint Kolozsi bármely munkájánál: archaikus formákra emlékeztető alakok, katonák, angyalok, bukott vagy éppen felemelkedőben levő istenek, múzsák és szerelmek itt és most figyelnek minket. Ősi erőt hordoznak, vagy annak az ígéretét, hogy ez az erő létezik.

Kolozsi Tibor portréi – bronzba és kőbe formált hősök – nem egyszerűen figurák, hanem egy belső világ külső megjelenítései. A művész olyan belső képek, impressziók és formák alapján alkot, amelyek – legalábbis szerinte – egy kollektív emlékezet mélyebb rétegeiben gyökereznek. Az általa ábrázolt alakok túlmutatnak önmagukon: az emberi küzdelem, a hit, az áldozatvállalás és a transzcendencia megszemélyesítői.

‍